Történetek

Amikor nézlek, semmi mást nem látok, amikor nem látlak, mindenkiben kereslek
Boldogságnak nevezem azt a fájdalmat, amit a hiányod jelent
Csak ámulok szótlanul, és nem mindig hiszem el, hogy ennyire szerencsés lehetek
Dolgos hétköznapjaimat a tegnapi találkozás emléke és a holnapi reménye teszi vidámmá
Egyetlen szomorú tekinteteddel le tudod rombolni a mosolyomat
Féltékeny sosem voltam, de féltelek nagyon, ha sávot váltasz
Gyakran kérdeztem: mit szeressek a szélben? Tudom már: hajad simogatását.
Homokban és levegőben gyakorlom a játékos-komoly neved,
Igazságtalanul bántottalak szavaimmal, de igazságos bántás úgysem létezik
Jó volt várni rád, sokat várni rád, ha morcos voltam is olykor, jobb, mintha nem várhatnálak,
Kereslek a nappalokban és velem vagy álmaimban,
Létezel a szél illatában, s lépteid nyomában a házak között, a kopott lépcsőn
Mindig elfogódottan gondolok rád, azt hiszem, nem vagyok a szavak embere
Nehezebbre még nehezebb napok következnek, hogy még szorosabban ölelhessünk
Ostobán próbálkozlak mozaikokból összerakni a villamoson: itt egy szem, itt egy száj…
Örökké vagy soha? Nincs elegendő bátorságom nagy szavakat mondani
Pajzán gondolatok azonban pillanatonként megtalálnak
Ritkán távolodom el tőled, de olyankor azon tűnődöm: erről mit gondolnál?
Sajnálom seregnyi sematikus szóba sietve szerkeszteni sarkalló, skarlátpiros szenvedélyem,
Tudva azt, hogy úgysem találok mutatós, méltó kifejezéseket!
Ugyanaz vagy nekem végtelenségig: Utánad újra várlak, ahogy előtted rád emlékeztem,
Ütemes-ünneplős lüktetés a szívemben,
Xilofon tétova hangja és
Y-elágazás helyett:
Vad várakozás, féktelen találkozás,
Zabolátlan szenvedély!