Történetek

(Egy örült ember szárnyalása)

Hah bezártak ide, ők kik vakok és nem látják az igazságot. Bezártak ide, ahol bolondok motyognak magukban és minden éjjel a sikolyaikra, ébredek. De én nem vagyok ilyen, mégis gyógyszerekkel tömnek. Bár ezek sem segítenek így is, látom őket.
Ó nem, nehogy azt hidd, hogy szellemek, ó nem ezek nem visszatérő lelkek, nem ezek rosszabbak náluk.

Ők az Árnyak, ezek a testetlen árnyékszerű valamik, mik az emberek legsötétebb és legmélyebb titkaiból születtek. Én láttam őket és tudtam, hogy engem akarnak, hogy végre testet ölthessenek, és napvilágra kerüljön borzalmas tartalmuk.
Lehet, hogy gyávának tartasz de, legszívesebben elrepülnék, mint egy madár, ki oda repül, ahová csak akar. A szobám ablakából sokszor nézem a madarakat, ahogy a parkban élelmet keresgélnek.

Látod milyen gyönyörűek a csillagok legszívesebben közéjük, szállnék.
Menjünk fel a tetőre! Csak óvatosan nehogy észre vegyenek, tudok egy titkos ajtót, gyere, gyere…! Hallod dúdolgatok, látom rajtad, emlékezel erre a dalra.

Na végre fenn vagyunk! Jaj de gyönyörű! Kilépek a párkányra, a szél játszik a hálóingemmel. Szembe fordulok veled, látom a szemedben, hogy tudod, hogy mire készülök.
Búcsút intesz és én elrugaszkodók.
Végre!
Repülök!