Az esztelen

Hideg holdfény fagyasztott lábához menetet,
míg altatót fújt magában, nem szakított az éjjelből
se álmot, sa tárgyat. Nem lengette, csak
tengette
elméje húrjait csendben,
s hol a hold fel-fel sikoltott- perzselt egy-egy emléket
orrába halmozott örömillatokat felidézve.
Örömteli napok hajbalzsam illatába szálltan
illant, pattanásnyit,fesztelen-
S a meztelen esztelen
még mindig az emlékezés óráit itatja.
Dermedt szájából talán kiadja
kincse a választ-
és talán haja még mindig gyöngyvirágillatot áraszt.
De nesztelen csóvált tekintetét pumpálta
tökéletességig,
közben karja széttárult – úgy várta
minden pillanatát a kélynek…
Múlása mégsem halványult az éjnek.

(Térhasadás minden moraj -
Zavaró elmezaj!
Gondolkodást szépítő
hallásmetszetet építő
ricsaj…)
Ha nem érezné hervadt lángját minden csóknak,
hiányában nam karcolna hangokat,
de annak ami meghasadt – ütheti elülről, hátulról korcát,
egybevonhatja a halmokat,
dúdolhat a kacaj!

Múlt éjjel felvillant egy képsor.
Derűs pompába zárt itató álom,
hol énekszóba fordult arcok meredtek,
útnak eredtek,
s míg becsípte a képzelet,
hiányzott minden ékezet…
Táncolt a bordó
fennkölt vizeshordó
tetején;

Gondolkodott esztelen…
Teste formáit az árnyék formálta nesztelen,
és gumóit
szította a hiány,
megnyílt előtte néhány irány…
Ment s lihegett, egyre fehéredő gőzöket képezve,
Játszott a mosttal,
de elterült a kép eszme.
Maradt a csekély játszma,
miből lépteit méri az égbolt.
Körötte fák,
néhány apró virág, s az illat, mi rég volt.

Zsongó mosoly lifegett száján,
várta,
karját nagyobbra tárva
ölelte a légtárgyat hevesen.

(Mi lehet e meztelen szíjba burkolt
érzéketlen esztelen?
Oly kevés tartalom tévelyeg e karban-
utcaszag parázslik a hajban,
érezni alig lehet az ajkakat,
felduzzadt mellkasomban tördelem a gallyakat
mik fennragadtak rég,
nincs érintés, se illat, csak a lég
pihen karomban.)


S, hogy torpant nesztelen,
-émelyítő színvakságra szólította a meztelen
Holdfényittas esztelen.