Sötét éjszaka volt...

Sötét éjszaka volt, az utakat köd lepte be, fáztam, és fájt a lábam. Magas sarkúm ritmusosan kopogott, ahogy lépkedtem. Nem tudtam merre járok, és nem akartam tudni, honnan jövök. De tudtam, mindent tudtam, mindenre emlékeztem.

Keresztény bálra mentünk – keresztény! A barátom rózsával fogadott, és büszkén állapította meg, hogy gyönyörű vagyok. Én örültem ennek, és igyekeztem úgy csűrni-csavarni egyre csábosabban a testemet, hogy ez neki is feltűnjön. Tetszeni akartam neki, azt akartam, hogy csak rám tudjon gondolni, hogy… hogy megtegyük. Egy éve voltunk együtt, hova ennél szebb bált? Nagy’ nehezen felrángattam őt a táncparkettre is, hogy ott villoghassak előtte. Végül, egy lassú számnál, a keze lecsúszott a derekamra, éreztem a vágyát, csókja finomabb volt még a nektárnál is, amit az Olimposzon fogyasztanak. Ahogy véget ért a szám, finoman magához húzott, és csak annyit suttogott a fülembe: „Kövess!”
Kellett kétszer mondania? Ugyan…

A művelődési ház emeleti balett terme teljesen üres volt, sötét, a kis városka költségvetéseihez képest extrakényelmes bútorokkal felszerelve, amiket hirtelen nem is értettem, hogy kerülne oda. Például egy szófa. Hogy kerül a balett terembe egy szófa?! De mindez akkor nem érdekelt.
Beléptem a terembe, ő mögöttem jött, halkan becsukta az ajtót, majd vágytól égve a kipárnázott ajtóhoz nyomott. Fel sem tűnt, amikor elfordította a kulcsot, vagy ha mégis, nem zavart; akartam őt, és ő is legalább annyira engem. Kezei lassan haladtak a testemen, a nyakamtól a derekamig, végig a karjaimon, olyan lassan, hogy úgy éreztem, a bőröm folyékonnyá válik az érintése nyomán. Ahogy gyengéd érintése erős marokká vált a derekamon, csak még jobban felizgatott, és az ingénél fogva még közelebb húztam magamhoz, és csak csókoltam, és ő is csókolt, nem is vettünk levegőt, csak ha már nagyon muszáj volt. Egyik keze visszavándorolt a nyakamra, arcát a hajamba fúrta, s éreztem a harapását nyakamon. Libabőrös lettem, elfelhősödött előttem minden, és semmi másra nem vágytam, csak rá. Ajkai már a vállamon jártak, és elsöpörték az útból a ruhám és a melltartóm pántját. Ujjaival cirógatta a karomat, másik kezét a hajamba fúrva tartotta. Megcsókolt, majd a másik oldalon harapott a nyakamba, s újból a vállamat kezdte csókolni – s közben odébb lökte a nem kellő dolgokat. Hirtelen hagyta abba. Felnézett, egyenesen a szemembe, tekintete vágyat sugárzott. Átölelt, s addig cirógatta a hátamat, míg meg nem találta az estélyim cipzárját, mire én az ingje gombjainak este neki. Csak úgy téptük, mondhatni, szaggattuk egymásról a ruhát.
Végül kigabalyodtunk összegubancolódott karjainkból, és végigmértük egymást: ő engem, ahogy ott Állok magas sarkúban, fekete bugyival és melltartóval, rajta pedig az egyre szűkebb alsónadrág – valamikor lerúghatta a cipőjét is, de fel sem tűnt.
Vágytam rá. Igen. Vágytam. Akartam!

Behunytam a szemem. Lelassítottam, megálltam, és türelmesen megvártam, amíg a kocsi elvánszorog az úttesten előttem, aztán átgyalogoltam a zebrán. A hideg csípte a lábamat, mint amikor a vizes bőrödet vesszővel ütik meg. Vagy vizes törölköző végével. Ugyanaz, a lényeg, hogy nagyon fájt. De még vitt a lábam, miközben egyre csak az éjszakán járt az eszem…

Hozzám bújt, gyengéden átölelt. Szeretlek, suttogta a fülembe, majd felkapott, és a szófára vitt. Megpróbálta leügyeskedni a magass arkúm, de végül segítségre szorult. Aztán ott volt még a harisnya. Hogy is feledkezhettünk meg a harisnyáról?! Nem lényeg, darabokra szakadva végezte.

Remegtem, mikor meztelen bőre az enyémhez ért. Szorított, mintha még a levegőt is ki akarná préselni belőlem. Éreztem merevségét az ölemnél. Ott volt, közel a célhoz. Ajkai a mellemen táncoltak, szívogatták és harapdálták a mellbimbóimat, én pedig egyre csak sóhajtoztam és sóhajtoztam. Mikor a fenekembe markolt, a testének feszültem, majd mikor ujjai tovább kalandoztak odalent is, megremegtem.

Megremegtem. Hideg volt, és fáztam. Ahogy felnéztem emlékeimből, nem is láttam mást, csak ködöt, egy közeli fát, valahol egy lámpát, és megint a ködöt. Milyen hülye szó az, hogy köd! Semmi értelme sincsen! Köd!...

Visszajött hozzám, és puhán megcsókolt. Csókjai egyre lejjebb csúsztak, csak lejjebb és még lejjebb, s hangos sóhajjal kísértem, ahogy bugyimtól megszabadulva nyelvével megkóstolt. Ujjaimat a hajába fúrtam, nem akartam, hogy akár egy pillanatra is abbahagyja. Nyelve egyre gyorsabban körözött odalent, majd lelassított, s éreztem, ahogy egyik ujja belém hatol.
Felnyögtem. Akartam őt.
Kicsit megállt, felnézett rám, mintha csak engedélyt kérne, de én csak visszanyomtam őt oda, hogy folytassa. Ujja lassan elkezdett járni bennem, nyelve pedig folytatta előző táncát, de már kitért a combomra is, a szeméremajkaimra, mindenhova. Kihúzta belőlem az ujját, és éreztem, hogy kettőt tesz vissza.
Fájt. Egy kicsit fájt, de nem annyira, hogy a vágyam ne nyomta volna el.
Fáradhatatlan egy nyelve volt. Egyre csak táncolt és táncolt, miközben egyre gyorsabban járt bennem. Éreztem, hogy már nem kell sok, csípőm már magától mozgott, és egyre hangosabban nyögdécseltem. Behunytam a szemem, emlékszem, behunytam, hogy átadhassam magam a gyönyörnek.
Egy pillanatra abbahagyott mindent, felállt, egyik kezével közben gyengéden cirógatott. Nem nyitottam ki a szemem, nem akartam.
Ismét visszatért, két kézzel masszírozott odalent, és mikor már pont a csúcsra értem volna, belém hatolt.
Sikoltottam. Fájt. Rettenetesen fájt, semmi sem fájt még ennyire.

Kinyitottam a szemem, ránéztem, halkan kértem, hogy hagyja abba, hogy mégsem volt olyan jó ötlet, és hogy nagyon fáj.
Majd mindjárt jobb lesz, mondta, és a szemembe nézett. De nem érdekelt, hogy mi lesz, akkor nagyon fájt. Menekülni próbáltam, valahogy elérni, hogy kikerüljön belőlem, de erős volt, sokkal erősebb, mint én, s biztosan tartott, hogy semerre sem tudtam mozdulni.

Könnyek folytak le az arcomon – a felismerés, a bánat, és, na jó, említsük meg, a fájdalom könnyei. Nem érdekeltem már őt, nem érdekelte, hogy sikítok, semmi sem érdekelte magán kívül. Ahogy karjaimmal kapálóztam, valami beleakadt – a magassarkúm. Na igen, ami a fejem felett volt. Még jó, hogy nem dobtam nagyot, mikor levettem. Megmarkoltam, és teljes erőmből a fejéhez vágtam.
Lassított, megállt, és a fejéhez kapott. Hagyd abba, kérlek!, sírtam, de nem találtam megértésre. Tekintete elsötétült, és még mélyebben vájt belém. Kicsavarta a kezemből a cipőmet, elkapta az arcomat; Enyém leszel, ha tetszik, ha nem, suttogta, minden mozdulatával egyre nagyobb fájdalmat okozva.
Utáltam őt. Utáltam, és éreztem, többé már nem leszek képes szeretni ezt az alakot. De ami még rosszabb, rájöttem, hogy soha nem is szerettem őt; az érzésre volt szükségem, a szerelemre, hogy legyen valakim, aki mindent megad. De aki valójában nem adott meg semmit. Veszélyes dolog ébren álmodni.
Akkor támadt egy ötletem. Csípőjére tettem a kezem, mire ő lassított egy kicsit, én pedig felültem hozzá, és megcsókoltam. Minden fájdalmam ellenére igyekeztem vágyat színlelni, miközben ő egyre csak lihegett, és fújtatott. Undorító volt.
Végigsimogattam a testét, és amikor legalulra értem, kezembe vettem a heréit, bár nem kis munka volt hozzájuk férni. Lassított. Markomba fogtam, és lassan simogatni kezdtem. Ő egyre jobban érezte magát, majd amikor jó nagyot sóhajtott, amilyen erősen csak tudtam, összezártam a markom, és elcsavartam, hirtelen, hogy minél jobban fájjon.

Amikor megint átkeltem az úttesten, halk csobogást hallottam. Egy hídon álltam, ami alatt egy folyócska folydogált. Ezek szerint, még nincs olyan hideg, hogy befagyjon. Ebből a gondolatból merítettem erőt, mire lábaim ismét továbbindultak. Itt is volt köd, nem kell félni. Sok köd, és sok fa. Valami parkban lehettem. Megálltam egy korlátnál, körülnéztem, már ameddig elláttam, majd átbújtam a rácsok közt, és leültem a földre. Hosszú kabátom volt, így először még melegnek is tűnt a fagyott föld, ahogy leültem.
Felordított. Ironikus volt, ahogy a hirtelen fájdalomtól ellökött magától, s fájó golyóit markolva mégis elélvezett valahogy. A földön hevertem, de ő nem figyelt rám. Akár fel is állhatnék, és egy székkel fejbe vághatnám.
Hülyeségnek tűnt, mégis azt tettem. Háttal volt nekem, és nem is figyelt rám. Ez is mekkora baromság: balett-terembe széket… Mindegy, kapóra jött. Mikor felemeltem, megreccsent a szék, és ő hátrafordult. Mi a francot csinálsz, te ribanc?, kérdezte még utoljára. Aztán elájult. Büszke is voltam magamra, meg nem is.

Felkaptam a ruháimat, a cipőimet, és az ajtónak rohantam, ami zárva volt. Először pánikba estem, de mikor a zárra pillantva benne találtam a kulcsot, megnyugodtam. Elfordítottam, és kimentem.
Mindenki a földszinten volt, szerencsére, így senki sem láthatta, ahogy az emeleten, ruháimat magamhoz szorítva a terem melletti mosdóba igyekszem. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd bementem az egyik fülkébe, és magamra zártam. Aztán kis híján elröhögtem magam.
Tükör volt a fülkében! A vécével szemben! Hiába, balett táncosok…
A tükörbe nézve láttam, ahogy vékony vonalban vér csorog végig a lábamon. Undorító volt. A sminkem elfolyt, a hajam… arról meg ne is beszéljünk.
Szeretem az olyan kis városokat, amik bár kicsit, szeretnének sokat láttatni magukból. A vécéhez tartozott egy bidé rész is. Áldottam is a nagyravágyó beruházókat. Kinyitottam a kis csapot, és langyos vízzel bevizeztem a lábamat, majd a harisnyámmal letöröltem a vért. Előkerestem a bugyimat, felhúztam a térdemig, majd rátekertem egy köteg WC-papírt, biztos, ami biztos. A melltartómat, majd a ruhámat is visszarángattam magamra, igyekezve kikerülni a bizsergető emléket, amikor lekerültek rólam. Aztán jött a sminkem. Benyálaztam egy darabka papírt, és igyekeztem helyreigazítani. Nem lett épp tökéletes, de távozásig pont kibírta. A hajamból kiszedtem mindent csatot, ujjaimmal igyekeztem helyreigazítani a rakoncátlanabb tincseket, majd kijöttem, lekapcsoltam a villanyt, és óvatosan kinyitottam a vécé ajtaját. Hallgatóztam.
Csend volt, tehát most vagy rám vár valahol a sötétben, vagy még mindig a földön fekszik. Reméltem, hogy az utóbbi.
Lábujjhegyen mentem le a földszintre, aztán meghallottam a zenét:
A vonat nem vár, elindult már…
Mindenki a bálteremben volt, és vonatoztak. Ennek örültem. Elrohantam az ajtóig, felkaptam a kabátomat, a fejembe húztam a kapucnit, és elrohantam. A második sarok után lépésre váltottam, és kifulladva dőltem a falnak.

Köd volt akkor, és köd van most is, kívül, belül.

Magam alá húztam átfagyott lábaimat, és dörzsölgetni kezdtem őket. Hihetetlen, hogy egyetlen harisnya mennyit ér a hidegben!
Éreztem, ahogy megint elerednek a könnyeim.
Átkoztam őt, átkoztam magam, magát az életet, mindent. Utáltam, hogy olyan „jókislány” vagyok, nem cigizek, nem iszok, stb., most mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy rágyújtsak.
Mégis inkább felálltam, letöröltem a könnyeim, és visszamásztam a parkba. Ahogy róttam a köröket, az egyik padon egy alakot pillantottam meg. Vastag bőrkabát volt rajta, és engem nézett.
Megtorpantam.

Aztán az alak megmozdult. Orrot fújt. De ettől függetlenül szörnyen megijedtem. Mosolyognom kellett. Íme: a világ legrémisztőbb orrfújása.
- Ne haragudj, megijesztettelek? – A hangja mély volt, kellemes, és egyáltalán nem emlékeztetett arra a lágy valamire, ami ma este duruzsolt a fülembe.
- Attól függ. Ha olyan ember vagy, aki ebben a ködös időben lesből vadászik más lányokra, így a bál idején, akkor megijesztettél. – Ezt tényleg én mondtam?! De jó humorom lett hirtelen. Ha, ha.
- Lehetnék épp olyan is – hallatszott a keserű válasz.
- Leülhetek?
- Persze, elférsz.
Sírt. Ahogy leültem mellé, és megláttam közelről az arcát, láttam a könnyeket a szemében, és láttam a vékony, csillogó csíkot az arcán. Rámnézett. Pont az arcára világított az egyik közeli lámpa.
- Bocs, csak tudod, nem úgy alakult az este, ahogy elképzeltem…
- Hát, egy cipőben járunk. – Aztán hallgattunk. Mindketten hallgattunk. Néztük a ködöt, amely ha lehet, még sűrűbb lett.
- Nem fázol? – kérdezte hirtelen. De igen, rettenetesen, akartam mondani. De nem mondtam. Csak bólogattam. – Ha gondolod, sétálhatunk, hogy felmelegedj.
- Nem! Ne… Én csak… csak szeretnék most ülni egy kicsit. – Bólintott.
- Elmondod? – kérdeztem egy újabb adag hallgatás után. Megrántotta a vállát, és kedvtelenül sóhajtott egyet.
- Csak a szokásos. Azt hittem, ő az igazi, megadtam neki mindent, aztán egyszerűen a… a szemem előtt egy… szóval, megcsalt. Ennyi. Hát neked?
- Egész hasonló. Azt hittem, ő az igazi, és megad nekem mindent, de… Elrontottuk. Ennyi.
- Szar az élet. – Ebben egyetértettünk. Csönd. Csak csönd és köd. Mint valami elcseszett költemény.
Csönd és köd volt azon a napon, mikor… ezt még ki kell találni.
- Messze laksz? – kérdezte.
- A következő faluban.
- És hogy mész haza?
- Úgy terveztem, megvárom a következő buszt.
- Ó, értem. Az mikor lesz?
- Holnap reggel, öt óra körül. – Sóhajtott, majd épphogy a vállamhoz ért.
- Figyelj, én most hazamegyek. De nem szívesen hagylak itt. Tudod, vannak emberek, akik ilyen időben pont a hozzád hasonló lányokra vadásznak. Nem örülnék, ha itt maradnál.
- Mintha annyira ismernél. Lehet, hogy van hová mennem.
- De nincs. – Ez igaz volt. De neki erről nem kellett tudnia.
- De van.
- Akkor már régen ott lettél. Nézd meg a lábaid: kékek. Figyelj, én csak… Megígérem, hogy hozzád se érek, rád se nézek, hozzád se szólok. Nem lesz nehéz, elhiheted, eléggé el vagyok most magammal foglalva. De egyedül vagyok otthon, senki sem lesz kiakadva, ha reggelig nálunk maradsz.

Sokáig próbált meggyőzni. Egy örökkévalóságnak tűnt számára és számomra is, mire rábólintottam. Felsegített a padról, aztán megint csönd lett. Ütemesen utána kopogtam, amerre ment.
Alig tíz perc múlva takaros kis házikóhoz értünk. Kicsit feszengtem, nem tagadom, de nem akartam gondolkodni. Egyvalaki gyakorlatilag már megerőszakolt az éjjel, mit számít nekem még egy?!
De a srác, mint kiderült Márk, tartotta magát a ígéretéhez. Hozzám se szólt, rám se nézett, és hozzám se ért. Csak meredt maga elé, miközben ő is lejátszotta magában vagy ezerszer az elmúlt estét. A zuhany alatt jól megengedtem a forró vizet, és ismét csak lemostam magamról a csordogáló vért. A bugyimban lévő vastan vécépapír köteg majdnem teljesen átázott. Azt lehúztam a vécén. Sokáig zuhanyoztam, le akartam mosni magamról minden érintését. Sikáltam magam, már vörös volt a bőröm, de még mindig ott volt. Éreztem. De már nem akartam.

Aztán feladtam. Magam köré tekertem a törülközőt, és elhúztam a zuhanyfüggönyt. Egy pizsama volt a mosógépre terítve. Érdekes, észre sem vettem, hogy bejött. Megtörültem a hajamat, amennyire csak tudtam, aztán kerestem egy hajszárítót. Belebújtam a pizsamába, majd abban a reményben, hogy ő már alszik, halkan lenyomtam a kilincset. Vérprofi voltam, mert az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt. Ő ott ült a kanapén, amin már meg volt ágyazva: vastag takarók, alattuk kis púpocskák, ami önmagában véve aranyos volt. Megágyazott nekem.
De aztán a szemembe nézett. Tudtam, hogy tudja. Szánakozó volt a tekintete, és fájdalmas.
- Én… Sajnálom… - Lehajtotta a fejét, felállt, és elment.
Egy darabig ott álltam, vártam, majd lekapcsoltam a villanyt, és a kanapéhoz léptem. Jó nagy kanapé volt. Ahogy felemeltem a takarókat, forró henger alakú dolgokat találtam alatta. Meleg vizes palackok. Elmosolyodtam, és már aludtam is, még mielőtt lehunyhattam volna a szemem.
Nem álmodtam semmit, valószínűleg meg sem mozdultam, mert hajnalban zsibbadt tagokkal riadtam föl.

Az órára néztem: 4.35. Huszonöt perc múlva indult a buszom. Kidörzsöltem a szememből az álmosságot, kettőt túrtam a hajamba, visszavettem az előzőnapi ruhámat, felkaptam a kabátomat, lenyomtam a kilincset, és elmentem. A kulcsát visszadobtam a postaládába, remélem, megtalálja majd.
A buszon érdekesen nézett rám a sofőr, arra még véletlenül sem voltam kíváncsi, mit gondol rólam.
Felmutattam a bérletemet, majd az utastér felé fordultam.
Ott ült ő. Halántéka feje mindkét oldalán lila volt, és ha tekintettel ölni lehetne, hát már nem egyszer meghaltam volna.
Elkaptam a tekintetem, és leültem legelőre.

Igaza volt Márknak, az élet szar.
De szerencsére az utak még annál is rosszabbak. Nem kell mindig ugyanaz miatt aggódni…