Rózsafüzér

Ailith rendkívül vallásos családból származott. Apja korán meghalt, anyja szigorú nevelésben részesítette őt és két lánytestvérét, akik közül ő volt a középső. A legkisebb szembeszállt az anyai szigorral, korán férjhez ment, gimnázium után nem tanult tovább, míg a legidősebb már a második diplomáját tervezi megszerezni.
Ailith volt anyjuk kedvence. Látszólag ő is mélyen vallásos lánnyá érett, s fejet hajtott anyja akaratának – zárdába vonul. Húsz éves volt, s még pár hét felkészítés vár rá, amíg a zárda teljes jogú tagjává válik. Már letette szüzességi fogadalmát, s amint hivatalosan is apáca lesz, férfiakkal nemhogy érintkezni, de beszélnie sem lesz szabad. Ailith nem ellenkezett, úgy tűnt, nem bánkódik, engedelmes, és beletörődik örömtelen, tiszta életébe.
Igazság szerint ez csak a látszat volt. Ailith minden éjszaka találkozott egy férfivel. Olyan férfivel, aki a szent Bibliában a pokol követeként szerepelhetne.
Azon az éjjelen is elszökött otthonról, mint már olyan sokszor megtörtént. Még nem a zárdában, hanem anyjánál élt, de ő még sosem vette észre. Ailith egy csöndes kávézóban várt, kabátját székre terítette, ő maga csak egy visszafogott blúzt viselt, elegáns szoknyával és nejlonharisnyával. Szeretett volna szebb ruhákat, akárcsak bármelyik lány, de azzal csak kihívta volna anyja dühét, és ilyesmit nem akart. Meg aztán, az a férfi szép ruhák, kiegészítők, smink nélkül is gyönyörűnek látja.
Megérkezett. Ailith még nem látta, de érezte jelenlétét. Fagyos, borzongató érzés tört rá a kávézóban minden emberre, egyedül a lányra nem – ő furcsa mód forrni kezdett. Kirázta a hideg, de közben érezte, egyre jobban kipirul, s bőre hőmérséklete is a magasba szökken. Önkéntelenül is ajkába harapott, mikor meglátta belépni a kávézó bejáratán a férfit. Magas volt, bokáig érő, sötét szövetkabátot és kalapot viselt, hogy mások ne láthassák meg az arcát. Azonnal leült, kigombolta kabátját, és egy ideig egyikük sem szólalt meg, csupán mélyen a másik szemeibe néztek.
- Anyát elintézted? – kérdezte aztán halkan Ailith.
- Átalussza az éjszakát, ne aggódj.
- Jó.
Egy pincér jött ki az asztalukhoz, s a férfi rendelt Ailith-nek egy csésze teát. Amíg az italra vártak, Ailith-nek hirtelen eszébe jutott, mi is fog azon az éjszakán történni, és hirtelen könnyek szöktek a szemébe. A férfi elmosolyodott, és lágyan letörölt egy elszabadult kis cseppet.
- Ne sírj – suttogta, és végigsimította a lány hófehér bőrét, egészen karcsú nyakáig, ahol már a blúzba ütközött.
- De… ez olyan szörnyű.
Hallgattak, amíg kihozták a teát, akkor aztán Ailith remegő kezekkel belekortyolt.
- Nem lehetne mégis várni egy kicsit ezzel? – kérdezte elfúló hangon a lány. – Még szükségem lenne rád, Winslow!
- Nem, szerelmem. Két hét múlva bevonulsz abba a zárdába, ott pedig tökéletesen biztonságban leszel. Ugye soha többet nem merészkedsz ki naplemente után?
- Soha. De… akkor sem akarom ezt. Téged akarlak.
- Én pedig téged, de jól tudod, hogy még várnunk kell. Hiszel abban, hogy egy lélek nem lehet eleve kárhozott, igaz?
- Igen.
- Hiszel abban, hogy Isten megbocsáthat nekem? Évek óta, amióta ismerlek, bűnbocsánatért esedezek. Megvonom magamtól a… - a férfi hangja annyira lehalkult, amennyire csak lehetséges – a vért. Mi több, minden mást. Még a nőket is.
- Winslow… Isten tudja, hogy te jó vagy. Nem vagy elkárhoztatva. Hiszek benned, te csodálatos férfi vagy.
- Szerelmem… - Winslow ismét megsimogatta Ailith arcát és nyakát. Nem volt tökéletesen gyönyörű nő, de a férfi számára a világ legszebbje. – Ha egy ilyen ártatlan teremtés hisz bennem, akkor a mennyország is magába fog fogadni.
Miután a lány megitta a teát, a férfi fizetett, és távoztak. Általában mindig hosszú órákig beszélgettek, de ezen az éjszakán a némaság uralkodott, akkor is, mikor egyre kihaltabb utcákon sétáltak. Egy régen épült ház ajtaját nyitotta ki a lány előtt Winslow, ahol csak nagyon gazdag emberek vesznek lakást, mert nem elég, hogy történelmi élmény benne lakni, de még fűteni sem gyerekjáték a tágas lakásokat. Winslow, mikor saját lakásának ajtaját nyitotta ki, mélyen beszívta a lány illatát, ahogy az belépett, elsétálva előtte.
Kívánta őt. Kívánta, hogy ne kívánta volna! De nem csak a testét, amit minden épeszű férfi kívánna, hanem a vérét is. A vérét, amit minden épeszű vámpír kívánna.
Ailith leült a tágas nappali kanapéjára. A helyiség berendezése rendkívül drága, antik darabokból állt, a fekete kanapé is bőrből készült, egy vagyonba kerülhetett. Winslow lesegítette a lányról kabátját, aminek zsebéből Ailith egy rózsafüzért húzott elő. Leültek egymás mellé, a lány lesütött tekintettel morzsolgatta a fűzért, majd a férfi így szólt:
- Mindent megosztottunk egymással. Sosem maradt rejtve a másik előtt egyetlen gondolatunk sem.
- Igen. Így volt.
- Beleszerettem a lelkedbe, Ailith.
- Én is a tiédbe, Winslow! – a lány könnyektől csillogó tekintetét végre felemelte, s belenézett a férfi szemeibe. – Szeretlek.
- Én is, Ailith. De egy dologról sosem beszélgettünk. Igaz… te szüzességi fogadalmat tettél, ugye?
- Egy éve, igen.
- Mit gondolsz… bűn lenne egyesülnöd mégis a férfival, akinek a lelkébe vagy szerelmes?
Ailith arca mélyen kipirult, ajkai elnyíltak, de reszkettek. A lány értelmes volt, gondolkodása mindig józan, tiszta. Nem értett egyet sosem anyja vallásosságával teljes mértékben. Hitt Istenben, és abban, hogy a jó, ártatlan lelkekre a mennyország üdve vár. De nem gondolta azt bűnösnek, amit sok mélyen vallásos ember igen.
Nem hitte, hogy a vámpír Winslow el van kárhoztatva. A bűnbocsánat minden lénynek kijár.
- Kívánsz engem? – kérdezte reszketve a lány.
- Fázol? – a férfi közelebb húzódott hozzá, magához ölelte. Vámpír volt, aki vér nélkül elpusztult volna, s testének legtöbbször jéghidegnek kellett volna lennie. Egy vámpír testhőmérséklete nagyon ritkán szökik fel, Winslow most mégis tűzforró volt, s jólesett a lánynak a melegsége. – Sajnos nem fűtöttem be előre. Sajnálom.
- Kérdeztem valamit, Winslow – Ailith is viszonozta az ölelést, de óvatos volt.
- Nagyon kívánlak, szerelmem.
- Jobban… mint a vért?
- Jobban kívánja a testem a testedet más emberek vérénél vagy testénél. De legjobban a véredet kívánom.
Ailith megborzongott. Mindig őszinték voltak egymással, természetes volt, hogy a férfi bevallja bűnös vágyait. A bűnös vágyak mindenkiben ott vannak, Isten megbocsátja.
- Én is kívánlak téged. A testedet.
- Ma reggelre már a mennyországban leszek, ha amiben hiszünk, az igaz.
- Annak kell lennie. Hiszek benne, teljes valómból.
- És te hiszel abban, hogy a szerelem fizikai megtestesülése bűn? Én bevallom, nem.
- Nem tudom.
- Szoktál… magadhoz szoktál olykor nyúlni?
- Igen – a lány teljesen belevörösödött válaszába. – De az nem bűnös dolog, úgy hiszem. Az emberi testnek szüksége van kielégülésre, máskülönben tönkremenne.
- Egyet értek. Én gyönyörűnek és tisztának látom azt, hogy két szerelmes egyesüljön.
- Ha megmutatod nekem azt a gyönyört, amit egy férfi nyújthat nőnek…
- Mi szerelmesek vagyunk egymásba. Emlékezz, azért fogjuk tenni, amit, hogy ha eljön az idő, egymáséi lehessünk a mennyországban. Te nem fogsz engedni mások csábításainak.
- Én csak téged szeretlek. Ha ma egyesülnénk, még az előtt… igen. Ha ez megtörténne, az csodás lenne. Sosem tudnék más férfira gondolni.
- Tennék is róla.
Ailith elpirult, és nem mert felnézni Winslowra. Csak ölelték egymást, a lány a férfi vállára hajtotta a fejét, egyszerűen nem tudta lenyugtatni légzését, csak arra tudott gondolni, milyen lenne, ha még az elkerülhetetlen előtt együtt lenne Winslowval. Nem tartotta bűnös dolognak – a paráználkodás, az aberrált kéj az nagy bűn volt, de az, hogy két szerelmes érzelmei megmutatkozik anyagi életük fizikai létében, abban nem látott semmi bűnt.
Már nagyon nedves volt.
- Winslow…
- Én szeretnék veled szeretkezni.
- Én is! – a lány felemelte fejét, és a férfi szemeibe nézett. – Nem tartom bűnnek.
- Csak a fogadalmad bánt. Meg kell szegned, ha velem akarsz lenni.
- Isten… talán megbocsátja.
- Isten mindent megbocsát, ha szívből jön a bűnbocsánat. És hiszem, hogy a szerelmet nem is akarja büntetni.
Ailith és Winslow igazán hittek szavaikban, nem csupán saját érdekeik miatt mondták azt, amit. Hittek Isten jóságos, végtelen erejében, és abban, hogy egy napon a mennyországban örökké együtt lehetnek, harmóniában, boldogságban, békében.
A férfi kezei lecsúsztak a lány derekára. Vékony volt, igazi darázsderék. Habár a lány sosem látta önmagát különösen szépnek, Winslow számára nem létezett nála gyönyörűbb nő, még a vámpírnők között sem, pedig ők aztán jelentősen gyönyörűbbek voltak akármelyik embernőnél.
Egyikükön sem volt kabát, és a lány remegő, apró kezecskéivel elkezdte kigombolni a férfi sötét ingét. A férfi erős testfelépítésű volt, sokkal nagyobb és magasabb nála, és még jóképű is, ahogyan minden vámpír jóképű, de nem emiatt kívánta a lány. Szerette őt, a lelkét, és csak ezért izzott fel benne a vágy, csak ezért sóvárgott az érintéseiért.
A férfi is lelkét részesítette előnyben, de azért már régóta álmodozott a testéről is – utólag rengetegszer megbánta isten színe előtt, egy templomban. Igen, a vámpírok járhattak templomba, csak el kellett fogadniuk a bent rájuk törő ominózus érzéseket, ezért a legtöbb vámpír messzire elkerülte azokat az épületeket. Winslow, ha tehette, éjjelente eljárt.
De azon az éjszakán már nem akart egyikük sem templomba menni. Csak egymásnak fognak élni, mielőtt eljön a virradat, mert akkor hosszú időre el kell búcsúzniuk.
A lány végzett a gombokkal, mikor a férfi benyúlt blúza alá. Bőre finom, selymes, puha volt, a férfi mindennél jobban szerette tapintani. Lefejtették egymásról felsőjüket, s a férfi immáron meztelen felsőtesttel ült a kanapén, a lányon pedig csak egy egyszerű, fehér melltartó volt. Pamutból készült, szabása nem volt pajzán vágyakat előidéző, a férfi mégis alig bírt nem felnyögni, ahogy ránézett. El akarta szakítani, egy pillanat alatt gyorsan lecsupaszítani a lányt, és mindenét megkóstolni, szeretkezni vele lassan, gyöngéden, majd gyorsan, keményen. De nem, nem fog engedni vágyainak, ha ösztönlényként viselkedne, bűnözne.
A lány iszonyatosan reszketett, pedig nem is érezte a lakásban uralkodó hideget, fűtötte saját vágya. Lenyúlt a férfi nadrágjához, és elnyíltak ajkai, ahogyan észrevette, hogy dudorodik egy bizonyos helyen. Az jutott eszébe, milyen izgalmas lenne lehajolni, és csókokkal ellátni azt a helyet, miután lekerült róla a nadrág. Lelkifurdalása támadt, nem tudta eldönteni, ez vajon hova tartozna: a tiszta szerelmeskedésbe, vagy már a bűnös kéjbe? Mindenesetre kigombolta a nadrágot, és vékony hangon nyöszörögni kezdett, mikor előugrott a méretes férfiasság.
Szent ég! Megszorította a kezében a rózsafüzért, és szívéhez szorította, nem bírta magába fojtani azokat a kis hangokat, amik Winslow férfiasságának látványától törtek rá. Vége már csillogott a kéjnedvtől, és Ailith nagyon meg szerette volna csókolni, mi több: nyalogatni, a szájába venni. Ez bűn lenne? Nem próbálhatja ki, ha nem biztos benne, mit gondol róla.
Winslow gyorsan lerángatta magáról nadrágját, aztán finoman benyúlt a lány szoknyája alá, aki elnyílt ajkakkal nem tudta levenni szemeit vesszejéről. Winslow büszke volt, és örült neki, hogy elkápráztathatta. Mikor óvatosan lehúzta róla szoknyáját majd harisnyáját, vigyázott, nehogy felszaladjon egy szál, mert az bizonyíték lenne találkáikra, amikre mások előtt sosem derülhet fény. Végigcsókolta a lány formás lábát, miközben a szoknyáját is lehúzta róla, és óvatosan a kanapé előtti dohányzóasztalra terítette, az összes többi ruhájával együtt.
Mikor végigmérte szerelmét alsóneműben, úgy érezte, az összes vágya egyszerre rohamozza meg elméjét és testét, soha nem akart még semmit annyira, mint a lányt magáévá tenni. Más nő, de még vér után sem áhítozott ennyire. És a lány is kívánta, vágyakozón nézte testét, talán más esetben most egy pillanat alatt egymásnak esnének, és az egész éjszakát átszeretkeznék, de nem lehetett. Amíg tudják fékezni magukat, s lassan haladni, az jó jele annak, hogy nem követnek el bűnt. És nem akarnak bűnözni, egyikük sem.
A férfi lehajolt, és megcsókolta a lányt, majd hátra nyúlt, hogy kikapcsolja melltartóját, azután pedig vigyázva lehúzta róla bugyiját. Nem nyitotta ki szemét, bár hirtelen felerősödött az egész szobában a lány illata – nem a finom parfümjének, vagy samponjának az illata, hanem magáé a lányé. A kéjének, vágyakozásának illata, amitől a férfi alig bírta, hogy el ne veszítse eszét. A férfi csukott szemmel karjaiba vette a lányt, és bevitte a hálószobába, ahol óvatosan lefektette egy baldachinos ágyba, hófehér, puha ágyneműk közé. A szoba berendezése az előzőhöz hasonló volt, sötét, antik, egyedül az ágy volt túl világos. Még előző éjjel vett világos ágyneműt, és baldachint, mintha csak tudta volna, hogy ez lesz, és a lányt ilyen környezetben akarta elképzelni meztelenül.
A lány már az ágyban feküdt, ő pedig az ágy mellett állt, de még mindig nem nyitotta fel szemeit. Nem tudta, mit fog reagálni a látványra… mi lesz, ha előbújik belőle az állat? A vámpír? Mi lesz, ha nem tudja visszafogni magát, könyörtelenül a magáévá teszi, aztán még a vérét is kiszívja? Mert egyedül a vérét kívánta jobban a testénél, és ezért utálta magát, mert tudta, hogy ez bűn, úgy ahogy van.
- Mi a baj, Winslow? – kérdezte halk, mézédes hangján a lány. Ördög és pokol, tele volt kéjjel és sóvárgással…
Akkor aztán a férfi már nem bírta tovább, kinyitotta szemét, és elakadt lélegzete. A lány vágyakozva nézett fel rá, hol arcára, hol reszketegen férfiasságára, fehér kis teste kielégülésért sikoltozott. Winslow mindenét megfeszítette, de sikerült visszatartania magát – lassan a lány felé emelkedett négykézláb, és a holdfényes szobában alig akart hinni szemeinek. A lány dereka karcsú volt, bőre bár nem makulátlan, de ez fel sem tűnt a férfinak, hófehér lágysága egyenesen elvarázsolta.
Óvatosan végighúzta egyik ujját a lány csupasz hattyúnyakán, mellkasán, és aztán hirtelen – nem tudta tovább visszatartani – megmarkolta az egyik mellét.
Ailith felnyögött halk, csengő hangon.
Rózsaszín mellbimbói már kiemelkedtek udvarukból, megkeményedtek, iszonyatosan kívánatosak voltak, szopni is kezdte őket. Ailith is felnyúlt, átölelte a férfi nyakát, és tágra nyílt szemekkel, elnyílt ajkakkal fogadta a gyönyört, amit tőle kap. Winslow ingerelte mellbimbóit, méghozzá nagyon sokáig. A lány már eszeveszettül benedvesedett, a férfi akárhányszor beszívta a levegőt, az ő illatát érezte, és imádta. Ailith annyira éhezte már a kielégülést, hogy a párnába markolt, és ajkába harapva nyöszörgött.
- A magamévá teszlek.
Ailith hevesen bólogatott, megfogta a férfi jobb kezét, és bevezette nedves kunkorai közé. Winslow elégedetten érzékelte a nedvességet, bár az illata már percek óta őrjíti. Óvatosan beléhatolt egyik ujjával, s rögtön utána egy másodikat is bedugott a lány szűk nyílásába. Ailith kicsit felszisszent, mikor a harmadik is beléhatolt – addig is furcsa érzés volt, hogy ujjak töltik ki, de a harmadik már nagyon fájt neki. Túlzottan szűk volt. Összeszorította fogait, de hangot nem adott ki, várt, hogy az a csípő érzés élvezetté alakuljon. A férfi mindent megtett ennek érdekében – hol mellbimbóit, hol csiklóját ingerelte, s közben csókolta a lányt, ahol érte.
Winslow döbbenten vette észre, hogy Ailith már nagyon hamar ismét élvezetében nyög. A férfi aztán két ujjával szétnyitotta szeméremajkait, és lassan közeledni kezdett férfiasságával a szemérem felé. Most, igen – most a magáévá teszi. Nem éli túl a hajnalt, de még megszerzi magának a lányt.
Ailit szemei könnyesek voltak, de arcáról gyönyör tükröződött, s ajkait kéjes sóhajok, nyögések hagyták el. Kezeivel átkulcsolta a férfi nyakát, de jobbjában még mindig ott szorongatta azt a rózsafüzért, erősen markolta, reszketegen. Ahogy érezte, hogy Winslow férfiassága érinti punciját, elnyújtott nyögést hallatott édesen csengő hangján.
Mikor a férfi beléhatolt, pár másodpercen belül a lány kéjnedvén kívül más illatot is felfedezett a levegőben – vér. A vér, amitől az emberek undorodnak, számára pedig még az illata is édes. Különösen ezé a lányé itt, alatta. Ailith-nek fájt a behatolás, de visszafogta magát, tudta, hogy csak kicsit kell várnia, és elmúlik, hiszen már olyan nagyon fel van izgulva! Mikor felnyitotta pilláit, hogy szerelme szemeibe nézzen, észrevette annak zavarodott arcát.
- Mi a baj, Winslow? – kérdezte nyöszörgése közepette.
- Vérzel…
- Ó…
A lány megértette, és ajkába harapva hunyta le ismét a szemét. Ha innia kell, őt már nem érdekli. Winslow simogatta, csókolgatta, olyan gyönyört adott neki, annyi szeretetet, hogy már semmit nem tagadott volna meg tőle. Remegve hajtotta áttetsző bőrű csuklóját a férfi szájához.
- Igyál belőlem! – suttogta a lány, majd egy nagyot nyögött, mert a férfi siklott benne ki és be, és neki már nem fájt a dolog, sőt.
- Hogyan? Nem… nem, az bűn lenne!
- Nem… ez olyan jó… annyira szeretlek, Winslow!
- Én is, szerelmem… Ailith, mindennél jobban.
- Igyál belőlem! – a lány felsikoltott, ahogy a férfi csiklóját kezdte ingerelni, egyre hevesebben, nagyon közel járt már. – Igyál belőlem, Winslow!
- Nem… nem, én…
- Én akarom! Winslow!
A lány szemei tágra nyíltak, és ahogyan két éles szemfog mélyedt csuklójának vékony erecskéibe, abban a pillanatban el is élvezett, és rengeteg érzés rohanta meg aprócska testét. Orgazmus, fájdalom – olyan extázist érzett azokban a pillanatokban, amilyet még Szent Teréz sem élhetett át, ahogyan összetalálkozott az Úr angyalával. Beleremegett minden porcikája, sikoltania kellett, őrjítően hangosan, jobbja az ágyra hanyatlott, de balját Winslow szájánál hagyta, aki szívta vérét, s rögtön belé is eresztette magját.
A rózsafüzér a földre hullott.
Ahogy az élvezet elmúlt, a férfi még ivott egy kicsit Ailith véréből, és közben óvatosan feküdt a lány mellé, szorosan magához ölelte őt. A lány könnyektől csillogó szemmel, mosolyogva nézte, ahogyan kielégítheti szerelme éhségét. Mikor Winslow már nem akart több vért elvenni szerelmétől, nehogy annak megártson a hiány, lenyalogatta a két kis sebhelyet, amit az átlátszó bőrön ejtett, azután megcsókolta Ailith-et.
- Ez nem lehet bűn – suttogta a lány teljes nyugodtsággal, teste ernyedt volt, kellemesen bizseregtek még porcikái, és rendkívül érzékeny volt minden érintésre. – Túl jó ahhoz.
- Ailith… nem tudhatjuk. Mi van, ha…
- Winslow, nem, ez nem bűn – Ailith mosolyogva könyökölt fel az ágyban, hagyta, hogy haja fátyolként eltakarja a külvilágot saját és szerelme arca elől. – Én hiszek abban, hogy Isten megmutatja nekünk a helyes utat. Ha ezt nem tesszük meg, keserűség és halálvágy maradt volna bennem. Azok bűnök. De ez… ez tiszta és jó. Szeretlek.
- Én is.
- A szeretet nem lehet bűn. A szeretet isteni.
Winslow egyetértett a lánnyal. Csodálta őt szakadatlan, tiszta, mégis teljesen logikus hitéért, úgy érezte, nélküle örökre elveszett volna, s végül a kárhozat fogadta volna be. De egy ilyen ártatlan és mennyei teremtés szeretetét elnyerve, továbbá készen a megbánásra – az Isten, amelyben ők hisznek, maga mellé fogja fogadni a férfit, ahol várni fogja a lányt is, és egy napon újra egymáséi lehetnek, a mennyekben.
De még messze van a pirkadat, s addig csak egymásnak fognak élni. Winslow újra és újra a magáévá tette a lányt, aztán bizonytalanság és kételyek nélkül elégítették ki a másikat szájjal, a lány még meg is lovagolta a férfit. Mindent megtettek, amire idejük maradt.
A rózsafüzér árván, elfeledve hevert a padlón.
A tágas hálószobában sóhajok, nyögések, sikolyok, és üvöltések visszhangoztak, a baldachin meg-meglibbent a szerelmesek mozgolódásától. Kiélvezték egymást, kétségbeesetten vágytak a másik érintésére, belefeledkeztek szerelmük égető vágyába.
Szinte már az időről is megfeledkeztek. Pedig a napnyugta egyre közeledett.
Egymás ragaszkodó ölelésében pihegtek, nem akarták elereszteni a másikat. Winslow azonban hamar felfogta, hogy perceken belül véghez kell vinniük végső cselekedetüket. Ahogy elhúzódott kicsit a lánytól, az nem engedte – szorosan a férfi testéhez lapult, halkan sírdogált.
- Nem akarom, Winslow…
- Nyugodj meg, Ailith. Minden rendbe fog jönni. Tudod, milyen gyorsan eltelik az idő…
- Neked talán gyors lesz, de nekem? Én itt maradok, egyedül, nélküled… veled akarok maradni.
- Neked élned kell. A zárdában minden rendben lesz, ott biztonságban leszel, és a bűnöket minden képen elkerülnéd. Meglásd, nem lesz az olyan sok idő…
- De igen, Winslow, az lesz! Nélküled az életem üres lesz és boldogtalan… egyedül leszek abban a zárdában, és az sem vigasztalna, ha jövőbeli apácatársnőimben barátnőkre lelnék. Nekem te kellesz.
Winslow mellkasára vonta a lányt, és szorosan magához ölelte. Ő is vele akart maradni, de még mennyire! Vágyott rá, magának akarta, és már attól megszakadt a szíve, ha el kellett volna eresztenie abban a pillanatban magától - de meg kell tennie, és sokkal drasztikusabb tettet is véghez kell hajtaniuk. A lánynak kell a szívébe döfnie a karót, ami egész idő alatt ott hevert az ágyuk alatt.
Mindketten tudták, hogy ez fog következni. A lánynak meg kell tennie a férfi lelkéért, és hogy később örökké együtt lehessenek. Winslow lehajolt, és előhúzta az éles karót.
Ailith sikoltva hajította ki kezeiből.
- Nem fogom megtenni! – zokogta a lány. – Könyörgöm, ne kérd ezt tőlem! Winslow… kérlek, szeretkezzünk újra.
- Nincs már annyi időnk hátra. A nap mindjárt felkel.
- Akkor menjünk valami sötét helyre, húzzuk le a redőnyöket!
- Ailith, szerelmem… meg kell tenned.
A lány kétségbeesve csókolta meg a férfit, szorosan hozzá préselte kis testét, vonaglani kezdett rajta, nem akarta elereszteni. És Winslow megőrült ettől, túl gyönyörű volt, ahogyan rajta mozgott, állkapcsát összeszorítva, a lepedőbe markolva kellett összeszednie magát, hogy ellenállni tudjon.
Nincs már idejük. A nap akármelyik pillanatban felkelhet.
Felülkerekedett a lányon, és hevesen megcsókolta kis szerelmét, aki már épp megnyugodott, de ekkor felkelt, megfogta a messzire hajított karót, és a lány felé nyújtotta.
- Már eldöntöttük, Ailith. Meg kell tenned!
- Nem foglak megölni! Szeretlek!
- Ha szeretsz, megmented a lelkem! Csak így lehetünk egymáséi később örök időkre!
- Én most akarok a tiéd lenni…
- Szerelmem… - a férfi lehajolt a lányhoz, köztük már csak a karó éktelenedett. – Muszáj lesz. Ha önző módon tovább élnék, sosem nyerne üdvözülést a lelkem, te is tudod.
- Nem, nem, Isten megbocsátja!
- Ailith, Isten sok mindent megbocsát, de valahol meg kell térnem. Én most fogok megtérni.
- Csak pár éjszakát adj még! Szükségem van rád! Kérlek, érints meg újból!
Winslow bármennyire is szerette volna ismét karjai közt tudni kis szerelmét, egybeolvadni vele és újra átélni azt a csodás gyönyört, erős maradt. Meg kell tenniük – a karót a lány kezébe tette, és összeszorította rajta kis markait, épp, ahogyan egykor saját vesszején csinálta. Csak akkor Ailith nem ellenkezett.
A lány szemeit patakként hagyták el a könnyek, megkínzottan nézett fel a férfire, akinek ezt mindennél nehezebb volt elviselnie. Megragadta a lány kezeit, és leült elé, szívéhez irányította a karót. Meg kell tenniük. Muszáj.
- Könyörgöm…
Winslow meg akarta tenni, amit a lány kért tőle. Örökké ölelni akarta, sosem elhagyni, elmerülni finom kis testében, szeretni élve és halva is.
De ő már rég nem él.
- Tedd meg, szerelmem!
Winslow még egyszer a lány felé hajolt, a karó éle már mellkasát érintette. Megcsókolta édes szerelmét, minden ragaszkodását, szeretetét beleadta ebbe az utolsó csókba.
Búcsúzott. De csak egy kis időbe.
És Ailith tudta, mi a kötelessége.
Várni fog.