Tündérmese

Tegnap este kimentem a mezőre, ami ott nyúlt el a sötét erdő mellett. Talpam alatt a zöld fű, fejem felett az éber csillagok figyelték lépteimet. Néha el-elszaladt mellettem egy-két manó, kik a harangvirágok közt kergetőztek. Körbenéztem. Nem láttam senkit. A Hold ragyogott az égen, figyelmeztetve arra, hogy nem vagyok egyedül, és hogy figyel engem. Nyugodt, és méltóságteljes némaság volt az övé. Leheveredtem, arcom a fényeknek fordítottam, és csak bámultam azt a sok kis pöttyöt az égen. Ők visszatekintettek rám, és vidáman integettek. Én meg elmosolyodtam.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy kis tündér veszekszik velem, mert épp a virága és közte feküdtem, és most nem tud hazamenni. Bocsánatot kértem, és arrébb feküdtem. A tündér meg sértődötten megköszönve fáradozásomat, visszavonult. A virágkelyhekben kigyúltak a mécsesek. Most a mező az eget tükrözte, mintha versengene, hogy ő is tud úgy ragyogni, mint az a csillagos lepedő. De lefölözni nem tudta, hanem saját szépségével utolérte távoli testvérét. Most két ugyanolyan otthon között feküdtem. Majd farkasok hívták a párjuk a Hold árnyékában, és én felültem. Lábdobogást hallottam. Szapora léptek zaja verte fel a békét, s mint mikor a sima tükrű tóba kavicsot dobunk, úgy változott meg hirtelen minden. Hallottam, ahogy a tündérek pisszegni kezdenek virág-lakásaikban, és a szirmok közül lesik az eseményeket. A manók a fűbe lapulva sugdolóztak, és az erdő felé néztek. Figyeltek a farkasok is.

És én csak ültem, és néztem. Vártam. Aztán megpillantottam egy alakot. Magas volt, szép, tekintélyes, s valami különös fény vette körül. Nem tudtam akkor, de később hallottam, hogy angyal volt. Az ő lépteit hallotta a világ apró népe. És én. Csak bámultam rá, de ő nem vett észre, sem senkit, aki körülötte hajbókolt, vagy lapult csendesen. Maga elé meredve járt, határozott léptekkel. Barna, göndör haját arcába fújta a lágy szellő, s talán ez a pajkos fiatal vihar, talán mást fújt könnyeket a szemébe. Sebesen haladt, mégsem tűnt soknak a távolság, amit megtett. Nem nézett körbe. Potyogtak a könnyei, és ment, csak ment, ment rendíthetetlenül. Felálltam volna, megnéztem volna hova megy ez az ismerős ifjú, de nem mertem megmozdulni. Igazából időm sem lett volna rá. Újabb nesz ütötte meg a fülemet, s hallottam, ahogy egy tündér pityeregni kezd. Valaki ismét kilépett az erdőből. De ő nem ment el, nem rohant, mint az előző, hanem megállt a fák alatt, és hallgatott. Aztán magam sem tudom miért, de meglepődtem.

Énekelni kezdett. Úgy énekelt, ahogy én, vagy te szoktál, csak sokkal de sokkal szívbemarkolóbban. Ahogy meghallottam, megremegett a kezem, és a szívemhez kaptam: dobog-e még? Éreztem, ahogy ketté szeretne repedni, vagy megszakadni, de nem történt semmi ilyesmi. Dobogott. Egy szürke ruhás nőt láttam ott, ő énekelt. Kezében pergamen, azt szorongatta. Ő is sírt. Az ágak közül kiröppent egy kis tündér, és a nő vállára szállt. Megsimogatta könnyes arcát, és egy nyakláncot kötött a nyakába. Hallgatott az erdő. A mezőn egy pisszenést nem lehetett hallani. A csillagok megszeppenten húzódtak vissza, most nem kacsintgattak. A Hold meg csak fénylett, és figyelt bennünket. Komoran, méltóságteljesen. Sokáig ültem, és hallgattam a távolodó léptek zaját, és azt a furcsa éneket, aztán haza kellett mennem.

Az éj közepén beröppent egy szentjánosbogár, és világosság lett az ágyamnál. Három tündér ott aludt az ablakpárkányomon. Én meg csak feküdtem az ágyamban, kezem a fejem alatt, és nem tudtam megszabadulni az emlékektől. De azt tudtam, hogy a lány nem mozdult onnan, és kezében a pergamennel, körülvéve a néma lényekkel, még mindig énekel.