Valami véget ért...

Este hétre volt megbeszélve a találka.

Mikor a Ferenciek terére értem, már sötét volt. Kicsit furának tűnt, hiszen nemrég még nyár volt, most pedig, hirtelen megjelent az ősz. A vég elmúlása kezdődik – futott át az agyamon, és megborzongtam a gondolatra, mit jelent.

Pár perccel a megbeszélt idő előtt érkeztem, még nem volt ott.

Idegennek éreztem magam a saját testemben, mikor megláttam őt és fájt, hogy neki is csak az arca tűnik ismerősnek…

Mert a férfi, aki szótlanul nézve engem közelített felém, már idegen volt.

Sírni se tudtam, csak arra gondoltam, hogy hetek óta így érzem. A semmit, az idegent, ha róla volt szó. És fájt.

Tudtam, hogy az lett volna a legjobb, ha megmondom neki, hogy fölösleges tovább, mert meghalt a barátságunk, meghalt minden, ami összekötött minket, de fájt, nem tudtam beismerni a kudarcot, nem tudtam temetni azt, amit már csak reméltem-hittem, hogy szeretek. Kétségbeesetten kutattam emlékeim között, hogy legalább egy boldog pillanatot tudjak magam elé idézni, amit közösen éltünk át, de nem volt ilyen. Még mélyebbre fúrtam magam, és nem és nem találtam semmit ott bent, csak könnyeket, fájdalmat és sok-sok „baszdmeget.”

Lehajolt, puszit kaptam, és majdnem hátra léptem, az érintésétől. Idegennek éreztem, pedig sosem volt kettőnkre jellemző, hogy úton útfélen megérintenénk egymást. Sosem szerette, ha meg kell érintenie, mindig éreztem, hogy nehezére esik, és ha mégis elkerülhetetlen lett, akkor láthatóan kényelmetlen volt neki.

A kocsmáig, ami jó 5 perc sétára volt, alig szólaltunk meg.

Tudtam, hogy ő is érzi, hogy valami nem stimmel, de nem hozta fel. Majd én, ezt mindketten tudtuk. Mindig én voltam az erősebb és a bátrabb is. Ha úgy teszünk, mintha nem lenne, akkor nincs – na ez nem az én filozófiám. Ez az övé, és még sok más emberé, aki képtelen szembenézni élete kudarcával. Nekem is nehéz volt, sokáig őrlődtem, mert képtelen voltam és vagyok most is elviselni, ha szembe kell néznem valamivel, amibe beletört a bicskám. Az emberi természet eredendően képtelen feldolgozni az őt ért kudarcot. Ha nem sikerül valami, akkor próbálkozunk. Egyszer, kétszer, háromszor. Mindaddig, míg el nem bukunk, vagy amíg siker koronázza erőfeszítéseinket.

Sajnos jelen esetben ez utóbbiról már nem lehet szó.

A kocsmában persze van helyünk, Gyurika, a pincér, régi ismerősként üdvözöl, régen törzsvendég voltam itt, életemnek egy mélypontján majdnem minden este megfordultam itt, alkoholt, férfit nem kímélve. Sötét korszak volt, de emlékezetes, sikerült akkoriban az önpusztítást mesterfokon űznöm.

Szemben ült le velem, minél messzebbre tőlem, és még mindig szíven ütött ez az irtózás, pedig megszokhattam már.

Bort rendeltünk és kólát. Nem is kellett sokat várnunk, hogy kihozzák, addig megkaptam az ajándékomat. Két hónapja volt a névnapom. Azóta nem találkoztunk, és nem miattam.

Valahol mélyen sejtettem, hogy ezt is csak azért kapom, hogy ne balhézzak, így már előítélettel fogadtam el az aranyszín csomagot. Nem tudtam neki örülni, és nehezemre esett megjátszani, hogy örülök egy kikényszeríttet ajándéknak. Tudtam, hogy könyvet kapok, mi mást kaphattam volna. Vagy DVD-t, persze lehetőleg olyat ami olcsó, és nem olyat, aminek én is örülnék.

Megköszöntem, és koccintottunk az éppen megérkező boroskólával.

Nehezen oldódtunk, tapintható volt a feszültség, és tudtam, hogy elég egy rossz hangsúly, egy elhibázott kérdés, és egymás nyakának ugrunk. Ismét, vagy újra? Vagy csak folytatjuk azt, amit már hónapok óta teszünk: marjuk egymást, ahol érjük. Már nem számít a szeretet, versenyzünk, ki képes még mélyebbre lökni a másikat.

Mások abban versenyeznek, hogy ki képes több örömet szerezni a másiknak, mi lassan ott tartunk, hogy lehetőleg minden szavunkkal megbántsuk egymást.

Most is.

Tréfásnak szánt szava tőrként mélyed szívembe, és sebet ér, mert már nincs rajta egy ép felület sem.

Rezignáltan veszem tudomásul a gyomrom tájékáról kiinduló görcsös fájdalmat, ami szép lassan felkúszik előbb a torkomba, majd a szemembe is. Sűrűn pislogok, nem akarok sírni, elégtétel lenne, inkább visszavágok.

Most ő feszül meg és elengedi csipkelődésemet a füle mellett

Kezdődik, folytatódik.

Ki kellene már mondani végre, de egyszerűen nem tudom. Fáj ránéznem, fáj hozzászólnom, temetni akarok. Őt is és szívhalott barátságunkat is.

Miért van az, hogy az ember képes megölni a szeretetet?

Fenékig ürítem a poharam, és öntök még. Hamar bódít az ital, alig ettem ma valamit, már reggel rosszul voltam a találkozástól, de nem bírtam azt mondani, hogy inkább ne találkozzunk, mert hittem abban, hogy meg lehet menteni valamit, ami már nincs.

Legnagyobb csodálkozásomra beszélgetni kezdünk, és olyan, mintha jól éreznénk magunkat.

Nevetünk, ráhangolódunk egymásra. Egyre ismerősebb a nevetése, az évődése. Visszavágok, nevetünk, iszunk.

Majd egy mondat, valahonnan a 100 közül, ami megint elevenembe talál. Fájdalomért fájdalommal kell fizetni, és én is találok, jó mélyre, hogy neki jobban fájjon.

Fagyhalál.

A szemrehányások ostorként érnek mindkettőnket, támadunk, hogy ezzel védekezhessünk, bántunk, hogy a másiknak ettől ne legyen ereje újabb csapást mérni ránk.

Ki kellene mondanunk, hogy vége legyen.

És fáj kimondani, mert tudom, hogy ő rögtön beleegyezne. Már megkönnyebbülés lenne mindkettőnknek, és ki is mondom, hogy hagyjuk ezt, menjen ő jobbra, én pedig balra, de úgysem tudom megtenni. Nem és nem tudom elfogadni, mintha szeretnék szenvedni.

Fontos nekem, vagy legalábbis egyszer régen az volt. Felnéztem rá, a műveltségére, az eszére, az érzékeny, kissé különc személyiségére.

De igaz az örök és örök érvényű: férfi és nő között nem lehet barátság.

Elválunk, azt hiszem végleg. És tudom, hogy kettőnk közül még mindig nekem fontosabb a barátságunk, vagy legalábbis az, amit még meghagytunk belőle.

De többet nem fogok könyörögni, megalázkodni, annak, aki nem is egyszer képes volt letagadni barátságunkat.

Hétvégén voltam otthon. Titokban elhoztam egy bontatlan üveg Rivotrilt. Jó erős gyógyszer, altató-antidepresszáns. Még anyának írta fel az orvos. Nem is érdekel, hogy jó e még.

Felbontom az üveg bort, amit névnapomra kaptam, és a tenyerembe számolom az apró fehér gyógyszerszemeket. 20db.

Mindig azt hittem, hogy erre csak akkor kerül majd sor, ha az anyám meghal. Az iránta érzett aggódásom - és nem tudom szeretetem – jeleként nem tettem már meg korábban azt, amire most készülök.

Kicsit előbbre hoztam. Marad még neki 2 lánya. Úgyis csak egyet lett volna szabad szülnie, nem neki való az anyaság.

Nem is tudom, miért veszem be. Nem vagyok szerelmes, és már lehet, nem is szeretek. De mégis. A kudarc, és az egyszer volt érzés hiánya erre késztet.

Markomból a számba gördítem a gyógyszereket és iszok rájuk. Egy, kettő, három korty, mohón nyelem az édes nedűt, hogy ne érezzem a pirulák keserűségét. Azt nem is, de valami keserű akkor is marja torkomat.

Most még utoljára utat engedek a könnyeimnek, és örök álomba sírom magam.