Szunnyadó tűz

Bevezető: Miért keresztelnek "Sárkánynak" egy nyápic, mások mögé bújó alakot, akit nyugodtan nevezhetnénk Görénynek is, ahogy az Harryék is tették sok éven keresztül.
Vajon kiben mi lakozik az álarc mögött?

----------------------------------------------------------------

Megjegyzés: A bétázásért minden esetben Liáé az érdem, nélküle elveszett lennék.

Jogok: Minden jog J.K.Rowligé, és azoké, akiknek eladta, én csak kölcsönvettem a szereplőit, helyszíneit a magam, és mások szórakoztatására. Anyagi hasznom mindebből (sajna) nem származik.

Figyelmeztetés: A történet Slash, tehát két azonos nemű ember lelki, és esetenként, testi kapcsolatát ábrázolja. Akit ez undorít, vagy taszít, kérem, NE olvassa el. Egyébként csak a 16+os karikát tartom egyelőre indokoltnak kitenni.

----------------------------------------------------------------

1. Először

Hideg van. Minden nyirkos, és a kőfalak enyhén dohos szagot árasztanak. Nem értem, mire jó ez az egész? Őminisztersége hogyhogy nem húzkodja finnyásan az orrát, egy ilyen helyiségtől? Az ember azt hinné, ha ennyi befolyásos, magas rangú kényesség gyűlik össze, hogy fontos dolgokról vitatkozzanak, akkor igényesebben választják meg a terepet. De nem!

A Nagyúrnak vége, de a rémálom még csak most kezdődik... Vallatások. Volt, vagy vélt halálfalók bűneinek, és elkövetőinek ízekre szedése. Undorító. Kellemetlen. Érzem, ahogy a bőrömre nyúlós, síkos réteget von a hideg veríték, ami mindig is kivert ettől a helytől. Megértem, hogy nem baráti csevegésre invitálják az itt megjelenőket, de a saját érdekükben, nem lenne kevésbé lehangoló valami emberibb hely?

Harry idegesen izgett-mozgott. Sehogy nem találta kényelmesnek a székét. Talán direkt tervezték ilyen keményre, hogy a hosszas kihallgatások alatt ne tudjon senki elbóbiskolni.
- Nem, mintha neki kedve lett volna aludni egy ilyen teremben - gondolta lemondóan.

Végzett a Rettegéssel, cserébe legalább nyugalma kaphatna most már, hogy a rábízott, inkább rákényszerített feladatot tisztességgel elvégezte. Ehelyett itt ül, egy gyűlölt pincében, és tanúskodik az összefogdosott halálfalók ellen. Ez felettébb magasztos cselekedet, de nem ártana, ha figyelnének is rá. Vagy inkább ne is. Nincs is szükség a jelenlétére, az esetek többségében a vád bizonyított, mielőtt a száját kinyitná, vagy akár bólintana. Akkor miért kell itt lennie? Halványan körvonalazódott meg benne, hogy Caramel erődemonstrál vele, a már amúgy is megtört elítélteken. Jelenléte maga volt a nyílt kárörvendés. „Nézzétek, ki van itt! Nem menekültök!”
Harrynek hányingere lett a gondolatra. Helyesnek tartotta, hogy azok, akik annyi élet rombadöntéséért voltak felelősek, bűnhődjenek. De nem akart hozzájuk hasonló lenni, aki élvezi, ha rettenetet kelt. Gyűlölt fegyver lenni, és most is gyűlöli, hogy eszköz. Ráadásul olyan ember kezében, aki semmit nem tett a világ jobbátételéért.

Mégsem tehette meg, hogy elmegy, mert még mindig ő a Remény. Így, nagybetűvel. Egész eddigi életében az volt, de a győzelem sem volt képes megfosztani gyűlölt kiváltságosságától. Soha, semmi nem lesz elég erős ehhez. Még maga a halál sem. Ha életének vége lesz egyszer, Harry biztos volt benne, hogy szobrokat emelnek a tiszteletére, közterületeket, esetleg épületeket neveznek el majd róla, és émelyítette ez a tudat.

- Következő vádlott Draco Lucius Malfoy – szakította ki elrévedéséből a parancsszó.

Érdeklődve pillantott föl. Hosszú ideje nem látta régi, iskoláskori ellenségét. Utoljára a toronyban... Régen volt.
Az aurorok egy magas, szőke alakot kísértek a láncos székhez, durván belelökték, és Harry egy pillanatig meg volt győződve róla, hogy a volt mardekáros csontjai reccsentek, nem a fa. Aztán elhessegette a gondolatot, nem akart még többet őrlődni, így is elég dolog volt, amin elmélkedhetett.

Talán ez önzőség, érzéketlenség a mások szenvedése iránt, de valahogy belefásult. A győzelem nem az ünneplésről szólt. Legalábbis számára nem. A környezetében tovább mészároltak, és neki akár tetszett, akár nem, részt kellett vennie ebben. Mint mindig, a sorsáról most sem ő döntött.

Nézte Malfoyt a szék fogságában. Ugyanaz a magas, tekintélyparancsoló tartás, ami az apjának is sajátja volt. A hideg tekintet, magabiztos, gúnyos, kissé lenéző mosoly. Lucius is így viselkedett néhány hete, amikor iderángatták, majd dementorcsókra ítélték. Nem tört meg, és a fia sem fog.

Figyelte, ahogy egykori iskolatársa szenvtelenül hallgatja az ellene fölsorolt vádakat. Ugyanaz, mint a többieknél, Harrynek néha az volt az érzése, hogy Caramell aktát sem cserél a kihallgatások között. Végtére is mindegy, nem? Halálfaló, halálfaló. Egyre megy. Megint viszolygást érzett. Akármit tettek is, mégiscsak emberek. Az ilyen esetekben nem érezte magát sokkal különbnek. Ő is csak hóhér, még ha közvetve is, parancsot hajt végre. A jó és a rossz oldal pedig csak nézőpont kérdése.
Irigyelte Malfoyt, aki érzelem nélkül, felszegett fejjel vállalta a sorsát. Nemeshez illő módon, fensőbbségesen mosolyogta szembe a végzetét.

Caramel befejezte a bűnlajstromot, és szünetet tartott, kiélvezte a hatást. Harryt bosszantotta a miniszter mindenhatósága. Undorítónak és kicsinyesnek tartotta a kiszolgáltatottak fölötti hatalomfitogtatást, természetesen biztonságos távolból.

- A Wizemgamot ítélete...
- Elnézést – vágott közbe mindenki megdöbbenésére Malfoy – de még nem is volt lehetőségem védekezni, uram – nyomta meg a szót.

Harry sosem hitte volna, hogy hanglejtéssel ilyen tökéletesen lehet érzékeltetni megvetést, és mélységes lenézést. Ennyi idő után még mindig képes meglepetésre. Harry érezte, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel fordul vetélytársa felé.

Malfoy még mindig nyugodtan, egyenes háttal ült, a szürkés íriszek továbbra is hidegen villantak, de már látta a mélyükön felpattogó szikrákat. Ezüstszőke haján ingerülten csillant meg a helyiséget bevilágító fáklyák fénye. Alakja még ebben a megalázó helyzetben is tiszteletet parancsoló volt, minden porcikáját az ősi arisztokrácia gőgje itatta át.

Harry nyelt egyet. Draco most valahogy kifejezetten fenyegetőnek tűnt, pedig tulajdonképpen semmit sem tett. Hogyan lehet az, hogy ennek ellenére mindenki felfigyelt a szavára? A termet betöltötte a félelemmel vegyes tisztelet, és a kínos csönd.
Harry egyetlen magyarázatot talált erre a jelenségre. A hosszú évszázadok vérét, ami a fiú testében keringett. A tudatot, ami mindenkinél magasabbra emelte, a hihetetlen erős éntudatot, ami mindig is jellemezte ezt a családot. Nekik még a bukásuk is fenséges volt.

Szinte látta, ahogy felébred a másik ősi vére, és végre megértette, hogy nem csak előkelőségből keresztelték a fiút Dracónak. A mindig tökéletes kontroll alatt tartott érzelmek mögött ott pihent a sárkány, és mikor Harry a tekintetét kereste, az nézett vissza a mardekáros szemeiből.
A fejedelmi állat jelenléte benne is megmozdított valamit. A küzdőszelleme válaszolt a kihívásra, ösztönösen tudta, neki szól. Ezért nem habozott egyetlen pillanatig sem, s a döbbent csöndben felállt.

Sosem érezte még ennyire, hogy az ösztönei vezérlik. A kérdő tekintetek kereszttüzében szinte nem is a saját hangján szólalt meg. Sőt, biztosan nem lehetett az övé, hiszen néma tiszteletet keltett minden szavával. A mondanivalójának súlya volt, lehúzta a bentlévők vállát.

- Igaza van! - csattant ostorként. – Semmit nem bizonyítottak rá. Egyik halálfaló sem beszélt róla a vallatások során, és nekünk sincs információnk a tetteiről.
- Dumbledore... - kezdett bele Caramel, aki jó politikus lévén, hamarabb megérezte a veszélyt.
- Én ott voltam – vágott a szavába keményen. - Nem Draco Malfoy végzett a Roxfort igazgatójával, mindössze lefegyverezte.

Maga sem értette, miért kelt a védelmére, kíváncsivá tette ez az új ember. Ezt nem ismerte. Nem a halvérű, izomkolosszusok mögött megbújó, mocskokat köpködő mardekáros volt. Ez már nem. Malfoy férfi lett, és ez a férfi nem átallotta kihívni, ő pedig izgalommal, vegyes kíváncsisággal fogadta mindezt el.

Caramel feszengett. Nyíltan nem mondhat ellent, mert egyrészt igaza volt, ráadásul a varázsvilág megmentőjével szembeszállni nem túl nyertes ötlet, főleg az új választási kampányok előtt. Lázasan törte hát az agyát, és erőltette híresen jó, túlélő logikáját, keresve a kiutat. Malfoyra nézett, majd a magabiztosan álló Harry Potterre, és hirtelen ördögi világosság gyúlt az agyában. Mi sem egyszerűbb, mint ezt a helyzetet megoldani. Mosolyogva fordult az idegesen várakozó bírák és hallgatóság felé.

- Harry Potter úrnak igazat kell adnunk. Sajnos tényleg nincsenek pontos információink ennek a halálfalónak – szinte odaköpte a szót – a tetteiről, így ejtenünk kéne a vádakat. Viszont – emelte fel a hangját – azt sem engedhetjük, hogy egy ilyen fontos, bizonyítottan Tudjukki szolgálatában álló személy szabadon elmehessen, minden felügyelet nélkül. - Itt ismét kivárt, majd diadalmasan jelentette be az ötletét. - De abban az esetben természetesen elengedhetjük, ha a híres Harry Potter garantálja Draco Malfoy felügyeletét, ellenkező esetben kénytelenek vagyunk biztonsági okokból fogságban tartani.

A terem fölhördült a merész kijelentés hallatán. Mindenki tisztában volt a két ember viszonyával, már az is kisebb csodaszámba ment, hogy Potter szót emelt a másik védelmében. Ideges szemek fordultak a két szóban forgó felé, Caramel pedig diadalmas mosollyal ült le a helyére. Pontosan tudta, hogy ez a megkötés egyik félnek sem lesz kedvére, és nem fognak belemenni, viszont így ő moshatta kezeit, mert „mindent” megtett az ügy érdekében. Ha pedig mégis elfogadják az ajánlatot, elég hosszú időre sikerül mindkettejük életét pokollá tenni. Elégedett volt magával, és a bombával, amit robbantott. Most már nincs semmi más dolga, csak kényelmesen hátradőlni, és megszemlélni a hatást.
Malfoy pillantása fensőbbségesen suhant át rajta, ami felettébb bosszantotta, majd szervtelen pillantása Harryn állapodott meg.

Harry döbbenten meredt Caramelre. Pontosan megértette az üzenetet, és tisztában volt vele, hogy a másik aljasul csapdába csalta. Fellobbant benne a harag, és az adrenalin kiűzte szervezetéből a bejelentést követő dermedtséget. A griffendéles dac nem adja meg ennek a csúszómászó féregnek a győzelem tudatát. Egy pillanat alatt rendezte vonásait, az őt halvány érdeklődéssel vizsgáló Malfoyra tekintett, akinek a szemei mélyén lakó sárkány megelégedve bújt vissza a szokásos álarc mögé, miközben válaszolt.

- Köszönjük a lehetőséget, Miniszter úr - csodálkozva konstatálta, hogy szinte tökéletesen le tudta utánozni Draco hanglejtését az utolsó szóval, kivívva ezzel egy elismerő pillantást a „mestertől”. - Természetesen állok rendelkezésre, és vállalom Draco Lucius Malfoy felügyeletét!