Traviságom története 4. - Farsang

4. FARSANG
Másnap későn ébredtem, és rögtön elkapott a rettegés. Már a tegnap esti vállalkozás is őrültség volt, kész csoda, hogy sem menet, sem jövet nem találkoztunk senkivel a lépcsőházban, ma pedig azzal tetézhetem mindezt, hogy az osztálytársaim elé merészkedek női ruhában. Az biztos, hogy lebuziznak. Ma, és még az érettségiig hátralévő másfél évben mindennap. Nem akartam én ezt. Azon járt az agyam, hogy miként mászok ki ebből a kutyaszorítóból.
Nem is csajos ruhákat vettem fel reggel, hanem csak farmert és fiúpólót. Elhatároztam, hogy ha anyu megkérdezi, miért, akkor csak legyintek majd, hogy leszek én még lány a farsangon éppen eleget. De nem kérdezte meg.
Délelőtt fánkot sütöttünk anyuval, igazi farsangi fánkot, porcukorral, baracklekvárral. Az iskolai farsangokon az volt a szokás, hogy a lányok süteményt visznek, a fiúk üdítőt. Hát én saját sütésű farsangi fánkot viszek, ha már… Ezzel eltelt a délelőtt, majd megvolt az ebéd, és ahogyan üldögéltünk az ebéd romjai felett, anyu megszólalt:
– Itt az idő készülődni. Háromra kell menni, ugye?
– Igen.
– Akkor fürödj meg először, aztán kezdetét veszi az Edina-projekt – kacsintott rám.
Elvonszoltam magam fürdeni, és közben egész végig azon gondolkoztam, ha már nem lehet lefújni ezt az egészet, legalább el kellene viccelni, hogy ez az egész nem is komoly. De hogyan? Semmi konkrétum nem jutott eszembe.
Vívódásaim az arcomra voltak írva, mert amikor kijöttem, anyu megkérdezte:
– Rosszul vagy?
– Dehogy – sóhajtottam, – csak egy kicsit félek.
– Attól, hogy kinevetnek?
– Attól is. Meg, hogy csúfolnak majd.
– Dehogy fognak csúfolni. Tavaly is az egyik fiú boszorkánynak öltözött, te mondtad, azt se csúfolták.
– Igaz – hagytam rá. Pedig az más volt. Attila egy szőrös, csúnya boszorkánynak öltözött, az nem volt szexuálisan női jelmez, mint az enyém. De a kocka el volt már vetve, így hát átadtam magam a sorsnak.
Olyan mozdulatokkal, mint aki a kivégzésére készülődik, felvettem az egyik hasleszorítós franciabugyit, az elöl csipkés beige-színűt. A melltartókból a fekete push-upos mellett döntöttünk, a charleston-ruha nem igényel nagy melleket, ez a melltartó pedig külön kitömés nélkül is kihozza belőlem a húszas-évek deszka nőideálját. Vadiúj, füstszínű, üvegszálas nejlon-harisnyanadrág került még rám, aztán leültem, és anyu előbb kifestette a körmeimet, majd megcsinálta a frizurámat és kisminkelt. Feltette a fülemre a két kis rombusz-alakú ezüstklipszet:
– Ezeket leveheted, ha zavar, úgyse nagyon látszik a hajadtól. Csak el ne veszítsd!
Bólintottam, miközben néztem az arcom a tükörben:
– El se hiszem, hogy így fogok a többiek elé állni!
– Beijedtél?
– Kicsit igen.
– Figyelj – mondta erre anyu, – van az a farsangi álarcom, vedd fel azt. Meglátod, sokkal bátrabb leszel, ha nem látják közvetlenül az arcodat. Elrejtőzhetsz az álarc mögé.
Ez jó ötletnek tűnt, kicsit könnyebb szívvel folytattam a beöltözést. Felvettem a sárga-zöld charleston-stílusú hosszúujjú ruhát, a fekete körömcipőt, majd megkaptam az ékszereimet, és végül a beígért, sebtiben előkeresett álarcot. Gyönyörű volt, bársonyfekete, míves darab, strasszokkal, a szemöldök vonalában tollakkal.
Tökéletesen festettem benne, nem is ismertem magamra. Remélem más se fog, gondoltam fanyarul.
– Háremhölgynek kellett volna öltöznöm – közöltem, – és akkor egy fátyollal legálisan eltakarhatnám az arcomat.
– Vagy kalózkapitánynak, és akkor nem paráznál itt nekem – vágott vissza anyu.
Anyu ismét bevállalta, hogy kocsival elvisz, csak a lépcsőházat kellett megint túlélni. Szerencsére most sem találkoztunk senkivel, bár nagy baj ellenkező esetben sem történt volna, mert én megint mélyen a homlokomba húztam a kecsua-sapkámat, a sálamat pedig fel az arcom elé, és most a szememet is takarta a farsangi álarc. A télikabát alól kilógó női láb pedig legfeljebb az ismeretlen hölgyeknek kijáró udvarias köszönést eredményezett volna.  Az autó pedig már biztonságos hely volt.
A kocsikázás azonban hamar véget ért, az iskola előtt ki kellett szállnom. Magamra maradtam. Innen már nem volt visszaút. Kezemben a fánkos szakajtóval beléptem a suliba. Felmentem a lépcsőn, végigmentem a folyosón, egészen az osztályunkig, minden feltűnés nélkül.
A teremben már nagy a vigadalom, aminek örültem, mert így észrevétlenül settenkedhettem el a büféasztalig, ahol muszáj volt megválnom az addig kitűnő álcázást nyújtó fánkoktól. Már a fogasnál jártam, épp a kabátomat akasztottam fel, amikor rémületemre egy harsány rikkantást hallottam magam mögött:
– Nézzétek már, a kis mimózánk lánynak öltözött! 
Megfordultam, és velem szemben az egész osztály rám nézett.
– Tényleg! Még ilyet! Meg sem ismertem! Nem is gondoltam! – hallottam az első kommentárokat. Majd jöttek a poénok:
– Egy csókot, tubicám – karolt át Gábor.
– Micsoda mázlista vagy – állt elém Marci, – nem kell lemenned a földszintre a fiú WC-be, nyugodtan bemehetsz idefönn a lányba is!
– Most már mindig így fogsz járni, vagy ez csak egy jelmez? – találgatta Jocó.
Az első reakciókat így megúsztam, csak a háttérzajból ütötte meg a fülemet egy azonosíthatatlan hang:
– Biztos, hogy buzika!
Igazából messze nem én voltam a legnagyobb szám. Voltak sokkal jobb jelmezek is – szőlő, TV-készülék, kémény, – és volt rajtam kívül is női jelmezes fiú: Szuperdagink rózsaszín balerinának öltözött. Igaz Kati pedig kicsit visszafordította az ivararányt azzal, hogy fiú-jelmezbe, amerikai gengszternek öltözött.
Kis idő múlva már egészen kényelmesen éreztem magam. Az álarcomat is levettem. Ettünk-ittunk, dumáltunk, és én tulajdonképpen el is felejtettem, hogy lánynak vagyok öltözve. Hamar eljött az 5 óra, amikor le kellett menni a tornaterembe, az össz-iskolai farsangi buliba. Rám visszakerült az álarc.
A tornateremben minden osztály vonult egy kört a többiek előtt, megmutatva milyen jelmezben van. Én voltam az egyetlen álarcos, de érthető okokból tartottam magam ehhez a rejtőzködő allűrhöz. Aztán minden osztály delegált egy embert a hagyományos jelmez-zsüribe, és kezdődhetett a mulatság. Lekapcsolták a nagy villanyokat, csak a színes fények égtek, villóztak, és szólt a zene, ment a tánc.
Én nem táncoltam, nem is akartam egyáltalán, mert most, hogy így átálltam a női oldalra, lányokkal nem akartam, fiúkkal meg hülyén venné ki magát. Amikor azonban kihirdették a hölgyválaszt, ráadásul egy lassú számra, Kati elém állt, és megkérdezte:
– Szabad?
Bólintottam. Először a derekát fogtam meg, mint a fiú a lánynak, ő pedig a nyakamat, mint a lány a fiúnak, de aztán rájöttünk a helyzet paradox voltára, hogy pont ellenkezőleg vagyunk öltözve, és kézpozicíót cseréltünk. A következő gyors számnál is táncolva maradtunk, majd amikor egy még gyorsabb jött, abba akartam hagyni. Nem bírom én ezt magassarkúban. Kati azonban rábeszélt, hogy vegyem le a cipőmet, és folytassam mezítláb, csak harisnyában. Így is történt, és én teljesen belevettem magam a táncba, gondosan ügyelve azonban arra, hogy úgy mozogjak, ahogyan azt a lányoktól láttam. Szólt a zene, villóztak a színes fények…, és akkor lekértek.
– Kata, elrabolnám a táncpartneredet!
Egy évvel idősebb, tizenkettedikes fiú volt a lekérő, bizonyos Jorgi becenevű, fókának öltözve. Látásból ismertük, ő is minket, Katit biztosan, engem talán, de biztos, hogy nem ismert fel. Arra gondolhatott, minek táncoljon két lány együtt. Éreztem, hogy itt nagy félreértés van, de gondoltam abból nem lesz baj, hogy ugrabugrálunk egymással szemben.
Amikor hirtelen lassúra váltott a zene, ő ellentmondást nem tűrően hozzám lépett, és átkarolta a derekamat. Akkor kellett volna szólnom, de elmulasztottam a pillanatot. Aztán meg már nem mertem szólni. Átkaroltam a nyakát, és lassúzni kezdtünk. Erőltette, hogy közelebb bújjon hozzám, kénytelen voltam engedni, és álarcom az arcához, állam a vállához ért, miközben ő a derekamról az egyik kezét a fenekemre csúsztatta. Torkomban dobogott a szívem, kivert a víz.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
Uramatyám, itt a vég. Ha megszólalok, a hangomról kiderül, hogy fiú vagyok.
– Bocs, udvariatlan voltam – szólalt meg újra. – Először nekem kell bemutatkoznom, ne haragudj. Jorgi vagyok, legalábbis mindenki így ismer. Te is megmondod a keresztnevedet vagy a becenevedet? Ennyi is elég nekem.
Majdnem összeestem az izgalomtól. Megmondanám én a teljes nevemet is, de abból most már botrány lesz.
– Edina – suttogtam vékonyan, kissé megemelve az utolsó szótagot, remélve, hogy a fiú- és a lány-suttogás nem különböztethető meg egymástól.
– Ide jársz? – faggatózott tovább, közben megsimogatva a fenekem.
– Ühüm – suttogtam bólintva, remélve, hogy ezzel beéri.
– Találkozunk majd? – kérdezte, ebben a pillanatban vége lett a számnak. Ő megpuszilt a fülem alatt, és kiengedett a karjaiból. Én köszönetképpen bólintottam egyet felé, és elspuriztam arra, ahol a magassarkúmat hagytam. Kígyóként siklottam a tömegben. Hátranéztem. Nem követett.
Beleugrottam a cipőmbe, és akkor mellettem termett Kati.
– Megúsztad? – vigyorgott dévajul.
– Meg. De hazamegyek. Ennyi volt nekem.
– Várj! Most hirdetik ki a jelmezversenyt!
Maradtam. Felkapcsolták a villanyt, és nagy ovációk közepette kihirdették a helyezetteket, külön a fiúk, és külön a lányok kategóriájában. Azt hittem vége van, de az igazgató néni így folytatta:
– Az idén nyitottunk egy külön kategóriát azoknak, akiket nem tudtunk sem a fiúk, sem a lányok kategóriájában díjazni.
Kezdtem rosszat sejteni. Az első díjat a balerinának öltözött Szuperdagi kapta. A másodikat egy rusnya banyának öltözött kilencedikes fiú. A harmadikat pedig én.
Úgy támolyogtam ki, mint egy alvajáró. Ráadásul az igazgatónő felszólítására az álarcomat is le kellett vennem, de mivel a nevem már elhangzott, ez végül is mindegy volt már. Mikor kezemben az oklevéllel és a doboz Raffaellóval támolyogtam visszafelé, a tömegből egy fóka szólt rám:
– Te fiú vagy, baszki? Pedig azt hittem…, ilyen csajt…!
Jorgi volt. Nem néztem rá, de megismertem a hangját. Elszaladtam.
Az osztályteremben találkoztam Katival. Beszélgettünk. Még csak nyolc óra múlt. Nem akartam hazamenni, mert kilencre vártam anyukámat, és biztosabbnak éreztem megvárni, mint végigmenni az utcákon ebben az öltözetben. Végül is nekem elég volt, ha nem vagyok lenn a tornateremben.
Így aztán kibekkeltük az időt kilencig, aztán hiába vártuk a suli előtt anyut, nem jött. Elindultunk gyalog, feltettem Katit a buszára, majd egyedül sétáltam haza. Sikerült elkerülnöm az ismerősöket, és amikor beléptem a lakásba, anyut a TV előtt találtam.
– Már ennyi az idő? Vagy eljöttél előbb? – kérdezte.
– Már ennyi – feleltem.
Mikor aztán a cipőmtől és a kabátomtól megszabadulva lehuppantam mellé a díványra, a combomra tette a kezét és rám kacsintott:
– És mi volt, kicsi lány?
– Kis híján bepasiztam – feleltem, de ennél többet ismételt faggatózásra sem voltam hajlandó elárulni.