Vega-horror

1. Répa:

Nehéz elhinni, de egykor én is reménykedő magként kezdtem. Alighogy bekerültem a nedves tápanyag dús Anyaföldbe; éreztem, a világ arra való, hogy benne élhessek. Nem volt más dolgom, mint fejlődni és nőni. Először a gyököcskémet erősítettem. Majd mihelyt megindult szállítónyalábjaim működése, úgy döntöttem ideje magam megmutatni a felszínnek is. Kikerültem, éreztem a napfényt és a friss oxigént. Mohón nekiláttam a fotószintetizáláshoz. Aztán nem volt megállás. Nőttem és erősödtem, arról pedig hallani (Ezen tehetségnek amúgy sem voltam a birtokában.) sem akartam, hogy leálljak. Zöld hajtásommal lélegeztem, sárga karómba pedig egyre többet raktároztam.
Minden egyes zápor után örültem, hogy élek. Nagy lettem és erős. Azt hittem enyém az egész világ. Amikor…

Ásóval jött értem. Micsoda világ! Még egy védtelen répa sem lehet biztonságban!
Elszakított szülőföldemtől. Kiszabott az otthonomból. Aztán bele rakott egy kosárba. Odabent sok hasonló sorsú áldozattal találkoztam, mint amilyen én is vagyok. Aztán még több répát tett be, ebbe a börtönbe. Míg olyan sokan lettünk, hogy az már felért egy répakínzással. Egymást vigasztaltuk, hogy biztosan nem jutunk a „vágóhídra” (vágódeszkára).
Majd megfogtak azok a szörnyű kezek. Vasmarokkal tartott, csavart rajtam egyet, és kettétépett. Szabályszerűen kiszabta a tüdőmet. Pedig számomra több volt a levelem, mint puszta légzőszerv.

És eljött a vég! A vágódeszkán felszeletelt. A kés pengéje alatt testem szétaprózódott. Ki az a brutális gyilkos, aki ennyire felszeletelné áldozatát? A hideg vas átmetszette sejtjeimet, narancssárga levem kiszivárgott a deszkára. Ám ez a szeletelő gyilkost nem zavarta. Vágott, tovább és tovább, amíg úgy nem találta, hogy jó munkát végzett.
Alig éreztem a sejtjeimet. Igaz, hogy nem visítok a fájdalomtól, de ÉN IS ÉLEK!

Az emberek csak hagyjanak bennünket, répákat békén! Elvégre hasznos egyede vagyok a Földnek. Oxigént állítok elő. Nem elég ez nekik?

A deszka megindult. Megdöntötte, és engem a gőzbe dobott. A fazékban forró víz teljesen megpuhított. Legszívesebben kifutottam volna a világból (ha lett volna lábam). A magas hő teljesen elkocsonyásította apró részeimet. Ám ez még mindig nem volt elég neki.
Leszűrt, és bedobott egy turmix gépbe. A pengék aztán végkép elpusztították hajdan szép alakomat. Ha egy tükör elé raktak volna, nem is ismertem volna magamra.
Répapüréként végeztem!
Gyilkosom feltálalt egy visítozós kis szörnyetegnek. Aki feldobált a falra. Hát ezért szenvedtem ennyit?

Én mondom, nincs az a sorozat gyilkos, aki egyszerre ennyi áldozatot pusztítana el ilyen kegyetlenséggel. És ezt velünk csak úgy szívfájdalom nélkül megteszi? Ha van Állatvédő Liga, akkor miért nincs Növényvédő Liga is? Persze a mi érdekünkben senki sem emeli fel a szavát. Figyelhetnének néha miránk is. Elvégre, mi nem beszélünk zöldségeket!


2. Meggy:

Az én létem kezdete valóban a méhecskékkel kezdődött. És ezt a szó legszorosabb értelmében lehet venni.
Én is nőttem, csüngtem és pirosodtam. Mondhatni igazi függő voltam. Élveztem a Napot és a szelet. S bár közvetlenül nem érintkeztem a földdel, azért én is éreztem jótékony hatását.
Nyár végére beértem. Piros és lédús lettem. Aztán egyszer csak megfogott egy gonosz kéz, és letépett a családfámról, elszakított a gyökereimtől. Akaratom ellenére átköltöztet egy kosárba. Ahol több más hontalan társammal együtt nyomorogtunk.
Volt, aki eddig az ideiglenes szállásig sem jutott el. Őt megfogta, és a feketelyuk elnyelte. Fehér, fogakkal préselte ki belőle az életet. És mint aki jól végezte dolgát, a magját kiköpte. Nem elég a lassú kínhalál? Még a méltóságától is megfosztotta őt. Hol lesz így kegyeleti helye? Még a végtisztességet sem tudtuk megadni neki.
Nekem egyelőre szerencsém volt. A kosárból egy vizes tálba kerülök. Itt ért az igazi szenvedés. Megfog és kinyomja belőlem a magomat. Ilyen kegyetlenséggel még az állatokat sem herélik ki!

Most már szaporításra alkalmatlan vagyok. Hát van okom még egyátalán élni?
Leszűr, és egy lábosba kerülök. Cukrot ad hozzám. Ez felháborító! Még a gondolat is sértő, nem is beszélve a tettről. Hát nem tartalmazok ÉN elég cukrot? Bezzeg, mikor a fáról ette a fajtársaimat akkor elég volt neki. Goromba alak!
Most aztán főhetek a saját levemben. Alám gyújt! Pedig nem is vagyok boszorkány, és az inkvizíció korát sem éljük. Ilyet eltűrnek egy modern világban? Felháborító! Még itt van velem ez a cukor is. Molesztál. Egybe akar olvadni velem. Meleg a helyzet. Pocsékul érzem magam! Ki akarok innen jutni!

Aztán még valami zselatint is hozzám dob; és még ki tudja, mit adagol bele a lebujba (lábosba) de, még ha nyugton hagyna. Zaklat azzal a fadarabbal, amit főzőkanálnak hív. Taszigál vele körbe és körbe. Le akarok szállni erről a körhintáról!
Az eredmény: MeggylekVÁR! Aminek még tornyai sincsenek.
Apró üvegekbe adagol. Nem ismerek magamra! Nincs is testem, egy megdermedt trutymó lettem! Kinek kellek így már?!