Türelemjáték

Kati nem volt az a klasszikus értelemben vett mai szépségideál, de mindenképpen vonzó nő volt. Magassága közepes, s szép, arányos volt az arca is. Teste egyáltalán nem volt vékony, s széles csípőjének köszönhetően jókora, ám szép kerek feneke volt. Mellei viszont, bár formásak, és
teltek voltak, nem lógtak rajta. Összességében egy olyan érett nő benyomását keltette, akit nem kell félteni gyerekvállalás, családfenntartás terén. Főleg széles csípőjéből, és formás combjairól sugárzott a termékenység és a nőiesség.
Mindehhez hozzájött, hogy tökéletesen sima, puha bőre volt, így még a kelleténél nagyobb formái is valósággal ragyogtak.

Jómagam magas, vékony fiú vagyok. Sosem voltam túl izmos, sőt igazán szőrös sem, s bár meleg nem voltam, azért valahol lappangott bennem egy kis nőiesség. Talán éppen ezért is izgatott nagyon a gondolat, hogy mi történne, ha eljutnék egy igazi nővel való szeretkezés küszöbére, azonban ott felsülnék. Ha nem tudnék férfiasan
viselkedni, nem állna fel, vagy csak egyszerűen félénk lennék.

Katival amúgy osztálytársak voltunk gimnáziumban. Eleinte kevéssé figyeltem fel rá, de aztán úgy alakult, hogy az utolsó évben egymás mellé ültettek minket, s aztán amikor az osztállyal táncolni mentünk, ő lett a párom. Ahogy ily módon közelebb kerültem hozzá, egyre
inkább elkezdett tetszeni a már akkor is érett, nőies teste, s a vidám, de mégsem kacér viselkedése. Láthatóan neki is tetszettem, szerette a hozzám hasonló, vékony magas úrifiú-alkatú legényeket; végső soron mindkettőnk a saját
maga ellentétéhez vonzódott. Nem alakult valami gyorsan a kapcsolatunk, gimi alatt az alig látható pirulásokon, sejtelmes mosolyokon kívül más nem is történt. Később viszont, az egyetemi éveink alatt sem szakadt meg a kapcsolatunk, s kb. két évvel érettségi után újra találkoztunk, egészen véletlenül, a metróban. Kellemesen elbeszélgettünk, s bennem rögtön feléledtek a
régi érzelmek. Ahogy hazakísértem, némi kerülőutat is bevállalva, rájöttem, hogy kissé megváltozott; nem külsőre, hanem inkább a viselkedésében érzékeltem valami furcsát. Sokkal gyorsabban beszélt, mint korábban, s több jelét adta annak, hogy
talán valami lehet köztünk, pedig akkor már egy jó ideje nem találkoztunk személyesen. Később kiderült, hogy már egy jó ideje egyedül van, s láthatóan sokkal nehezebben megy neki a partnertalálás, mint még talán gimiben gondolta.
Talán ez lehetett az oka a stílusváltásának, nem tudom, de az biztos, hogy nekem csöppet sem volt ellenemre a dolog, így felgyorsultak az események. Következő találkozó, vagy már inkább randi, kávézó, mozi, Gellérthegy… és aztán egyszer
csak egy pár lettünk.

Meglehetősen hamar ment minden, még eszmélni is alig volt időm. Mindketten sejtettük, hogy talán azért, mert valami hátsó dolog is mozgat minket, méghozzá a másik teste. Akartuk, de kerültük a témát. Aztán egyszer mondta, hogy este szívesen látna az új
ferencvárosi albérletében, s burkoltan a kérésében benne volt, hogy igen, bizony estére is… Ez rögtön felizgatott persze, régi vágyak törtek újra elő bennem. A szerelem mellett viszont megszólalt az ördög is: mi lenne, ha az utolsó pillanatban úgy tennék, mintha nem merném. Kétségkívül szerettem volna Katival
jót szeretkezni, de ez a szituáció is rettentően izgatott. Végül döntöttem: megpróbálom.

A találkozó napján délelőtt sokat gondolkoztam a teendőkön. Mindenek előtt szerettem volna a lehető legkevésbé férfiasnak tűnni, hogy a hatás tökéletes és hiteles legyen. Így hát alaposan megborotválkoztam, nem csak az arcomon, hanem szinte mindenhol.
Leszedtem a mellkasomat, a hasamon, a farkam körül, sőt nagyrészt a lábamon és a karomon is… A végén a hatáson magam is meglepődtem; így valóban sokkal törékenyebbnek, karcsúbbnak néztem ki, kezdtem hasonlítani valami fiatal, gyönge
fiúról mintázott görög szoborra…

Este 6-ra értem Katihoz a Tűzoltó utcába. Egy közepesen lepusztult, gangos bérházban lakott, egy barátnőjével bérelte az egyik második emeleti, utcai lakást. Szép rend volt, látszott, hogy lányok lakják a lakást. Eleinte csak beszélgettünk általánosságokról, a lakásról, adott valami kis sütit, de mindketten éreztük, hogy ez csak az intró, nem ezért jöttünk ide. A szikra az volt, mikor az ágyáról
beszéltünk; egyre jobban elpirult, majd megálltunk, és szégyellős mosollyal egymásra néztünk, s innentől ment magától minden. Ölelés, csók, lefekvés az ágyra, simogatás… Nem voltam könnyű helyzetben, mert valamennyire viszonoznom kellett kitörő érzéseit, de a későbbiekre tekintettel vissza is kellett fognom
magam. Mikor újra és újra hozzámértek puha mellei, és érintettem a szép formáit, nem hittem, hogy sokáig bírom visszafogni magam.

Aztán jött a vetkőzés. Kati az elején mímelt némi szégyellősséget, ahogy finoman próbáltam leszedni a ruháját, néha elpirulva belenézett a szemembe, de aztán egy idő után már maga kezdte el
gyorsan leszedni a ruháit. Először a felsőjét vette le, majd a melltartóját is gyorsan lekapta, szép melleinek szinte alig maradt idejük kibújni belőle.
Legszívesebben már itt felfaltam volna, de erősen visszafogtam magam, s csak szégyellősen, gyengén, éppen csak érintgettem a hátát. Kati mintha várta volna, hogy alul is elkezdem vetkőztetni, de én nem tettem ez irányba semmit. Némi idő után így maga kezde el levetni a nadrágját, majd miután kibújt belőle, megölelt,
simogatni kezdett, a pólóm alá is benyúlt. Talán azt akarta, hogy most már én is vetkőzzek, miután ő már a kártyái nagy részét felfedte előttem… Ekkor éreztem, hogy muszáj valamit lépnem, ezért finoman bugyijához értem, célozva arra, hogy
ott még van valami érdekes… Némi kéretés után így szépen a bugyi is megindult lefele, s pár pillanat múlva Kati ott állt előttem teljesen meztelenül. Kicsit mintha megijedt volna hirtelen kitárulkozásától, s kissé hátrébb lépett, szép
lassan eltávolítva kezeit a hüvelye elől. Őrjítő látvány volt a szép, enyhén pirulva rám mosolygó lány, nem volt könnyű visszafogni magam.

„Na és te…?”- kérdezte egy idő múlva, látva, hogy bár tetszem neki, nem nagyon csipkedem magam.

Kati kissé meglepődött, miután némi kéretés után teljesen meztelenné váltam előtte. Tudta ugyan, hogy vékony fiú vagyok, de vélhetően kissé férfiasabb kinézetű emberre számított. Örültem, hogy a hatást már némileg elértem, s ráadásul nagy erőkkel, de azért a farkamnak
is tudtam annyira parancsolni, hogy ne álljon fel érdemben.

Láthatóan várta, hogy kezdeményezzek, de én csak finoman, szégyellősen cirógattam az ujjhegyemmel a testét. Jobban már csak azért se mertem volna, mert biztos voltam, hogy ha a tenyeremmel állok neki simogatni szép, sima formáit, farkam nem fog bírni
magával. Miután így éppen csak, hogy érintgettük egymást, ő lett egy kicsit kezdeményezőbb, s megfogta a derekamat a kezével. Kissé magához akart húzni, de én nem engedtem magam, sőt kezemet a mellkasára tettem, hogy ne is tudjon közelebb jönni. Félénkségemen meglepődött, s láthatóan kissé el is
bizonytalanodott. Ám aztán egyszer csak megtréfált a kis csibész, és meglehetősen sebesen a farkam felé nyúlt, én azonban még időben elkaptam a kezét. Aztán szinte végtelennek tűnő ideig álltunk ott, fogva egymás kezét, s mindkettőnkön növekvő bizonytalanság lett úrrá.

„Na, mi az? Nem tetszem, kedves…?” – kérdezte ő, mire én némi szünettel így válaszoltam:

„Dehogynem… csak… inkább
feküdjünk le az ágyba!”

Így hát lefeküdtünk egymással szemben. Kati ekkor ismét kezdeményezőbb lett, gondolván, hogy így talán simábban fog menni a dolog. De tévedett, én továbbra is szégyellősködtem, simogatásait csak éppen, hogy viszonoztam, rá is alig néztem, a kezdeményező
mozdulatait elhárítottam. Türelmetlensége láthatóan egyre jobban nőtt, főleg azután, hogy hasra fordultam, eltakarva előle a farkamat. Ő próbált közelebb bújni hozzám, de minél jobban közeledett, én annál jobban bezárkóztam. Nem is
tudom, mennyi idő telt el így…

„Hát… nem akarod?” – kérdezte, de én rá se néztem, hanem magam elé bámultam. A következő percek hasonló nyögvenyelős kérdezősködéssel teltek, szegény Kati igazán nem tudta, mit kezdjen velem, én pedig még várni akartam a végkifejlettel. Fel akartam idegesíteni, így aztán miután már elég feszültnek éreztem, ledobtam az atombombát az olajfinomítóra:

„Anyu… olyan jó lenne, ha anyukám itt lenne, biztos segítene…” – szóltam, s bár kamu volt, már szinte tényleg szégyelltem magam ezért a kijelentésért.

Ezzel a mondattal láthatóan elértem a célomat; Kati láthatóan megelégelte a dolgot, felkelt az ágyból, s a ruháihoz ment. Lopva odanéztem: igen izgató látvány volt, ahogy a szép, de felpaprikázott nő felölti a melltartóját, és visszaveszi a bugyiját. Így dühösen
talán még szebben festett az ablakon beáramló fényben, mint eddig. Még egy pólót is vett fel, majd anélkül, hogy rám nézett volna, kiment a konyhába.

Kínos percek teltek el. Én továbbra is csöndben kuporogtam az ágyon, várva, mi történik. Kati vélhetően kávét, vagy teát főzött magának, s láthatóan esze ágában sem volt visszajönni a
szobába. Egy kis idő múlva, elunva a tétlenséget, felültem az ágy szélére, s fejemet lehajtva, magam elé meredve tettem úgy, mintha nagyon szégyellném magamat. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog elküldeni Kati, ha visszajön, de csak teltek a percek, s ő nem jött. Egy ideig tett-vett a konyhában, talán így vezetve le a feszültséget. Majd egy barátnője hívta telefonon, ha jól hallottam
azért, hogy nem menne át ma este hozzá. Bár Kati megpróbált kedves lenni hozzá, hangján érezhető volt az idegesség, s hamar le is rázta az ismerősét azzal, hogy fáradt, nem tud menni. Abban bíztam, hogy a telefonhívás valamit változtat majd a helyzeten, azonban Kati csak nem akart visszajönni a szobába. Így aztán egy kis idő múlva szép lassan elindultam a konyhába. Az ajtóban megálltam, s elhaló hangon megszólítottam, ő azonban nem felelt, hanem továbbra is a konyhaszekrény felé fordulva matatott. Lassan leültem egy kisszékre, majd némi várakozás után
beszélni kezdtem:

„Bocsáss meg… tudom, hogy nem volt méltó, ahogy viselkedtem…”

„Hát nem…” – válaszolta, nem kis örömömre, hogy végre sikerült egy szót kicsikarni belőle.

„Pedig tényleg megpróbáltam összeszedni magam, de úgy tűnik, hogy… kérlek bocsáss meg” – mímeltem a könyörgést. Ő azonban nem vett tudomást rólam, s szó nélkül bement zöldségért a
kiskamrájába, majd tovább tett-vett a konyhában. Én lassan ismét eluntam a várakozást, s ugyanolyan lassan, ahogy jöttem, visszamentem a szobába. Később ő is visszajött.

„Még mindig itt vagy?” – kérdezte idegesen, ám továbbra is hátat fordítva nekem.

„Tényleg bocsáss meg… én nem
akartam rosszat…” – folytattam mondókámat, hogy még szánnivalóbb legyen a könyörgésem.

Némi várakozás után aztán így szólt: „Jó, tudom… értem, de ez most nem jött össze, hagyjál békén, menj haza”

„De én tényleg nem akartalak megbántani…” – válaszoltam, mire ő sóhajtott egyet, s kiment egy rongyért a fürdőszobába. Visszatérve kb. ugyanaz folytatódott, mint eddig, majd miután már láthatóan tényleg elege volt belőlem, ismét megkért, hogy öltözzek fel, és
menjek haza.

„Kati… én tényleg nagyon szégyellem magam… Tudom, hogy nem volt méltó egy férfihoz ahogy viselkedtem, és nem is tudom ezt jóvá tenni… Ha magamon nem tudok már segíteni, akkor viszont
legalább téged szeretnélek kiengesztelni valahogy…” Csönd volt a válasz természetesen.

„Már volt ilyen esetem, és tényleg úgy tűnik, hogy… szóval szeretném, ha megbüntetnél.” Itt tartottam némi hatásszünetet, hátha felkeltem az érdeklődését, s bár nem szólalt meg továbbra sem, láttam, hogy most már egy kicsit érdeklődik.

„Szóval ha nem vagyok jó férfinak… arra gondoltam, hogy… arra kérnélek, hogy… vedd el… vedd el a férfiasságomat!”

„Mi?!”- kérdezte. „Vedd el… a
farkamat kellene harcképtelenné tenned… csak egy kés kell hozzá…”

„Jaj, hagyjál már, nem vagyok én hentes, nem vágok én semmit… hagyj magamra kérlek!”

„De tényleg kérlek… csak egy ideget kéne átvágni a farkam tövében, és ennyi… kérlek… tényleg szeretnélek
valahogy… valahogy kiengesztelni, ha másképp nem, hát így”

Kínos percek teltek el megint, Kati állt, de nem szólt, én meg már végképp ki voltam. Aztán egyszer csak így szólt:

„Jó, de ha megteszem, akkor
tényleg elmész, és békénhagysz?”

„Persze, csak kérlek tedd meg…”
– válaszoltam, mire odament a kredenchez, és kivett egy jobb fajta kést. Majd elindult a fürdőszobába, s én követtem.

„Ülj le!” – mutatott egy műanyag kissámlira. Én engedelmesen letelepedtem, s szétnyitottam a lábamat. Hímvesszőm az izgalomtól elkezdett felállni, s kevés idő alatt már kőmereven ágaskodott Kati irányába. Ő letérdelt elém, s határozottan kezébe vette a farkamat.
Láthatóan kissé meglepte, hogy az eddig meglehetősen lankadt szerszámba hirtelen milyen élet költözött.

„Hol kell akkor…?” – kérdezte. Megmutattam neki, hogy a vesszőm alján futó ideget vágja át. Erre ő megfogta a farkam végét, felemelte, s jobb kezével hozzáérintette a kést. Ekkor felemás izgalom futott át: egyrészt a női kezek és a hideg kés extrém módon kényeztették férfiasságomat, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy férfilétem forog kockán…

Hamarosan jön a folytatás, de addig ti is nyugodtan megírhatjátok, hogy szerintetek hogyan ért véget a történetJ