Ufo kaland-3

Ötödik találkozás

Jó darabig felém sem néztek ezek a kedves szerelmetes kis űrlények. Munkában és epekedésben teltek a napok, hónapok. Régen elmartam magamtól állandó szeretőimet: semmi sem érdekelt, csak a kísérletek, s néha fel-fellángoló gerjedelmem a kis űrlények felé irányult. Ekkor alkottam a legtöbbet. Csakúgy zúdítottam a világra az újabbnál újabb ötleteimet, felfedezéseimet.

Ezen a napon is a szokott módon pihentem, álmodva, mikor a kezemből kieső könyv robajára ébredve, hatalmas fényesség vakította el szemeimet. Megérkezett egyik kis űrszerelmem, s bebújva takaróm alá, vad mámorral tapintottam, igyekezve eltalálni, hogy Tillát vagy Mayát küldte hozzám az Úr.

Kezem Tillát tapintotta. A selymes, bársonyos, rugalmas fiútest oldalára kucorodva, gömbölyű fenekét tárta kéjvágytól megmerevedő falloszom felé, s én vad mámorral mártóztam meg a sikamlós, rugalmas ánuson áttörve tűzforró vaginájában... Leírhatatlan kéjben rándult össze testem. Két térdemmel tomporát szorítottam, s iszonyú erővel löktem egyre mélyebbre bíborlándzsámat. A visszahúzásnál az ánus sikamlós nyálkahártyája, mint tapadókorong szívta a fitymától megfosztott makkot. Úgy éreztem, ánusának lüktető erecskéje piócaként tapad felajzott szerszámomra. Mohó ujjaimmal, tenyeremmel aranyhaját, homlokát, tarkóját, szemeit simogattam.

Majd hirtelen robbanásszerűen tört ki megfeszülő heréimből a megtermékenyítő mag, hogy belövelljem imádott Tillám vaginájába. Nem tévedés, hogy vaginát írok: végbele és végbélnyílása megfelelt a hüvelynek, mivel izmos, recés fala teljesen átvette a női hüvely szerepét. Az aktus után mohó ajkaim közé vettem Tilla merev bíborfurulyáját, és soha nem érzett kéjjel szívtam belőle a kilövellő édes harmatcseppszerű nektárfolyamot. Közben szemeim szemeibe fúrva, lelkünk is egyesült a nászban.

Miután imigyen elteltünk egymással, Tilla a szokott módon hasamra ülve, szépséges szemeit a szemembe függesztve, lányosan elmosolyodott, s megkérdezte:
– Örülsz nekem?
– Örülök – hörögtem kielégülten.
– Örülsz, hogy én jöttem? – kérdezte újfent.
– Igen, azt hiszem, hogy most már jobban örülök neked, mint Mayának.
– Miért?
– Nem tudom, új vagy nekem...
– Szeretsz?

– Szeretlek.
– Miért? – kérdezte annyi bájjal, hogy nem tudtam nemmel válaszolni.
– Szeretlek, bár nálunk ezt a fajta szerelmet üldözik az emberek.
– Miért, mi van abban, ha két azonos nemű szereti egymást?
– Mi lenne? Tudod, nálunk a földi halandóknál az a norma, hogy a szaporodás miatt, csak férfi és nő közösülhet egymással.
– Rideg egy törvény, elkeserítő.

– Igen. Ez nem jó törvény. Tudod, az emberben mindig bujkál az azonos nemű társai iránti megismerés vágya. Sokszor gondoltam rá, hogy annak a másik fiúnak de jó volna a falloszával eljátszani, számba venni, csókolózni vele. Egy ágyba feküdni, falloszainkat összerakni, aztán szeretkezni, de aztán elhessegettem a gondolatot, mert kultúrember lévén, belépett az elfojtás.
– Az, mi? – kérdezte Tilla, s forró ánusába erőltette merev bíbor-lándzsámat. Felnyögtem a kéjtől.

– Az elfojtás az, ami boldogtalanná teszi az embert. Megfosztja magát mindattól az élvezettől, ami számára üdvös lenne, azért, hogy betartsa a társadalmi normákat.
– De hisz ez borzasztó! – háborodott fel Tilla – hát, ha a test nem kapja meg, amire vágyik, akkor elsorvad a lélek! Fakírok vagytok ti emberek. Nem tudjátok ti, hogy a szeretet mozgatja a világot?
– Dehogyisnem, kicsi Tilla! Hát azért szeretlek most téged. Szeretlek testemből-lelkemből, mert olyan kis okos vagy, illedelmes és szeretetre méltóan odaadó, aztán szeretlek testemből, mert kielégíted kéjvágyamat.
– És azt tudod, hogy ha valakitől megvonják a szeretetet, az elsatnyul, elpusztul?

– Tudom, hogyne tudnám..
– Hát akkor mért senyvesztitek magatokat törvények, meg eszmék rabságában. Mért fosztjátok meg magatokat a legfőbb élvezetektől a testet és lelket élesztő szeretettől?

– Azért kicsim, mert ha ezt így csinálnánk, akkor, ha én megkívánnám a főnököm feleségét és az is engemet, s ha szeretkeznénk, lehet, hogy nem tetszene a főnökömnek..., de ha éppenséggel a főnököm kívánna meg engemet, s egymáséi lennénk, lehet, hogy a feleségnek nem tetszene a szituáció.
– Ó, Istenem de bonyolultak vagytok földiek! – nyafogott Tilla, s bordás vaginájával szívta, tolta bíborlándzsámat tűzforró testébe. Most csinálta először azt, hogy amikor már kitörni készült a magom, izmos ánusával elszorította falloszom tövét. S az nem kapván vért: lecsillapodott. Miközben így ügyködött, cinkosan rám nevetett, mint egy csínytevésen kapott kisfiú.

– Nézd, kicsi Tilla, azért ember az ember, hogy emberként viselkedjék. Mert, ha rád hallgatnék, akkor, mert tetszik nekem, tegyem magamévá a hozzám dörgölődő nősténymacskát vagy sárló tehenet, kecskét, na nem, a kecske még jöhet, de a macska, kutya, tehén az nem.
– Pedig előző életedben dívott ez a szokás – térített észre Tilla –, csak elkorcsosodtatok.
– Lehet, kicsim, lehet. – mondtam akadozó nyelvvel, mert arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a törvények nem kormányoznák a világot: szodómia, pederasztaság, homoszexualitás...

– Tudom, most hol járnak a gondolataid ember, de nem gondolod-e, hogy minden élőlény Úr teremtménye, és Úr adta nektek az életet.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy ugyanúgy el is veheti.
– Miért?
– Mert boldogtalanná tettétek magatokat. Kiirtjátok a környezetetekben lévő növényeket és állatokat. Aztán egymást is. És ha már csak a puszta föld marad, akkor Úr új magot küld le, s elvetve, már normális lények szaporodnak el a földön.

– Na ne, ne hülyíts, Tilla! – gerjedtem haragra, s lebirkózva, fölébe kerekedtem, újra megmerevedő bíborlándzsámmal, hatalmas lökésekkel hatoltam testébe. Tilla megsemmisült alattam. Észvesztve menekültem az imént hallott gondolatok elől a kéjbe, s szétrobbanó herezacskóm összes magját Tillába ürítettem. Megnyugodva fordultam le róla. Tilla hozzám tapadva, átkulcsolta lábaival derekamat, karjaival mellemet, s fodros ajkaival mohó számra tapadt. Szemei lelkemig hatoltak.

– Szeress minden élőlényt: szeress mindenkit! Amint felébredsz, ölelj át egy fát! – szuggerálta belém, és elaludtam. Másnap reggel felébredve Tillának hűlt helyét találtam, de utolsó kívánsága fejemben motoszkált:" Ölelj meg egy fát!" Így aztán elmentem egy közeli parkba, és a kora reggeli kutyasétáltatók legnagyobb megdöbbenésére, sőt a sarki rendőr megrökönyödésére nekiveselkedtem, és párzó mozdulatokat téve, átöleltem a legelső hatalmas japánakác törzsét. Úgy összefonódtunk, mintha örökké erre vártunk volna. Szemeim kiguvadtak, arcomra földöntúli öröm (a rendőr szerint kéjvágy) ült ki. Kisebb tömeg sereglett pillanatok alatt körém, s az intézkedő rendőr hangjára tértem magamhoz.

– Kövessen, kérem! – fejtette le karjaimat a fa törzséről, s maga előtt terelve, a járőrkocsihoz vezetett. Az őrszobán – természetesen, miután felismertek – sűrű bocsánatkérések között elengedtek. Gondolták, ez a feltaláló legújabb bogaras kísérletéhez tartozik. Így aztán napirendre is tértek felette.

Hanem a fa átölelése után, mintha minden tagomba új erő költözött volna. Testem megtelt energiával, úgy éreztem, hogy szétrobbanok az energiától. Még nagyobb vehemenciával vetettem magamat a kísérletekbe. Még többet alkottam az engemet körülvevő lejmolók és kóklerek örömére. A dilettánsok hada fejte le rólam a megszerzett javakat, sajátították ki tudományomat. Kellett a bioenergia a galádságok elviselésére. Mikor már megteltem az ocsmányságokkal, akkor lementem a parkba, átöleltem a hatalmas japánakácot, és kiokádtam lelkemből az alávaló környezetem, a seggnyaló fehérgalléros bűnözők ármánykodásait. Megvetésem jeléül mindig körbehugyoztam a fát. Ez ellenségeimnek szólt.

Hatodik látogatás

Az egyik borongós őszi éjszaka hatalmas fényességgel ufó landolt erkélyemen, s Maya és Tilla kedves kis alakja jelent meg szobámban.
– Nem szeretkezni jöttünk, Bogumil! – léptek ágyamhoz, s leültek, az ágyszélére.
– Hanem? – kérdeztem bambán.
– A felkészítésed megtörtént.
– Hogyan, nem értem?
– Miáltalunk megkaptad a kiképzést. A japánakácból elegendő bioenergiát vettél magadhoz. Úgyhogy fizikailag és lelkileg is készen állsz, hogy Úr elé járulj.

– Most azonnal – borzongtam meg, s kétségbeesetten tekintgettem rájuk. Ők csak kacagtak tétovázásomon, s huncutul kérdezték:
– Hát, nem ezt akartad?
– De, azazhogy nem! Na nem, hogy engemet elvigyetek azzal a micsodával, na, ne tegyétek ezt velem! – visszakoztam volna, de a kis koboldok nem engedtek.
– Nem akarod látni a gyerekeidet? – cukkoltak.
– Miket?
– Hát, ami magot elvetettél belénk, abból egy új embersereg született, s készen áll a bevetésre.

– Miféle bevetésre?
– Hát arra, ha ez a te balga emberiséged a harmadik világháborúban az atommal kipusztítja egymást.
– S mikorra várható ez a világvége? – kérdeztem megrökönyödve.
– Hamarosan.
– Akkor menjünk – adtam meg magam, s beszálltam az ufóba. A hatalmas sebességgel meglóduló szerkezetben, mintha az anyaméhbe ültem volna. Zsongító lebegés volt egész utam. Aztán egyszer csak landoltunk, s kiszállva, a bíborfényben úszó gyönyörűséges tájban úgy éreztem magam, mintha az elíziumi mezőkön járnék. Sehol egy lélek nem volt. Csak a rózsaszín ég, a kellemesen vibráló levegő és a páfrányszerű növények.

A csodálatos tájon selyemréten járva, zsongító illatok, bódító nektárt árasztó növények, tarka pillangók közt lépdeltünk, míg egy hatalmas ős-öreg fához nem értünk. A fa előtt illedelmese megálltunk, majd kis társaimat utánozva, én is térdet s fejet hajtottam a fa előtt. És csodák csodája a fa megszólalt.
– Üdvözöllek ember minálunk.
– Üdvözöllek én is. – rebegtem.

– Úr vagyok – mondta a fa, és hatalmas bioenergia lengte be a környéket szavai nyomán. Úgy éreztem, mintha elektrosztatikusan feltöltődnék. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható, valami olyan diadal és szeretetérzés fogott el, hogy önként elindultam a fa felé, s átöleltem. Ezzel a mozdulattal mintha azt fejeztem volna ki, hogy magamhoz ölelem a világmindenséget. Úr szava térített magamhoz.

– Magamhoz rendeltelek, mert befejezted földi küldetésedet. Új, más feladatot adok neked az elkövetkezendő évezredekre.
– Soha nem mehetek vissza? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Miért, olyan jó volt neked az utóbbi fél évszázadban, amit megéltél?
– Hát, ami azt illeti, nem mondanám. Tulajdonképpen szürke kis egérként éltem. Háborús gyerekként, munkás szülők porontyaként, negyvenéves koromig szürke kis munkás egérke voltam.
– Akkor aztán megkönyörültem rajtad, és feltalálóvá tettelek.

– Köszönöm Uram, de nem fejeztem be küldetésemet, még nem jutottam el az embereket meggyógyító elixír nyitjához.
– Hát, ha ott maradsz, akkor nem is fogsz eljutni soha. Azért hozattalak el, hogy új családod körében munkálkodjál az emberiség hasznára.
– Ó, Uram, ne tegyél boldogtalanná! Megreped a szívem, ha földi társaimat többé nem láthatom!
– Majd lesznek új társaid, szeretőid, és itt vannak a gyerekeid, amiket Tillával és Mayával nemzettél.

– Ó, Uram, kívánkozom vissza. Adj egy kis reményt, hogy egyszer, nemsokára visszamehessek egy kis időre legalább! – kérleltem.
– Ah, micsoda makacsság! Csak ti, emberek lehettek ilyen makacsok, hát nem értél-e el minden magasságot: fáraó, Nagy Sándor, Tiahunakú, az ég fia voltál, mi kell még?
– Uram, semmi sem akarok lenni: csak újra szürke kis egér.
– Miért?
– Mert uram, nincs annál jobb, mint visszamenni híresen, azt látni, hogy a sárga irigységtől ellenségeim, mint sápadoznak, hogy dicsfényemtől elhalványul a nap.

– Ember, ember, hát most szürke egér akarsz lenni vagy nemzeti hős?
– Szürke egérként szeretném látni, miután megtaláltam az emberiség összes bajára a gyógyírt, hogy ha újra feljövök hozzád, mint ünnepelnek haló poraimban az emberek.
– Miért, ha most visszamennél, mit látnál?
– Ha most mennék vissza azonnal, akkor csak azt látnám, hogy simfelik félbe maradt tudományomat, pocskondiázzák, sajátítják ki elméleteimet kufárok, sarlatánok, s igyekeznek emlékemet befeketíteni.
– Értem: vissza akarsz menni, befejezni kutatásaidat, s ha készen lesz műved, akkor panteont emelnek neked: így gondolod?

– Igen, így gondolom.
– Fura szerzet vagytok ti emberek. Éltek állandó irigységben, gyűlölködésben, marjátok, ölitek egymást, de nem tudtok egymás nélkül élni. Ki érti ezt?
– Uram, csak így, ebben a földi pokolban lehet alkotni! Ez ad erőt.
– Mi az, ami erőt ad, ami hajt az alkotás felé benneteket?
– Először is az, hogy gebedjenek meg sikerem láttán a sárga irigységtől ellenlábasaim. Másodszor az, hogy én nagyobbat alkotok, mint tudóstársaim együttvéve. Harmadszor pedig olyat alkossak, amivel hasznára leszek az emberiségnek.

– Hm... nem rossz. Tipikus magyar mentalitás. Látszik rajtad, hogy sokáig hagytalak a magyarok között. Egészen magyarrá váltál fiam.
– Hogy kerültem én a magyarok közé, Uram?
– Elmondom neked majd azt is, csak előbb ismerkedjél meg fiaiddal, akklimatizálódjál. Tilláék kísérnek majd a bázisra. Harminchárom nap múlva találkozunk, és akkor majd kigondolom neked a legtesthezállóbb feladatot. Még az is lehet, hogy visszaküldelek a földi gyehennába – mondta Úr, és elbocsátott.