Örökké

Dühödten tombol a vére, ki tudja hányadik kört rója a ház körül.
A vér dübörgése a maximálisra állított lejátszón át is egyre jobban hallatszik, szinte szétpattan a dobhártyája.
Lehunyja a szemét egy pillanatra, és megáll.
Lehajtja a fejét, szemhéja mögött felpörög a zenéhez képzelt képsor: dühödten harcoló ló és lovas, ahogy egymás akaratát kényszerítenék a másikra, vajmi kevés sikerrel. A mén ágaskodása, a feszülő szár, a fogak csikordulása a zablán, ahogy az állat szabadulna, a veríték cseppjeinek puha landolása a nadrágon, a csizma nyikordulása a bőrön, ahogy a kengyelszárnak feszülnek az izmok, két különböző erő egymásnak feszülése, a reccsenés, ahogy szakad a szár, a feltörő nyögés, az anyag súrlódása ahogy a nyereg elindul lefelé, a paták dobogása ahogyan fékét vesztve útnak indul a förgeteg - a semmibe, míg össze nem esik a kimerültségtől hajszolva, boldogan.

Felnyitja a szemét. Nem vagyok normális - gondolja. Egyáltalán nem vagyok normális.
Próbál mélyeket lélegezni, és nem gondolni arra a néhány órára, amitől forog vele az egész világ.

Próbál nem gondolni a szemekre, a mosolyra, a hangra, amitől még most is kimegy a lábából az erő, ha csak megkörnyékezi a gondolat, hogy ott állt vele szemben, és nem érinthette meg, nem foghatta a karjába, nem csókolhatta őt kifulladásig.

Felsóhajt, lehanyatlik a sötétben a padra.
Képtelen kizárni a fejéből a két incselkedő zöld szemet, ahogyan simogatta a lelkét, felmelegítette a szívét és felborította egész belső világát.
És képtelen kiverni a fejéből a vékony ezüst karikát, aminek látványától egy pillanatra a szívverése is elállt, és képtelen kiverni a fejéből a megrettent, riadt tekintetet, mikor összeakadt a két szempár, és a zöld csillogás egy pillanat alatt oda lett a felismeréstől. Hogy vége. Mielőtt akár bármi is elkezdődhetett volna. Elkéstek. Talán egy életre.


Szentségit - sziszegi - Mekkora marha voltál akkor...

Csüggedten teszi fejére a jármot, és tovább rója a köröket a merülő sötétségben, a végkimerülésig.
Majd betámolyog az ajtón, lehanyatlik a fotelba, és kezébe veszi az első üveget, amit megtalál. Eszméletlenre issza magát. Ha már feledés, hát ne végezzünk félmunkát - sejlik fel elméjében az utolsó ép gondolat, mielőtt összefolynának előtte a zöld kaleidoszkópok.
A másnap reggelt legszívesebben kihagyná az életéből. Bűzlik, koszos, izzadtság szárad a testén, és nyughatatlanul forgolódik a zöld szemek káprázatában.
Nehézkesen kászálódik ki a fotelből, erősen gondolkodva, melyiket válassza: az üveg alján lötyögő gabonapálinkát, vagy a konyhaszekrényben árválkodó hipósüveget.

Végül fanyar mosollyal felnevet.
Bestia. Azért sem törsz meg.

Aztán leül a számítógép elé, levelet fogalmaz.

"Zöld volt. Olyan zöld, hogy a lélegzetem is elállt belé, felmelegített, felkorbácsolta a vérem, és legszívesebben az egész világgal öleltelek volna együtt. Arra gondoltam, végre, talán most helyrehozhatom a rég eljátszott esélyt.
De az ezüst hidegen csillogott, bezárult a világ, beborult az ég.
Sajnálom, hogy hagytalak elmenni. "

Katt.

Nézi az üres monitort, és nem érti, mi történt.
Hogy lehet az, hogy őt, a józan ítélőképességű, nőfaló Férfit megbolondították egy pillanat alatt?
És amilyen marha, majdnem el is küldte.
Felsóhajt, telefont ragad, találkozót szervez.
Vidáman fütyörészve indul arrébb, gondolván, sorsa már jó kezekben van:a sajátjában. Ismét a fotelba hanyatlik, dolgavégezetten.

Pendül a csengő. Mintha csak erőtlen gyermekkezek játszanának. Nem reagál.
Újabb pendülés. Felrázza merengéséből, ajtót nyit - és meghal egy kicsit. Dermedten áll.

Zöld ragyogás a félhomályban, ahogy nevető szemek tolják beljebb, kuncogva-suttogva a hőn várt-óhajtott-remélt-félt szvakat.

Elvész a részletek egységében, falja, harapja, csókolja, tépi, marja, karmolja a hóbársony bőrt, puha-meleg szavakat dünnyög, ölel és csókol és szorít, simít, simogat, szinte habzsol.

Kusza végtagok tömege dől a földre, repül széjjel nadrág, póló, zokni, ruhák édes hurrikánja.
Összesistereg a két test, hús a húshoz, és a megváltó pillanatban elsötétül a világ. Homlok ér homlokhoz, szinte könyörögnek a mozdulatok: ne még, lassan, ízről ízre, mintha utoljára tennék.
Gyorsul a szív, gyorsul a mozgás, gyorsul a kéj, mindent romba döntő hurrikán nyeli el a kavargást, pusztít és újra éleszt, majd fekete örvénybe ragad mindent maga körül.


Halkan pendül a csengő, mintha erőtlen gyermekkezek...
Nem reagál. Újabb pendülés - és a tudat lassan-lassan evickél újra ébrenlétre. Kábultan ráz fejet, néz a kiürült üvegre, elönti a keserűség, és falhoz vágja a poharat. Semmi nem változott.
Kitántorog az ajtóig.

Hűdötten nézi a kezébe nyomott csomagot.
Egyetlen apró kártya, rajta két szó.
Sajnálom. Örökké.