Történetek
a a
2006.08.06 | P.A. | Regény | Megtekintések száma: 1571
Venezia II. rész
A város főterén hatalmas tömeg verődött össze. Szinte még fel sem kelt a Nap, de a palota ablakán kinézve már alig lehetett látni valamit a régi kövekkel fedett térből. Több ezren gyűlhettek már össze, pedig az, amiért idejöttek még oly távolinak tűnt, mintha egy egész élet választaná őket el tőle. Gavrilo viszont másképp volt ezzel. Ott állt az egyik magaslati panorámaablak előtt és a háta mögött összekulcsolt kézzel figyelte a zsibongva gyülekező tömeget. Ő úgy érezte, mintha az idő fénysebességgel haladna előre. Mintha csak tegnap lett volna, amikor testvéreivel és unokatestvéreivel ígéretet tettek apjuknak, hogy dinasztiájuk még ezer évig uralkodni fog Veneziában, de most már csak ő maradt és Adriana. Hogy elszállt ez a néhány év. Tisztán előtte volt az a pillanat, amikor a trónra ülhetett. Amikor az állami szóvivő kijelentette, hogy ő, III. Gavrilo Gonzalvo Venezia új királya.

És most, alig egy évvel később, reszketve áll az ablak előtt és várja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Testvérei és unokatestvérei már mind a hatalmas mauzóleumban nyugszanak és ő is hamarosan csatlakozni fog hozzájuk. Már szinte a nyakán érezte a hatalmas kard hideg pengéjét. Teste megremegett. Ám ahogy hátranézett csak Brianát látta maga mögött. Felesége egy szál köntösben állt mögötte és hideg kezeit a férfi vállán nyugtatta. Gavrilo megpróbált az arcára erőltetni egy mosolyt, de nem igazán sikerült neki. Viszont Brianán is látszott hogy alig bírja visszatartani könnyeit. Ő mindig is ilyen volt. Mindig nyugodt volt az ilyen nehéz időszakokban és csak az utolsó pillanatban kezdtek el mutatkozni rajta a gyengeség jelei. A nő már végignézte, ahogy férje családtagjait egytől-egyig kivégzik és akkor is csak akkor lett úrrá rajta a félelem és a szomorúság, amikor már csak néhány óra volt hátra. Gavrilo megfordult és gyengéden átölelte a nőt. Érezte, ahogy a nő karjai dereka köré fűződnek és gyengéden szorítják. Briana halkan zokogni kezdett.
- Csss! – csitította őt a férfi. – Ne félj! Nem lesz semmi baj.

Furcsa volt ezt a saját szájából hallania. Már hetek óta remegve mászkált föl-alá a kastélyban álmatlan éjszakáin és ettől a naptól rettegett és most, hogy eljött a retteget nap mindenfélelme elszállt és túlvilági nyugodtság lett úrrá rajta. A nő nem szólt semmit csak még hangosabban zokogott és még erősebben szorította magához férjét. Az ajtó ekkor halk nyikorgással kinyílt. Gavrilo felemelte a fejét és Adrianát pillantotta meg amint a kitárt ajtóban áll sötétkék ruhájában. Haja szétterítve omlott a vállára. Arcán a félelem és az aggodalom tükröződött, de nem szólt semmit. Ám könnytől csillogó szemei mindent elárultak.
- Rendben megyek. – mondta színtelen hangon Gavrilo. Gyengéden lefejtette magáról felesége karjait és kibújt az öleléséből.
- Ne félj! – mondta neki és szájon csókolta.
Ezután lassan elindult az ajtó felé. Megigazította vajszínű ruháját és megkerülte az ajtó előtt karnyújtásnyira álló Adrianát majd az ajtóban, még visszafordul és csak ennyit mondott:
- Legyetek derűsek! Én is az vagyok.
Ezután elmosolyodott és lassan elindult lefelé a lépcsőn. Briana és Adriana még néhány percig mozdulatlanul álltak a szobában. Fülükben még sokáig csengettek II. János Pál pápa szállóigévé vált szavai melyet a végső napon szinte mindegyik veneziai király elmondott szeretteinek. Miután magukhoz tértek kábulatukból lassan ők is elkezdtek készülődni.

Beatriz és bátyjai lent tülekedtek a palota előtti hatalmas téren. Akár több milliós tömegek is összeverődhettek itt. Nem csak velenceiek, hanem Venezia minden tájáról Triesztből, Veronából, Padova, Rovigo, Belluno, Vicenza, Treviso és Istria lakosai. Sőt még külföldről is ezrével jöttek az emberek a Brazil, a Kínai és a Japán Császárságból, a Török Birodalomból és a IV. Birodalomból, a Magyar Királyságból, a Horvát Hercegségből, Itália szinte minden apró államából, Angliából, Skóciából, a Québeci és a Kaliforniai Királyságból és még ezernyi más helyről. Még a pápa is küldött követeket. A teret ellepte az ezernyi színű tömeg. Beatriz és Fernando úgy kétszáz méterre állhattak a palota fő erkélye előtt. Mellettük kb. ugyanolyan messze ott lebegett III. Gavrilo Gonzalvo húsz méter magas hologramja. A szoborszerűen merev alak halványkék színben játszott. Mióta véget ért a majdnem száz évig tartó háborúskodás Itália területéért a magyarok, a németek, a franciák, a spanyolok és a törökök között Venezia uralkodói végre megengedhették maguknak, hogy hatalmuknak megfelelő hatalmas és díszes palotát építtessenek maguknak. Ekkor építették fel az akkor hatalmas technikai újításnak számító négy méteres átmérőjű holovetítőt a palota erkélye elé, amely mindig a trónon ülő uralkodó élethű, húsz méteresre nagyított mását mutatta. Beatriz ritkán járt Velencében, hiszen családjával folyamatosan úton voltak. A hazai piacot unokatestvérei igazgatták. Nem is emlékezett rá hogy mikor járt utoljára ezen a téren a királyváltási ünnepségeken kívül.

A téren hatalmas volt a nyüzsgés. Mindenki arról beszélt, hogy ki lesz az új uralkodó. Ám az erőteljes beszélgetés hamarosan abbamaradt és helyét zúgó morajlás vette át. A terasz több méter magas ajtajai most kinyíltak és emberek jelentek meg a díszes rács mögött. Testőrök, hivatalnokok, befolyásos kereskedő családok fejei és minden egyéb jelentős ember. Sorfalszerűen körbeállták a teraszt és mozdulatlanságba dermedtek. Ekkor egy hatalmas férfi jelent meg az ajtóban. Lehetett vagy 220 centi magas. Izmos karján feszült a kékre festett selyemből készült ruha. Felsőtestét arasznyi vastagságú szalag szelte át, amin különböző kitüntetések díszelegtek. Mogyoróbarna haja fél centis tüskékben állt föl a fején. Kissé gömbölyű arca szigorúságot tükrözött. Beatriz rögtön felismerte benne Juan Augusto Diaz de Vegát, a de Vega család fejét.

Az ő családja volt Venezia hat legbefolyásosabb kereskedőcsaládjának egyike. A hatalmas termetű spanyolt egy pöttöm, pocakos, kopaszodó, fekete hajú férfi követte. Fehér inge szinte szikrázott fekete zakója alatt. Ő volt Salvatore Cappelini. A pöttöm olasz mögött egy középmagas nő jelent meg a terasz ajtajában. Hosszú szőke haja a háta közepéig ért. Fekete kosztümöt és magas sarkú cipőt viselt. Ő volt Anne Genscher, a Genscher család feje. Bár ezen cím viselője általában férfi volt, Anne kiérdemelte a hatalmat rátermettségével, és azzal hogy jóval idősebb volt öccseinél és unokatestvéreinél. A nőt egy nagydarab fekete hajú férfi követte szürke öltönyben. Ő volt Görög József, a magyar származású Görög család feje. A magyar férfit egy dús fekete hajú, barna bőrű férfi követte fekete öltönyben. Ő volt Francois Chrétien, a francia Chrétien család feje. A sort egy szintén barna bőrű és fekete hajú és bajszú férfi követte. Ő volt Wladislaw Pavelic, a horvát származású Pavelic család feje. Amint a hat főúr is körbeállt a teraszon az ajtóban megjelent a király III. Gavrilo Gonzalvo. Katonai egyenruhát és kardot viselt, fején pedig ott díszelgett az egyszerű ám mégis mennyei hatalmat sugárzó korona. Jobb oldalán terebélyes vajszínű ruhában haladt a felesége, Briana. Tejfelszőke haja lágyan omlott a vállára majd ott megtörve szétterült lapockái és mellei fölött. Redőzött szoknyája súrolta a földet. Fején apró aranyosan csillogó diadém fénylett. A király másik oldalán pedig fekete ruhában és magas sarkú cipőben haladt a húga, Adriana. A ruha bokáig érő szoknyarésze derékig föl volt vágva így minden lépésnél előbukkant az ifjú hercegnő formás lába. Fejét sógornőéjéhez hasonló ezüstből készült diadém díszítette. Lassan és egyenletesen haladtak előre. Végül őfelsége megállt a terasz elülső korlátjának közepénél, ahol egy fél méteres átmérőjű fém oszlopon ott derengett hatalmas holografikus szobrának kicsinyített mása. Két kezét a korlátra helyezte és felsóhajtott.

- Emberek, Velence, Trieszt és Venezia minden más részének polgárai. – kezdte kimért hangon. Szavai az egész teret betöltötték. – Csekély egy év állt rendelkezésemre, hogy az önök igényei szerint irányítsam ezt a királyságot. A Gonzalvo dinasztia immáron tizenhárom éve uralkodik ezen a földön. Ám ennek most úgy tűnik vége, szakad…
Hangja egy pillanatra elakadt. Tekintetét körbehordozta népén majd ismét felsóhajtott és folytatta.
-… Közel háromszáz éve, a XXI. Század hajnalán, a világot borzalmas események rázták meg…
A lebegő szobor mellett ekkor Fernando közelebb hajolt húgához.
- Már megint a szokásos szöveg. – mondta, de Beatriz csendre intette őt.
-… 2001. szeptember 11. Arab terroristák terrortámadást hajtanak végre több amerikai célpont, köztük a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon ellen. Ez indította el azt a folyamatot, amely végül a fél világ romba döntéséhez vezetett… 2003. március 20. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália és Lengyelország egyesített csapatai megtámadják Irakot. Sokak szerint már ezzel elkezdődött a III. világháború amely a tízes évekre átterjedt egész Európára és Ázsiára… Pár éven belül már az egész Föld lángokban állt.

A hat nagy hatalmi tömb hadai elárasztották mind az öt kontinenst… Bár a háború végére a világ összes jelentős állama darabjaira hullott mégsem nyugodhattunk meg teljesen. A több száz apró államra tagolódó Európát lassan elkezdte bekebelezni néhány hamar talpra álló nagyhatalom. A közeledő német, magyar és az esetlegesen a partokat fenyegető török seregek ellen hívták újra életre őseink a Velencei Köztársaságot… De a népnek elege lett a politikai intrikákból és a folyamatos pártharcokból így az állam vezetői hamarosan kénytelenek voltak kikiáltani a királyságot. Ám mint tudjuk az abszolút monarchia sem célravezető és a nép sem akart teljesen lemondani a politikába való beleszólásának jogáról így több mint kétezer éve élt kelta őseink hagyományait élesztették fel… E-rendszer háromszáz éve sikeresen bevált és ki vagyok én hogy ellene szegüljek?.. Így tehát sorsomat a nép kezébe helyezem.
Azzal egy sokatmondó karmozdulatot tett a téren összegyűlt emberek felé és meghajolt. Ezután félreállt és helyet adott a mellé lépő robosztus termetű férfinak.
- A múlt bebizonyította nekünk, hogy a köztársaság ne célravezető – kezdte Juan de Vega.- de nem helyezhetjük sorsunkat hosszútávon egy ember kezébe sem. Így hát Istenhez fordulunk könyörögve, hogy adjon nekünk olyan embert, aki önös érdekek nélkül képes irányítani államunkat. Az Úr kijelölt helytartóját kötelességünk szolgálni, és minden parancsának engedelmeskedni. Neki senki nem parancsolhat, csak az, aki a mennyekben lakozik… Egy évvel azután hogy Urunk kijelölte vezetőnket mi átadjuk őt isteni fönségének, és tisztelettel kérjük, hogy a jövőben is adjon nekünk hasonló nagy és rátermett uralkodókat.
- Isten… persze. – horkant fel Fernando valahol a tömegben. – Kell valami, amivel magyarázzák, hogy kit ültetnek a trónra bábjuknak.
- Hallgass már Fernando! – bökte oldalba bátyját megrovó hangon Beatriz.

Gavrilo a hatalmas termetű spanyol beszéde közben búcsút vett szeretteitől. Még egyszer megcsókolta feleségét és átölelte húgát majd elindult lefelé a terasz végében álló lépcsőn a terasz és a tér közti emelvény felé. Mire de Vega befejezte beszédét a király már ott állt az emelvény közepén. Imádkozó papok vették körbe és mellette ott állt a férfi, akit kijelöltek az „isteni ítélet” végrehajtására. Egész testét fekete és vörös posztóból készült köpeny takarta. Csupán két lyuk volt rajta a férfi szemének. Kezében hatalmas pallost tartott melynek ezüst pengéjén megcsillant a napfény. Amikor de Vega kimondta az utolsó szavakat is a király leemelte fejéről a koronát és átadta az őt követő szolgának majd az ég felé emelte tekintetét és térdre ereszkedett hóhéra előtt. Szája lassan mozgott, mintha mondana valamit, de egy szó sem jött ki a torkán. Ekkor a köpenyes férfi a nép felé fordult és a magasba emelte a hatalmas, szép mívű, arany markolatú, ezüst pengéjű, ékkövekkel kirakott kardot.
- Íme királyaink kardja. – mondta zengő hangon. – Ezt a kardot Istentől kaptuk, hogy szolgálója és ítélője legyen a királyoknak.
- Persze… ha a főurakat istennek tekintjük – morogta Fernando, de Beatriz ismét csendre intette.
- III. Gavrilo Gonzalvo, Venezia kétszáznyolcvanhatodik uralkodója – szólalt meg ismét Juan de Vega kezeit az előtte álló arasznyi holografikus szobor alá helyezve – Jól szolgáltad népedet egy teljes éven át. Most itt az ideje, hogy megtérj istenedhez. - Azzal kiemelte a tenyérnyi méretű vetítő szerkezetet az állványból mire a tér közepén lebegő hatalmas holografikus szobor semmivé lett. A hóhér egy szó nélkül megemelte a hatalmas kardot és lesújtott vele.

A tömeg elnémult. Az egész várost egy pillanat alatt pokoli csend töltötte meg. Még az egyébként már-már fülsértő macskanyávogás, amely oly jellemző Velencére, is abbamaradt. Beatriz nem látott túl sokat az előtte állóktól ám még az ő tekintetét sem kerülhette el, amikor a hóhér ismét fölemelte a hatalmas kardot, amelynek ezüstös pengéjét az egyik oldalán sötétvörösre festett a ráragadt vér. A hóhér átadta a fegyvert a mellette álló segédnek majd szó nélkül lesétált a pódiumról, amelyet most több tucat díszes öltözetű ember lepett el. Az alakok körbeállták a királyt, pár percig szöszmötöltek valamit majd egy díszes arany koporsót emeltek az ég felé. A nép ekkor egy emberként kiáltott fel. Nem lehetett kivenni hogy tetszésüknek vagy épp undoruknak adnak-e hangot. A díszes ruházatú alakok ekkor megindultak a koporsóval a part felé. Ahogy átvágtak a tömegen az emberek egy szó nélkül, húzódtak félre előlük. Tekintetét mindenki a díszes arany koporsóra szegezte. A tömeg szó nélkül vonult le a lagúna partjára, ahol aztán a hat főúrral és kíséretükkel együtt hajókra szálltak. Néhol feltűnt egy-két ódivatú gondola, de egyébként jól felszerelt luxushajók szállították az utasokat, a koporsót szállító fekete bársonnyal letakart királyi jachtot követve.

Pár percig az avatatlan látogató nem tudhatta hova is tart a menet, ám, aztán ahogy a hajók bekanyarodtak egy kis öbölbe feltűnt az öböl közepén álló hatalmas épület, amely erődszerű felépítésével és mennyei díszítésével olyan fényt és dicsőséget sugárzott amilyet egy király csak kívánhatott magának. Úgy nézett ki mintha ez az épület lenne a föld valaha volt összes kultúrájának olvasztótégelye. És ami azt illeti ez nem is állt olyan messze a valóságtól. Az épület első ránézésre sokban hasonlított a tőle nem messze, még látótávolságon belül fekvő Dózse palotához. Ám az erődszerű építményen már távolról is fel lehetett fedezni a márványfalba vésett kelta szimbólumokat. A homlokzaton sorban álltak a rémisztőbbnél rémisztőbb szörnyeket mintázó vízköpők és a hatalmas sárkányokat és legendás hősöket ábrázoló szobrok. A falakon belül néhány pagoda tornya is kiemelkedett az épületből. Ám a külső képből nem hiányozhattak a keresztény vonások sem. Az épület tizenkét bástyáján egy-egy hatalmas szobor állt a tizenkét apostolt ábrázolva, valamint a hatalmas bejárati kapu fölött ott díszelgett egy gigantikus falba vésett kereszt.

A hajók sorban kikötöttek az épület előtt és az emberek némán követték a koporsót ismét a magasba emelő maroknyi csapatot. A kapun belépve egy kör alakú terem közepén egy hatalmas szobor tárult a szemük elé. A kőből kifaragott emlékmű úgy nézett ki mintha egy középkori lovagkirályt ábrázolt volna. Testét láncing fedte előrenyújtott kezében, pedig annak a kardnak a mását tartotta, amellyel Gavrilohoz hasonlóan az összes királyt „kivégezték”. Fején hatalmas aranyból készült korona csillogott, arcán pedig kemény, szigorú kifejezés ült. Ha nem lógott volna gépfegyver az oldalán még azt is mondhatnánk hogy egy középkori király szobra volt ez, aki valamely módon kivívta a veneziai nép tiszteletét. Ám Beatriz belépve a kapun már rögtön tudta hogy ez a szobor monstrum Venezia első királyának, I. (Alapító) Boldizsárnak állít emléket, aki a Görög család fejeként, a másik öt család támogatásával királlyá koronáztatta magát. Ő volt az, aki lényegében megteremtette a független Velencei Királyságot. A későbbi királyokhoz képest igen hosszú ideig, öt évig uralkodott. Ez alatt kivezette országát a III. világháborúból és felkészítette az államot, arra hogy megvédje földjét a háború után elkezdődő esztelen államépítésektől. A teremben, körben további tíz szobor helyezkedett el. Ezek alig voltak nagyobbak az életnagyságnál. A középpontban álló szoborhoz hasonló ruhát viseltek és mindegyik kezében ott volt az állam jelképének számító kard egy-egy másolata. Ők voltak a tíz, illetve I. Boldizsárral együtt a tizenegy alapító király, illetve királynő. Az ő idejük alatt harcolta ki a Velencei, később Velence-Trieszti és végül Veneziai Királyság létét az egyre növekvő IV. Birodalom és a Magyar Királyság valamint a partjait fenyegető szintén felemelkedőben lévő Török Birodalom elleni háborúban.

A tömeg lassan hömpölygött át a termen és eközben Beatriz szeme megakadt az egyik szobron, amely egy harmincas évei közepén járó, hosszú fekete hajú nőt ábrázolt. Formás testének ívei jól látszottak a Görög család mélyről előkapart címerével díszített ingen. Talán az övé volt az egyetlen szobor, amelyik nem páncélinget viselt.
A terem a bejárattal szemközti kapuján átlépve egy hatalmas helyiségbe értek, ahol a négyzetrácsos falon nevek és évszámok végtelen sora volt látható. A fél méter magas és egy méter széles koporsókat elzáró márványlapok előtti arasznyi széles párkányokon harminc centis szobrok álltak, amelyek a halott királyokat és királynőket mintázták. A teremben véletlenszerűen elszórva álltak a királyság fontos eseményeinek aranyszínű szoborba öntött másai. Többek között a bellunoi csata, ahol I. Boldizsár, a Görög család első királya, kivívta Velence függetlenségét a magyaroktól a III. világháború utolsó éveiben, II. Rolf, a Schwarzenberg család negyedik királya, aláírja az örökös meg nem támadási egyezményt a törökökkel a XXI. Század végén és ezzel megteremti az alapjait a keleti kereskedelem felvirágoztatásának, XV. Xavier, a Regulus család tizedik királya, száz éves háborúskodás után békét köt a német császárral. Beatriz már számtalanszor járt ebben a hatalmas teremben, de sohasem tudott betelni a látvánnyal amit az nyújtott neki. A tömeg hamarosan elérte azt a helyet, ahol már egy virágkoszorúkkal és illatozó mécsesekkel díszített mélyedés várta a falban, hogy ott nyugalomra helyezzék a halott királyt.

A nap már lenyugvóban volt. Velence utcáiról lassan eltűnt a tömeg és minden visszatért a régi kerékvágásba, mintha semmi sem történt volna. Csupán az emlékeztetett a nap eseményeire hogy a palota előtti tér közepén, ahol eddig Gavrilo Gonzalvo holoszobra lebegett most csak egy kör alakú vetítő állt. A palota egyik a város felé néző folyosóján két férfi sétált. Az egyik, egy hosszú fekete hajú férfi, szinte eltörpült hatalmas termetű, izmos társa mellett. Bár nem volt se, sovány se gyenge mégis egy nyikhaj alaknak tűnt a mellette haladó óriás mellett. A kisebb férfi fekete öltönye kissé ziláltnak tűnt, nyakkendője pedig már majdnem teljesen kibomlott. Haja se állt már olyan jólfésülten, mint ahogy reggel megcsináltatta. Bár a másik férfi ruhája még mindig ugyanolyan sima és fényes volt, mint délelőtt az ő arcán is látszott már a fáradtság. Szent igaz hosszú nap állt mögöttük.

- Szerencse, hogy csak évente egyszer kell ezt végigcsinálnunk. - mondta bágyadtan Chrétien.
- Nem ártana azért ritkábban sem. – felelte színtelen hangon de Vega és kinézett az üvegfalon át a városra. – Évente új király… nem gondolod hogy ez egy kicsit túl gyors?
- Ugyan már Juan! – legyintett a francia. – Pont te mondod ezt? A bősz katona, aki csak arra vágyik, hogy kormányozhasson?
- Az régen volt már Francois. – sóhajtott a hatalmas termetű spanyol és rendületlenül a város elé táruló képét nézte. – Már lassan ötven éves leszek. Közel negyven uralkodó kivégzését néztem végig… Ez kell a népnek?… Máshol az emberek tökéletesen elégedettek az abszolút teljhatalmú királyi tanács és az uralkodó kormányzásával… És még csak nem is kell messzire mennünk. A horvátok mindig is ellene voltak a magyar befolyásnak. De mióta a magyarok kikiáltották az új királyságot és az első királyuk… hogy is hívták?
- VI. László – nyögte a társa.
- Á igen. Szóval mióta bevezette ezt a rendszert, a világon egyik elsőként a horvátok néhány év alatt hozzászoktak és most boldogan élnek az autonómiájukban.
- Juan, Juan… elfelejted, hogy Velencét mindig is másképp kellett kezelni, mint a világ többi részét. A velenceiek sohasem törődtek volna bele, hogyha elveszítik a beleszólási jogukat a politikába. És különben is… ha hagynánk valakit hosszabb ideig uralkodni, még lenne ideje felkelést szítani ellenünk és a saját kezébe, venné a teljes irányítást.
- De most…
- Most el vannak foglalva, azzal hogy kiélvezzék az „Isteni adományként reájuk szállt” teljhatalmat és nem foglalkoznak, azzal hogy mi lesz később… Az alapítók talán legnagyobb újítása volt ez a rendszer…
- Évente új uralkodó, a régit kivégzik és a dőzsölő király helyett a hat főúr irányít.
- Pontosan. És mindenki boldog lehet. A népnek van politikai joga, hisz ők szavazzák meg a jelöltjüket…
- Akit mi persze félredobhatunk, és olyat ültetünk a helyébe, akire legtöbbször alig szavaztak.
- Ez a mi hasznunk. Ők meg nem törődnek ezzel. Hisz a királyi cím mit ér. Csak egy újabb ember, akin csámcsoghatnak… És már háromszáz éve bevált.
- Na de…

- Hagyjuk a politikát barátom! – ütögette meg szelíden óriás termetű társa vállát Chrétien. – Beszéljünk valami másról!… Otthon hogy mennek a dolgok?
- Zajlik az élet. – felelte a spanyol.
- Gondolom a lányaid körül, nyüzsögnek a kérők. – mosolyodott el Chrétien.
- Hát igen. – sóhajtott de Vega. A férfi megállt és hátrakulcsolt kézzel kinézett az ablakon. - Inkább neveltem volna fel még három rakoncátlan fiút, mint hogy most ezekkel a lányokkal vesződjek.
Chrétien mosolyogva rápillantott.
- Majd ha a te lányaid is ennyi idősek lesznek, megérted miről beszélek…
Chrétien otromba vigyorral figyelte barátja arcát.
- Ott lebzsel körülöttük az összes jött-ment. – világosította fel ingerülten de Vega.
- Hát igen… Ha az embernek olyan szép lányai vannak, mint neked, kedves barátom, akkor meg kell küzdenie az ilyen problémákkal is.
Egy pillanatig csöndben álltak és néztek ki az ablakon, majd amikor de Vega éppen szólni készült egy lihegő férfi jelent meg mellettük.
- Bocsánat hogy megzavarom önöket uraim, de az urnák megérkeztek és a többi nagytiszteletű úr már csak önöket várja. – mondta hivatalos hangon a küldönc.
- Azonnal megyünk. – válaszolta de Vega udvariasan.
A hivatalnok szó nélkül meghajolt és elsietett. A két főúr még egy ideig állt ott a folyosón majd elindult a hírnök után.

A tanácsterem egy kis helyiség volt a palota főtornyában. Hivatalosan ez a hely nem létezett úgyhogy nem is igazán akarták nagydobra verni a rendeltetését. A Veneziai Királyságnak nevéből adódóan királyság, abszolút monarchia volt az államformája. Tehát a király elméletileg korlátlanul gyakorolta a hatalmát. Ám ez nem teljesen volt így.
A kis szoba alig volt több mint húsz négyzetméteres. A bíborvörösre festett falakat perzsa faliszőnyegek, drága szőrmék, értékes festmények és gyönyörű trófeák fedték. Többnyire a nagy történelmi jelentőségű főurak és az állami kultusszal rendelkező királyok képei voltak kifüggesztve a falra illetve a legnagyobb kép mindig az éppen hatalmon lévő uralkodóé volt. Ezt akkor csak akkor cserélték le, amikor már az új uralkodót megkoronázták, tehát Gavrilo Gonzalvo képe még ott lógott a helyén. A szoba közepén egy alig fél méter magas, fenyő asztal állt. Körülötte kényelmes fotelek különböző nemes anyagokból. Ez a szoba hivatalosan a király fogadóhelyisége volt, ahol a látogatóba érkező uralkodókat fogadja, ám maga a király szinte sosem járt itt. Ez a szoba a palota felépítése óta, vagyis közel háromszáz éve, a hat főúr tanácstermeként funkcionált. Ők voltak a királyság igazi urai és ők hozták az igazi döntéseket méghozzá itt, ebben a szobában.

Salvatore Capellini, Anne Genscher, Görög József és Wladislaw Pavelic az ember méretű fotelekbe süppedve ültek és beszélgettek, amikor de Vega és Chrétien benyitottak a fényesre lakkozott fenyő ajtón.
- Késtetek. – mondta szemrehányóan Görög – Ezt nem vártam volna tőled Juan.
- Ne beszélj úgy, mintha az alárendeltjeid lennénk! – horkant fel de Vega és lehuppant az egyik szabad fotelbe.
- Az én őseim…
- Tudom! – szakította félbe a fennhéjázó hangon prédikáló férfit a termetes főúr. – A te őseid uralták ezt a területet fél Itáliával és Dalmáciával együtt, és csak nektek köszönhetjük, hogy felépíthettük itt azt az országot, ahol… hogy is szoktad mondani?… Á igen… „menedékjogot” kaphattunk.
- Ami igaz az igaz. Az én…
- Attól még, hogy a te őseid irányították ezt a földet a Velencei Köztársaság kikiáltása előtt még nem te vagy itt a legnagyobb úr. – mondta higgadtan Genscher. – VI. László, magyar király annak idején maga adományozta nekünk Velence városát, és ha jól emlékszem a te őseidet csak úgy engedte itt maradni, ha lemondanak a terület birtoklási jogáról.
- Csak azért mert az őseitek kényszeríttették rá a szabadságlevélben.
- Ami törvény az törvény. – válaszolta Capellini. – Márpedig a szabadságlevél az törvény.
- Pont te prédikálsz nekem a törvényről?! – fortyant fel Görög – Akinek a családja a legnagyobb maffiózó volt egész Itáliában a III. világháború előtt?
- Na jó ebből elég volt! – csapott az asztalra Pavelic.
- Te ebbe ne szólj bele Wladislaw! – hörögte a magyar férfi. – A te őseid csak az enyémeknek köszönhetik, hogy egyáltalán itt lehettek…
- Ebből most már tényleg elég! – kiáltott fel Chrétien. – Nem ezért vagyunk itt.

Azzal az asztalra csapott mire azon egy zöld fénycsík futott végig. Amikor a fénycsík eltűnt a padló megnyílt és négy-öt méteres átmérőjű kondér emelkedett ki belőle. Mindegyik tele volt öt centis oldalú négyzet alakú szürke lapocskákkal. Az asztalon ekkor hat olyan szerkezet jelent meg mint amilyen a tér felöli erkélyen a hatalmas holografikus szobor kicsinyített mását vetítette ki. A magyar főúr csak mordult egyet és hátradőlt a fotelben.
Velence lakosai sohasem akarták teljesen elveszíteni politikai jogaikat így kialakult az a szokás, miszerint az emberek választották meg az új királyt. Az köztudott volt, hogy az hogy egy jelöltre mennyien szavaznak vajmi keveset számít, mivel nem az lett a király, akire a legtöbben szavaznak, hanem akinek a nevét kihúzzák. Az viszont már nem volt annyira köztudott, hogy a főurak még válogatnak is a kihúzottak közül. Ezt a királyságot valójában a hat főúr irányította és igyekeztek minél jobban irányítható, ám a nép előtt minél erősebbnek tűnő uralkodót megválasztani. Most, hogy Gavrilo Gonzalvo nem hagyta meg utolsó kívánságként, hogy ki legyen az örököse, a tanács ismét összeült, hogy tizenhárom év után újra ők válasszák meg az új királyt.

Capellini, aki a legközelebb ült a kondérokhoz könyékig belenyúlt az egyikbe és kihúzta az egyik kártyát, majd belehelyezte azt az előtte heverő szerkezet egyik bemélyedésébe. A szerkezet felbúgott és egy nagydarab, izmos férfi arasznyi magas hologramja fénylett fel a levegőben, a szerkezeten pedig egy vörös felirat:
Hugo Alvarez
A férfi arca mogorva és tekintélyt parancsoló volt. Capellini elhúzta a száját és a többiekre nézett. Görög József már nyitotta is a száját, de Genscher megelőzte.
- Nekem már meggyűlt a bajom ezzel az alakkal. – mondta mit sem törődve a szikrázó szemű magyarral. – Önelégült, törtető, megalkuvást nem tűrő figura, aki nem tűri, hogy irányítsák.
Az olasz férfi arcán kaján vigyor jelent meg. Félretolta a szerkezetet és átengedte a helyét, de Vegának aki hozzá hasonlóan belenyúlt a kondérba és egy látszólag ugyanolyan kártyát húzott ki és helyezett bele a saját szerkezetének olvasójába. Az egy középkorú nő képét vetítette ki alatta a felirattal:
Olga Irinyivna

A nő vaskos testalkatú, nagyorrú és kapafogú volt. Chrétien alig bírta ki hogy ne nevesse el magát a groteszk nő látványától.
- Hmm – vakargatta meg az állát Pavelic mire minden szem rá szegeződött. – Az már igaz hogy mellette nem lenne gond irányítani az országot, de…
Ekkor fölemelte a szemét és körbenézett.
- Eléggé elviselhetetlen személyiség… Ha meglát egy férfit, aki nem rokkant, elmebeteg, törpenövésű és nincs semmi más testi vagy szellemi problémája és nem elviselhetetlen természetű, ami nála eléggé tág fogalom, akkor rögtön elkezdi csapni neki a szelet.
Anne Genscher kaján vigyorral nézet végig a fintorgó főurakon. Mire Pavelic mosolyogva hozzáfűzte:
- És az a hír járja hogy biszexuális… és nem hagyja ki az alkalmat, hogy rávesse magát egy csinos hölgyre.
A német nő arcáról azonnal lefagyott a mosoly és most a többiek nézték őt hasonló arckifejezéssel.
Genscher félrelökte a gépezetet és most ő nyúlt bele a kondérba. A szerkezete fölött egy középmagas, cingár, bajuszos férfi képe jelent meg. Alatta a felirat:
Brian Anderson

A főurak tekintete felcsillant. Mindannyian jól ismerték Andersont. Néhány éve a kiskereskedők egy csoportja a közemberekkel szövetkezve összeesküvést szőttek a főurak ellen. A hat főúr úgy intézte, hogy a végén felségárulás és a király isteni eredetű teljhatalma elleni lázadás vádjával elítélhessék az összeesküvés résztvevőit, akik csupán a Velencei Királyság kikiáltásakor meghatározott államrend szószerinti betartására, vagyis a király közvetlenül a nép általi választására törekedtek. A felkelésnek titulált összeesküvés résztvevőinek egy jelentős részét letartóztatták és többüket kivégezték. Brian Anderson azok közé tartozott, akik egyelőre megmenekültek a haláltól, de meghatározatlan időre börtönbe zárták őket.
- Hmm! – vakargatta meg az állát Chrétien. – Talán még kapóra is jön ez nekünk.
- Ezt meg hogy érted? – horkant fel Görög. – Csak nem egy árulót akarsz királlyá koronázni?!
- Anderson egy egyszerű kiskereskedő. – felelte a francia helyett Genscher a zsíros fekete hajú férfi hologramjára bámulva. – Te is jól tudod hogy ő csak eszköz volt.
- Igen. – mondta mély hangján de Vega. – És különben is, már több mint hét éve ül abban a börtönben úgy, hogy mindegyik nap talán az utolsó napja lesz. Már eléggé megtört, ahhoz hogy egyszerű bábként mozgassuk.
A többiek csöndben bólogattak. Görög még egyszer szólásra nyitotta a száját, de aztán mégsem szólt egy szót sem.
- Helyes. – mondta Genscher és kikapcsolta a szerkezetet. – Akkor este elmegyünk Adersonért és felkészítjük a holnapiakra.

Az éjszaka sötét volt és csöndes. Az évszakhoz képest meglehetősen hideg volt. A velencei lagúnák kongtak az ürességtől. Csak néhány macska ugrált házról házra, ahogy azt már közel ezer éve tették ebben a hosszú időket megélt városban. Csak egy hajó szelte a vizet és törte meg annak szinte már természetellenesen sima tükrét. Egy viszonylag kis méretű, páncélozott jacht suhant hangtalanul kifelé a városból. Mellette lassan elhaltak a még égő fények és majdnem teljes sötétség lett. Pár percig ebben a sötétségben haladt tovább hangtalanul, mígnem egy fényes pont tűnt fel a láthatáron. Undeverde szigete egy újonnan keletkezett, félig mesterséges sziget volt. Az emberek Új Alcatraznak is hívták. A III. világháború óta fellendült a bűnözés Európában éppúgy, mint a világ más részein.

Miután Velence kiharcolta függetlenségét és a visegrádi békében elfogadták független királyságnak, a király, és mögötte a tanács, hozzáláthatott a belügyek tisztázásába. Itália az idő tájt a bűnözés melegágya volt. Ezért a félsziget vezetői együttesen hoztak létre egy egységes törvénykönyvet. Ám a törvények itt már nem segítettek. Így hát IV. Hugo király megépítette az Undeverde szigetet egy az Adria fenekéből kimagasló hátságra. A börtön immáron közel kétszázötven éve üzemelt és eddig egy rabnak sem sikerült megszöknie. A páncélozott jacht lassítani kezdett. A sziget oldala hirtelen megmozdult és mintegy garázsszerűen felnyílt. Az apró jacht besuhant a kikötőbe és a szikla bezáródott mögötte. A hajóból három sötét köpenyes alak és egy maréknyi katona szállt ki. A dokknál egy öltönyös férfi és néhány börtönőr várta őket.
- Megtiszteltetés hogy személyesen üdvözölhetem önöket… - kezdte az öltönyös férfi, de az egyik köpenyes félbeszakította.
- Nem kell a szöveg. – mondta a csípős női hang – Inkább hozzák ide Andersont.
- I-igen… Miss. Genscher – dadogta az öltönyös férfi. – A 238709-es számú rab már úton van.

Ebben a pillanatban egy ajtó nyílt ki nem messze a dokktól és két börtönőr lépett ki rajta egy megbilincselt rabbal. A férfi kissé nyúzottabb volt, mint a hologramon, de hát négy-öt börtönben töltött év megviseli az embert. A katonák átvették Andersont és bevezették a hajóba.
- Köszönjük! – vetette oda nyersen az egyik köpenyes férfi az öltönyösnek. A főurak nem kedvelték azokat, akik olyan alantas munkával foglalkoznak, mint egy börtön irányítása és még büszkék is rá.
A háromköpenyes hátat fordított a börtönigazgatónak és visszasétált a hajóra, amely elindult vissza a városba.
- Mire volt jó ez a puccparádé?! – horkant fel az egyik köpenyes és hátra vetette a csuklyáját.
- Nyugalom Juan! – intette le őt Genscher. – Meg kell győznünk a férfit, hogy nem jelentük veszélyt rá nézve.
- Különben is. – jegyezte meg a harmadik alak – Te vállalkoztál, hogy velünk jössz.
- Te csak hallgass Francois! – horkant fel de Vega. – Te mindenben benne vagy csak hogy nagyobb hatalomhoz juss.
A férfi arca eltorzult szinte köpte a szavakat. Sohasem szerette a szertartásokat és díszes külsőségeket. Ilyenkor, ha alkalma nyílt rá mindig olyanokat vágott a körülötte lévők fejéhez, amit nem is gondolt komolyan. Társai jól tudták ezt és tudomást sem vettek róla.
A hajó hamarosan kikötött az egyik a palotához közeli kikötőben. A három főúr ismét felhúzta a csuklyáját és elindultak lefelé. A hajó másik végén feltűnt a maroknyi katona is Andersonnal együtt. A férfi lehajtott fejjel sétált a katonák között. De Vega elmosolyodott.
- Úgy tűnik nem lesz vele gondunk.
Ebben a pillanatban, mint egy varázsütésre, Anderson felkapta a fejét, elgáncsolta a mellette álló őrt és a kezéből kikapta a sugárvetőt. Egy erős villanás és a bilincs levált a kezéről. Ezután, mint akit puskából lőttek ki elkezdett rohanni a közeli házak felé. A katonák hiába lőttek utána a férfi már eltűnt egy sikátorban.
- Mire várnak! – kiáltott Genscher – Nyomás utána.
A katonák a parancs hallatán rögtön rohanni kezdtek keresztül a sikátoron.
- Mit is mondtál? – sandított a nő de Vegara.
A férfi mordult egyet és lassú léptekkel elindult előre.

Órák teltek el, de a katonák nem találták meg a szökevényt. A három főúr járművet szerzett magának és csatlakoztak embereikhez, ám Andersonnak semmi nyoma sem volt. Nem rég kaptak egy olyan hírt, hogy egy utcai telefonnál látták, de mire odaértek már onnan is eltűnt.
- Nagyszerű. – morogta Genscher.
- Mondtam, hogy le kellett volna venni róla a bilincset. – hallatszott az adó-vevőn át Chrétien hangja. – Úgy talán nem érezte volna úgy magát, mintha a vesztőhelyre vinnénk… Elvégre halálra ítélték.
- Uraim!… és asszonyom! – hangzott fel egy kemény férfihang a vonal túloldaláról.
- Mi az ezredes? – kérdezte de Vega.
- Azt hiszem megtaláltuk uram. A Juarez negyedben van egy kis téren. Azonnal elkapjuk.
- Ne! – mondta határozottan Genscher. – Várjanak meg minket.
- Igen asszonyom! – felelte az ezredes majd a kapcsolat egy reccsenéssel megszakadt.
A Juarez negyed még a régi Velencéből marad meg. Egy lerobbant városrész a tengerparton. A három főúr pár percen belül odaért. Anderson valóban ott állt egy alig ötven négyzetméteres téren és zaklatottan nézelődött körbe.
- Vajon mire várhat? – gondolkodott Genscher hangosan.
- Nem mindegy? – válaszolta nyersen de Vega – Kapjuk el, amíg lehet. Gyerünk!
- Ne! – kiáltotta Genscher, de már késő volt.

A katonák előugrottak a sikátorokból és a rémült férfire fogták a sugárvetőiket.
- Adja meg magát! – kiáltotta az egyik katona.
Ám Anderson előkapta a lopott sugárvetőjét és rálőtt támadóira. Majd a zűrzavarban rohanni kezdett a part felé.
- Ne hagyják megszökni! – kiáltotta de Vega. – De csak kábító lövedékeket használjanak!
A katonák sorra lőtték a kábító tölteteket a menekülő férfira, aki egymás után ugrotta át az útjába kerülő csatornákat melyek itt ömlöttek a tengerbe. Éppen elrugaszkodott hogy átugorjon egy újabbat, amikor éles fájdalom nyilallt a hátába. A teste megbénult. Mozdulni se bírt. Eltalálták. Teste megmerevedett és ő belezuhant a csatornába. Mire a katonák oda értek már meghalt.
- Nagyszerű. – sóhajtott Genscher a hír hallatán. – És most mi lesz?
- Csss! – intette őket csendre Chrétien. – Jön valaki.
A katonák ismét elbújtak a sikátorokban a három főúrral együtt és figyeltek. A tér túloldalán egy köpenyes alak jelent meg.
- Ki ez? – kérdezte a német nő a hatalmas termetű spanyoltól.
Ám mielőtt a férfi válaszolhatott volna az idegen, hátralökte a csuklyáját. Egy nő volt. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára. Hosszúkás arcán az idegesség jelei látszottak.
- Ez Beatriz Sonza! – kerekedett el de Vega szeme.
- Beatriz Sonza? Pedro Sonza lánya? – csodálkozott Genscher is.
- Igen.
- Azé a Pedro Sonzáé? – kapta fel a fejét Chrétien – Aki részt vett a felkelésben?
- Igen. Sőt azt mondják az egyik vezetője is volt.
Beatriz néhány percig nézelődött majd felhúzta a csuklyáját és elrohant.
- És most mi legyen? – kérdezte ismét Genscher. – A királyjelölt meghalt. És már alig van néhány óránk reggelig.
- Semmi baj. – mosolygott de Vega.
- Mi az hogy semmi baj?! – ripakodott rá Genscher. – Lehet, hogy téged nem izgat a dolog, de engem…
- De igenis izgat! – szakította félbe, de Vega – De azt is tudom, hogy mit tegyünk.
A többiek meglepetten nézték a hatalmas termetű férfit, aki most groteszk módon guggolt a sikátorban és még mindig a kis teret nézte.
Hasonló írások
Hozzászólások
(4) P.A.
2006-10-12 13:41:03
Jóhír azoknak akik várják a folytatást... Mostantól újra fel tudok jönni úgyhogy nem sokára elküldöm a III. részt.
(3) P.A.
2006-08-16 20:06:34
Sajnos ritkán jutok géphez. És még ritkábban nethez. És akkor se mindig (sőt szinte sohasem) érem el ezt az oldalt. Attól félek hogy nem fog tetszeni úgyhogy még nem kezdtem el a III. részt, de a története már megvan úgyhogy akkor írom. És hogy tetszett ez a rész?
(2) lulluska
2006-08-06 17:33:44
nocsak, nocsak, azt hittem mar, hogy nem lesz folytatasa az elso resznek. orulok, hogy tevedhettem. :) varom a tovabbi fejlemenyeket!
(1) Mellesleg
2006-08-06 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak