Pár óra pihenés

Hétfő van, és én nagyon álmos vagyok. Nyolc óra van, és még csak most lépek a terembe. Ez eddig nem baj. A gond ott kezdődik, hogy
a.) az óra 7:45-kor kezdődött;
b.) nem irodalomóra van.
Benézek, és nagyon fáradt fejjel a helyemre pillantok. Csakhogy a helyemen ül valaki. Valaki, aki nem az osztálytársam, de még csak nem is ismerem. Felnézek a tanárra, aki vigyorog rám. Visszanézek a helyemre és az a valaki, aki ott ül szintén vigyorog rám. Én is elvigyorodom, mint akinek most esik egy vicc poénja. Bocsánatot kérek, és kihátrálok. Na ez a nap is jól kezdődik.

Lefutok az angolteremhez, bekopogok és benyitok, már csak a fele néz fel az osztálytársaimnak. A tanár be sem írt hiányzónak, de azért megkérdezi, miért késtem hét percet. Ugyanis az nem számít késésnek, amit a vonat késik, csak az a késés, amit még rákések. Ez ritkán fordul elő, kivéve, ha megbíznak, hogy vegyek fánkot a Déliben vagy valami ilyesmi. A tanárok szinte figyelembe se veszik azt a röpke negyedórát, amin nem vagyok bent. Írtam már így témazárókat is, és végül is az én hibám, ha nem bírom befejezni. Pedig általában be szoktam, maximum nem lesz ötös. De az értelmes gyerek ugye nem biztos, hogy ötös, de legalábbis könnyen tartja a négyes szintet. Kivéve matekból és fizikából. Esetleg kémiából, abból jól tartom a hármas szintet. Ennyi kell az értelmes gyerekhez, aki ráadásul elkési az órák első harmadát. Mégis csak összvissz egy igazolatlanom lett év végén, amire én is kíváncsi lennék, hogy jött össze. Azaz, hogyhogy nem több jött össze.

Ezek a gondolatok cikáznak át az agyamon, amíg leülök. Természetesen az ültetés következtében első padba. Mellettem a Linda, másik oldalon a kicsi Nyizu, alias Nyikhaj Zotmund (ahogy én nevezném), aki alacsony, vézna gyerek, de emellett jófej. „Meginelkéstél Horváth” – mondja, de oda se figyelek, mert a hátam közepébe ekkor egy alattomos rúgás érkezik és bolygatja fel az egyensúlyom, aminek következtében kénytelen vagyok közelebbről megnézni a tankönyv ábráit. Érdekesnek találom őket, ugyanis nem nézek gyakran az angolkönyvbe, de több időt nem is szentelek rájuk egy másodpercnél, hanem megfordulok, majd hüvelyk- és mutatóujjamat kinyitva a homlokomhoz emelem. Magyarán: Loser. Akinek szólt úgy tűnik, vette az adást. Kedves Noémi barátnőm vígan kalimpál boxcipős lábaival, még négyszer-ötször belerúgva a székembe, nehogy túl jól érezzem magam. És hallom a hátam mögött a papír zizegését, ahogy Linda küldi az első levelet.

Noémivel megtárgyaljuk, milyen volt a hétvégi hölgyek éjszakája, és mi mindent hallottam vissza magunkról. Általában pozitívak a visszajelzések. Ha negatív lenne, sem foglalkoztatna igazán. Mire idáig eljutunk, kezd Linda postarendszerének termékeiből egyre nagyobb halom képződni a padomban. Kiválasztom a legolvashatóbbnak tűnőt, lecsúszok a székről, magam elé állítom az angolkönyvet, és beleveszek lángoló lelkű barátnőm lelki vívódásaiba, amelyek időnként hatalmas fordulatot vesznek. Mire befejezem a kupacot, jön az angolkönyvből kitépett lap, apró betűkkel teleírva. A könyv sajnos nem túl kis méretű, és Zsuzsi nem szokta még így sem bőlére ereszteni a leveleket, szóval az első A/4es lapot követi a többi. Hamarosan mindent megtudok, hol járt a hétvégén Viktorral, mi mindent csináltak a szülei, akik nem túl kedvesen sajnos a csemetéjükkel időnként, persze azért az esetek hetven százalékában van is rá okuk. Befejezem a levélolvasást és körülnézek.

Balázs Zsófi a terem túlsó végében nyugodtan néz maga elé, előtte Peti nyüzsög a székén, hangoskodik, vitatkozik a tanárral, beszólogat, mintha figyelnénk rá. De csak egy ember figyel, és ez Vivien, aki unatkozik, neki egy angolóra semmiség, ezért megteheti, hogy az ilyenekre fordítja a figyelmét. Dór Zsófi eszik, szokás szerint meglehetősen durcás arccal teszi ezt is, mint általában mindent. Csaholyi Kriszti rajzol, Adri hintázik, a másik Zsuzsi figyel, míg a mi Zsuzsink a barátjával csörgetgeti egymást. Ez náluk egy elmaradhatatlan szertartás, tulajdonképpen semmi értelme, csak úgy jelzik egymásnak, hogy rá gondolnak. Szerintük marhára romantikus. Szerintem marhára idegesítő. Nyiz a Robinak szólogat be, akivel épp a Noémi veszekszik, Dóri a Bencével cseveg. Máris képet kaphatunk arról, hogy milyen nálunk egy átlagos angolóra. Lindával kezdek beszélgetni. Ecsetelni kezdi Kufferos kalandjait. Aki a Linda exbarátja. Aki megle-
hetősen óriási hátsórésszel rendelkezik, erről kapta a becenevét.
- Nagyon nagyra van magával. Pedig, hogy néz már ki. Szánalmas. Legalább fogyna le a hájából vagy valami, mert csak úgy lötyög, amikor jár.
- Tökéletesen igazad van –mondom. Vagy esetleg: Á nem, dehogy. Mert én ekkor
Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy Dénest figyeltem, aki fejét rázva gitározott, képzeletbeli gitárján. Ezek szerint nem csak én vagyok őrült.

♫

Nagyszünetben Linda és én „mentünk egy kört” az iskolában. Év eleje óta ezt csináljuk. Pedig az iskola rettentően egyszerű, körülbelül kétféle módon lehet benne kört menni. Felülről lefelé, lentről fölfelé, vagy egy helyben. Három. De akkor is, hogy ne unatkozzunk szünetben, elkezdünk mászkálni, hogy megnézzük, mit csinálnak az emberek. Általában semmit. Gyengébb osztálytársaikat ütik, kínozzák, a lányok csoportokba verődve állnak és nézik a mellettük elhaladó egyéb lányok ruháját. Nagyon idegesítő, ahogy körülbelül az ötödik ilyen csoport mellett mész el. A hatodiknál már rém kellemetlen. A hetediknél megfordul az eszedben, hogy a hajuknál fogva felmosod velük az iskolát. A nyolcadiknál már kezdenéd valóra váltani azt az ördögi tervet, mi szerint belopózol a kémiaszertárba, ellopsz egy kanna benzint, körbe locsolod a kérdéses csoportot, de úgy, hogy a ruhájukra is jusson bőven aztán hanyag mozdulattal közéjük dobsz egy szál égő gyufát. Ha nagyon szadista akarsz lenni, akkor valamelyiktől személyesen kérsz tüzet. Persze ez egy iskolában elég körülményes. De mire megforgatnád az agyadban a terv kivitelezhetőségének részleteit, általában nincs idő a megvalósításra, már pedig csak öt apró perc hiányzik. Talán ezért olyan rövidek a szünetek.

♫

Vége a szünetnek, ezért úgy döntöttünk, elmegyünk a büfébe. Pont azért, mert vége volt a szünetnek. Én voltam a leggyorsabb, gondoltam minél hamarabb kajához jutok, annál jobb. Csakhogy abban a pillanatban, ahogy a büféhez érek, záporozni kezdenek a kérések.
- Vegyél nekem egy melegszenyát, plííz!!!
- Nekem hozz három deci narancsot!
- Sajtosat és kiflibe kérd! Nehogy húsost!
- Léci, hozz egy dinnyés nyalókát!
- Ne kérj rá ketchupot!!
- Ne nyelvfestőset!
Aztán mire teljesíted saját költségen az összes kívánságot, és asztalhoz viszed a kért holmit, nem túl lelkesek.
- Kiflibe kértem, és különben is utálom a ketchupot!
- Ez nem dinnyés!
- Fúj, ez húsos!
- Én olyan kör alakúra gondoltam!! (Ez a kedvencem. Honnan tudjam mire gondolt?!)
- Nem is figyelsz ránk!!
- Na kösz, Zsófi! Számítok rád!

Befejezzük a kajálást. Érdekes módon azt a dolgot mindenki elfelejti, hogy ki fizette a kaját („majdholnapvisszafizetem”) de mégis olyan szemrehányóan tudnak nézni, amikor azt a pár apró zsömlés-húsos-ketchupos melegszendvics morzsát kidobják, mintha nem ők ették volna meg. És nem te fizetted volna ki.
Most már sietünk a kémiaterembe.
- Majd azt mondjuk, rosszul voltál!
- Múltkor is én voltam rosszul! Ez nem ér!
- Halljátok csöndesebben!
- Tuti nem fogja bevenni!
- Most legyen a Zsuzsi rosszul!
- Oké, de nem hányok!
- Az nem hiteles eléggé!
- Akkor sem hányok és kész!

Megérkezünk a terembe, Linda kopog, aztán belép, és mi hárman libasorban utána. Szerencsénk van, a tanár nem írta be a hiányzókat, és nem kérdezősködik. Lehuppanok Dini mellé.
- Volt valami érdekes?
- Atommag szerkezet…
- Az rettentően érdekes.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – majd léggitározni kezd. Megint.
Én előveszem a füzetemet, ami már kevésbé a kémiáról, inkább rajzokból és Negyedik Elektronos képregényből áll. Ezt még nyolcadikban kezdtem el. A Negyedik Elektron a király! – jelmondattal. Sokkal szórakoztatóbb ez az egyetlen elektron, mint az összes többi együtt véve. Belemerülök, aztán tizenöt perc múlva már túl vagyok egy találkozással a Keszegkirállyal, akinek a torkán akadt egy réz-szulfát ion (mert az ionok gonoszak és kövérek), miután lenyelte a Királylány gyűrűjét; továbbá befejeztem a tanárnő egész alakos képét, amit a Negyedik Elektron graffitizett fel a falra, elrettentő példaként azoknak a gyerekeknek, akik kémiatanárok akarnak lenni. Ilyen nagylelkű a Negyedik Elektron. Felnézek a füzetből, és Noin akad meg a szemem, ő észrevesz, majd bonyolult mutogatós jelbeszédbe kezdünk, kedvencünkkel, a Lúzer-rel indítjuk és fejezzük be.

Eltelt újabb öt perc. Már csak tíz perc van hátra az órából. Linda levelezik Zsuzsival. Kémiaórán sajnos eléggé szétszórtan ülünk, de ők legalább közel vannak egymáshoz, viszonylag. Én viszont itt ülök a világ végén, Dini mellett, a sarokban, és semmi nincs, ami szórakoztatna, az előttem lévő szekrényen kívül, aminek remek tulajdonságai közé tartozik, hogy közel van hozzám és jól tükröz. Itt szoktam magam nézegetni, szájfényezni, igazítani a hajam, meg ilyesmik. Aztán úgy öt perc múlva ezt is megelégeli a tanárnő és ideszól:
- Most már elég szép vagy, Horváth Eszter – valamilyen okból év eleje óta azt hiszi,
Eszternek hívnak, mert egyszer tanított egy Horváth Eszter nevű lányt. Mindenki nevet, majd elül ez is, és újra lesüllyedünk a homályba. Az atommag szerkezetének sötét, zavaros ködébe. Dini kifújja az orrát. Nála az ilyen gyakori, és elég nagy hanggal járó dolog. A tanárnő újra megszólal:
- Lehet, hogy nálatok ezt otthon szabad, de itt az iskolában így nem illik. Próbáld meg halkabban, és bla bla bla…blablab…blalba.
Ismét nevetés. Atommag szerkezet. És vége az órának.

Irodalomóra, leghátsó pad, Viola és Linda között. Linda szívecskéket rajzol a padra, Pálma figyel, Viola a radiátort díszíti. A Tanár beszél, álmos legyek zümmögnek a falon. Előttem két paddal Noémi feje nagyot koppan a zöld asztallapon, de az még most sem adja fel, pedig eleget kapott már, és ha így folytatja a barátnőm, év végére sikerül teljesen leamortizálnia. A tanár felnéz a koppanásra. Aztán tovább beszél. Végtelenül, monoton, álmosítóan. Linda már a karjára rajzol, Viola is nemsokára végezne a fűtőtesttel, amikor egy szó üti meg a fülüket: RÖPDOLGOZAT. És az osztály megdermed. Noémi feje lassan felemelkedik a padról, laposakat pislog. Fehér papírok hada indul az osztályban, mire eljut hozzánk is, a tanár már mondja is a kérdést: Janus Pannonius élete és munkássága. Noémi felnyög és a feje visszazuhan a padra. Pálma szaporán írni kezd, orra súrolja a papírt. Viola nagy nyugodtan befejezi a radiátort, rend a lelke mindennek, aztán oldalba vág „mi volt a kérdés”, még egyszer megbök „mondjadmármivoltakérdés, nemigaz figyeljmáride”. „Janus Pannonius élete, munkássága”- darálom, majd visszanézek a riasztóan üres, fehér papírra.

Gyöngybetűkkel felírom a nevem, látom, hogy a jobb oldalamon Linda ugyanígy tesz és közben a szeme sarkából a kezemet figyeli. Viola is felírja a nevét, és mellé kanyarít egy „hiányoztam”-ot is. Ebben az évben még nem is hiányzott. 9.A- írom a nevem alá. Linda ugyanígy. Elkezdek halkan nevetni, Linda meredten néz maga elé, majd elkezd írni. „Janus Pannonius, avagy Magyar János nagyon szerette a magyarokat ezért vette fel ezt a nevet, és latinul is írt.” Ez aztán egy bő magyarázat. Pálma orra már teljesen belelóg a lapba. Linda elolvassa mit írt, hozzáfűzi a sajátját, szinte látom, hogy kattognak a fogaskerekek az agyában, miközben rágja a tolla végét, majd szélsebesen írni kezd, annyira szélsebesen hogy Janus Pannonius forogna a sírjában, ha látná, hogy hőn szeretett Pannóniája ezután egy n-nel és kisbetűvel virít a lapon, míg az ő nevéből alapos lecsonkolás után csak JP maradt. Csöngetnek. Mindenki megijed. Én nem próbálkozom most már feleslegesen – egy erős egyes még mindig szebben mutat mint egy gyenge lábakon álló kettes. És akkor a Tanár így szól:
„Az első sorban ülőktől kérem a lapot, a többiek magukkal vihetik.” Koppanás megint. Harmadszor.
Na látjátok, felesleges lett volna megerőltetni magam. A tanerők kiszámíthatatlanok.

Indulunk kifelé a teremből, de az ajtó nem elég széles, három lánynak nem elég, sajnos, de mégis sikerül kijutnunk, úgyhogy majd lejegeljük ha este fáj. A matekóra közeledte elképesztő hatást gyakorol mindenkire, Linda ökölbe szorítja a kezét, a szeme vérben forog, amikor meglátja a közeledő tanárt, én módszeresen háromezer darabra szaggatom az irodalomdolgozatot, Noémi olyan értelmes arcot vág, ahogy közeledünk a 108-as matematikaterem felé, mint akit most engedtek ki a pszihiátriáról és még nagyban dolgoznak a nyugtatók. Zsuzsi fájdalomtól eltorzult arccal böngészi a hirdetőtáblát, de nem, aznap nincs helyettesítés kiírva. Újabb 45 perc, amit ellop az életünkből egy unalmas tanóra. Újabb 45 perc, az 55fokra áthevült tanteremben.

Újabb 45 perc a harmadfokú egyenletek világában. Ez a három dolog vár ránk, egyenként is kecsegtetnek a halál ígéretével, együtt azonban már annyira erős a hatásuk, hogy kutatni kezdek valami elég éles tárgy után, sikertelenül. Felnézek a táskámból, és elégedetten nyugtázom, hogy a tanár még nincs bent, pedig már 5 perce megy az óra. Már csak negyven perc. A terem meglehetősen egyszerű, ami a berendezést illeti. A padok sarka le van kerekítve, megelőzendő, hogy a feldühödött diákok óra végezetével rávessék magukat a tanárra és kegyetlenül elbánjanak vele, amit szerintem az iskolavezetés nem is csodálna. . A teremben négy oszlop van, mindegyik 5-5 padból áll. A tanári asztaltól legmesszebb eső, az ablakok mellette padsort választottuk év elején, amit nem bántunk meg, amíg be nem köszöntött a május 200 fokkal és oda nem tűzött a nap pontosan a helyünkre, hogy még jobban kínozzunk. Én belül ülök a harmadik padban, a mindig praktikus Linda mellettem, mögöttünk Zsuzsi és Dénes, leghátul a kényszeres öncsonkító Noémi és mellette a nyugodt, tárgyilagos Balázs Zsófi. Zsófi még akkor sem dühödik fel, amikor pénteken, hatodik órában, Noémivel éppen „itt-repül-a-kihúzófilc”-et játszunk és gondos célzás után, tizenhetedszerre is őt találom el. Azonban előfordul, hogy tizennyolcadszorra már olyan erővel vágja hozzám a bezsákmányolt filceket, hogy kellemetlen kis púp nő a fejemen és Linda is kap belőlük – akkor pedig kitör a világ- és filcháború. A játékot legjobban a két tűz között ülő Dénes és Zsuzsi élvezi a legjobban főleg, mert a díjnyertesnek szánt találatok fele az ő tarkójukat éri. És ekkor (általában a harc tetőpontján) közbelép a tanár, aki elveszi az összes filcet. Ám ne állítsuk, hogy a diák nincs megáldva meglehetősen kreatív elmével, jön a többi kézbe akadó tárgy: matekkönyv, vonalzó, ceruza, radír és alkalomadtán Zsófi tolltartója. Ha nem veszem észre időben a közelgő veszélyt, elég sokáig szokott fájni a fejem, de ez nem sokszor következik be, ugyanis Linda hatalmas, fém tolltartója mintegy pajzsként véd engem a záporozó ágyúgolyóktól, vészhelyzet esetén ütőszerszámként is igen praktikus. De a tanító nem érti meg, ha megfoszt ettől a csodálatos eszköztől, el vagyok veszve. Hogy is érthetné meg egy ember, aki hivatásul a romlott gyermeki elmék megtisztítását választotta, hogy ez egy fontos harc, ettől függ a tiszteletem, mi több, adott esetben az aznapi ebédem is…

De ez a matekóra nem ilyennek ígérkezett. A melegnél is melegebb volt, odakint tomboltak a hőhullámok, bent bogarak ezrei kerestek menedéket a tűző nap ellen és mindenkiről folyt a víz. Majd ekkor halk koppanást hallottam, amit egy rózsaszín kihúzófilc idézett elő a koponyámmal való találkozáskor. Beletelt pár másodpercbe, míg elért az agyamig az apró, megszokott fájdalom, és a tény, hogy végre van valami lehetőség szórakozásra. Azonban az elsőt követte egy második, sárga filc, aztán egy harmadik, egy negyedik, két radír, egy elhasznált elem és egy papírgalacsin. Az előbbieket összesöpörtem és belesüllyesztettem a táskámba, hogy majd kellő váltságdíj fejében visszaadjam, vagy amíg nem hajlandó fizetni, éheztessem őket. Ilyen a háború. A papírgalacsint kihajtottam, de csak egy szó volt rajta: „loser” épp elkezdtem írni szaftosabbnál szaftosabb kifejezéseket, amik hirtelen felindulásomban csak eszembe jutottak és a fájdalom segítségével ötödik hatványra emelkedtek, és lassan annyi lett belőlük a „tetves kutyá”-tól a „szánalmas szerencsétlenség”-ig, hogy fordítanom kellett a lapon, ahol az üzenet folytatása várt. Azt tudatta velem a pár, helyesírási hibákkal teletűzdelt mondat, hogy már csak 3 perc 40 másodperc és indulunk haza Noémivel, hogy teljesen felkészülten belevessük magunkat az éjszakába, és abban a pillanatban, ahogy belegondoltam – kicsöngetnek – és a fájdalmas arckifejezést átvette a széles vigyor helye. Hétvége!!!!