Veled...? 1. rész

Veled…?

Kényelmes, baldachinos ágyán fekszik. A drágábbnál drágább anyagokból, főként selyemből készült, bíborvörös ágyneműt most nem oly rendezetten, szépen összehajtva találjuk, mint máskor. A párna huzatát, valamint a takaró szélét, melyet görcsösen kezeiben szorongat, önnön könnyei áztatták át. Az ágy széttúrva, nedvesen, mocskosan áll a feltűnően gazdag életvitelre utaló szobában. Az ágytakaró, a szőnyeg, a bejárattól az ágyig vezető út, mind-mind csupa sár. Hiába, nyár vége felé rosszra fordul az idő, esik, mint a mai napon, a talaj teljesen felázik. A cipőjét le sem véve ugrott az ágyába, semmivel sem törődve. Most sír.

Sír, nem tudja, mióta. Talán egy óra, kettő, esetleg három, de talán csak tíz perc telt el, azóta, a szörnyű beszélgetés óta. Maga sem tudja már, hogyan telik az idő, egyetlenegy külvilági információ sem jut el a tudatáig. Csak arra tud gondolni, amit hallott, amit mondtak neki:
- „Vége van, Barbara, ennyi volt. Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban, így is elég kellemetlen ez a helyzet.”
Valahogy így mondta. Kellemetlen ez a helyzet, valóban, de csak Csongor számára. Hiszen a fiú csalta meg őt, ő nem tudta kordában tartani az ösztöneit, pedig már hónapok óta együtt voltak, és Barbara megadott neki mindent, mindent, amit csak el tudott képzelni, akár a szexualitás, akár a mindennapi élet bármely terén. Szerette, a maga módján, mégsem volt szerelmes belé. A kapcsolatuk is inkább volt testi, mint érzelmi. Bár ez a lányt sosem zavarta, kedvelte ezt a helyzetet.

De mindez most már a múlté – Csongor megcsalta őt, valami kis cafkával, aztán elhagyta. Mindegy egyes együtt eltöltött percben tisztában volt vele, ez az egész nem az érzelmekről, vagy a szerelemről szólt… Csupán egyszerű testiség, intimitás volt az egész. Mégis, most nagyon fáj neki, ő maga sem tudja miért, de fáj. Nem attól fél, hogy esetleg nem lesz több partnere az életben, hiszen barátai, ismerőse gyakran illetik az istennői szépségű jelzővel. Persze hiúságának ez nagyon jól esik, szereti, ha róla van szó, ő van a középpontban. Nem is az érzelmi kapcsolat itt a probléma, tudja ezt ő is. Túl büszke ő ehhez a „megaláztatáshoz”. Soha nem gondolt arra, hogy ilyesmi bármikor is megtörténik majd vele. Megcsalják, elhagyják. És most mégis.

Már nem is szomorú, inkább dühös, megsértették a büszkeségét. Ez a düh is hamar idegességbe torkollik át. Hogyan fog így a barátai elé állni? Mindenki tudni fogja, már holnap. Nem is akart erre gondolni. A szokásos, jól bevált módszerére gondol, ezzel kezdi el nyugtatgatni magát. Feleleveníti az elmúlt kapcsolatait, mint elért eredményeket a múltból. Afféle trófeákként kezeli őket. Villámlik. Az ablakra pillant, meg is feledkezett a rossz időről. Szenvedése közben ugyan elállt a zápor, most mégis újra rákezd. Most ez mégsem tudja zavarni, túl ideges.

- „Balázs, az első pasim, akit mindenki jóképűnek tartott mégis csak én jártam vele, legalábbis az osztálytársak közül.” – gondolja. Még mindig jóban vannak, neki önti ki a lelkét, ha baj van, ő könnyebben elviseli a kissé elkényeztetett természetét, mint mások. Talán mert megszokta? Hiszen hosszú ideig voltak együtt. Bár néhány csókon kívül semmi sem történt.
- „Aztán persze Kornél, aki elvette a szüzességem… azóta sem bántam meg, bár nem szeretem azokat, akik nem tudnak rendesen magyarul beszélni, főleg, ha az az anyanyelvük… Ah, igen, és Péter, vele nem tartott sokáig, mégis jó volt, majd jött Bálint, őt követte András, Ádám, Laci és végül Csongor…”

Ahogy rá gondol, újra elönti a méreg, az idegesség, vagyis ennek valami furcsa keveréke. Újrakezdi az egészet: Balázs, Kornél, Péter, Bálint, András, Ádám, Laci… Megint semmi. Balázs, Kornél, Péter, Bálint… A várt hatás elmarad. Egyre gyorsabban, dühösebben gondol ezekre a nevekre, végül már suttogva motyogja maga elé őket. Csongor, Balázs, Csongor, B…

Felriad, villámlik. Az oldalán fekszik, cipője lerúgva, mint ahogy ruhái nagy része is az ágy mellett hever. Mandulavágású, zöld szemeiből nem folyik több dühkönny, bal kezét nőiesen széles csípőjén pihenteti, jobb keze pedig… Furcsa érzés tölti el. Ekkor döbben rá. Jobb kezének két ujjával szeméremajkait széthúzta, egy harmadik ujj pedig még mindig, lassan, gyengéden masszírozza az enyhén lüktető csiklót. Melegség tölti el, kis szégyenérzettel vegyítve. Szóval motyogás közben automatikusan önmagához nyúlt. Mégis elmosolyodik. Rózsavörös ajkai szélesbbre húzódnak pisze orra alatt. Tökéletesen illik keskeny, hosszúkás arcformájához, ez a gyönyörű, rózsás mosoly. Néhányan Mona Lisa-nak hívják.

Visszagondol. Újra mennydörög, és villámlik. Csupán két névre emlékszik: Balázs és Csongor. Most már jobban viseli, ha rá gondol, bár a kavargó, kaotikus érzések még ott lapulnak, kitörésre várva a márványszínű bőre alatt. A két név után a szomorúság gondolata váltja fel az ürességet.

- „Miért tetted ezt velem…” – Jobb kezének ujjaival combja belsejét, a szeméremdombokat, majd a nyílást simogatja, kényezteti. A takaró már nem a könnyeitől, saját nedvétől lucskos.
- „Én mindent megadtam neked…” – Két ujjával újra széthúzza a szeméremajkakat és rózsavörös ajkát is, az arcizmainak hála.
- „De neked ez sem volt elég…” – Bal kezének középső ujjával a bemeneti nyílást ingerli, majd szájához emeli ujját, s megízleli saját magát. Akárcsak a harmat, vagy a legtisztább kristályvíz.
- „Mit kellett volna még adnom?” – Csiklójának intenzív, egyre gyorsuló masszírozásába kezd, az élvezet, mintha Pandora szelencéjét résnyire nyitották volna, úgy próbál kiszivárogni, akárcsa a remény.
- „Egyedül hagytál…” – Citromnyi mellei egyre hevesebben emelkednek fel s le, szíve gyorsabban ver, száján kapkodja a levegőt, közben halk nyögéseket hallatva. Szemeit az éjjeli szekrényen álló képre szegezi. Ő van rajta, és még valaki. Nem látja már. Az eufórikus érzés méregként terjed kecses, apró testében. Bal mellét egzotikus vörös szemként díszítő mellbimbójával is játszadozni kezd, majd újra beszopja ujját.
- „Te-he… Szemét-h…láda…” – Merőn bámulja a kis fényképet, ágyneműjét már saját izzadtságcseppei is szennyezik. Az eső egyre hevesebben kopog az üvegen, ahogy ő is egyre hevesebb mozdulatokat végez, bal kezének teljes erejével a párnába markol.
- „…Balázs!” – Villámlik. Ezt a nevet sikoltja, csípőjét magasra dobva, jobb kezét a hasán pihentetve, a hatalmas, sötét, üresen álló ház csendjébe, miközben a kéj hegyének megmászása után felér a csúcsra, ahol is – orgazmusa révén – afféle zászlóként kitűzi hüvelyéből kispriccelő nedvét, mely a lepedőt teszi öt centire lüktető klitoriszától teljesen lucskossá, s illatossá.
- „Igen…”

Lihegve, vizes hajjal, fáradtan, de kielégülten ül fel az ágyon, s még mindig a képet nézi. Szíve újra ütemesen ver, levegőt is szintén újra kap. Ekkor fogja fel, amit lát, és amit mondott.

- „Balázs?!”

Folyt. köv.