Nyaralás 2. rész

Számhoz emeltem a poharam, hogy felhörpintsem annak meghatározhatatlan színű tartalmát, és már éreztem is, ahogy az erős ital marja a nyelőcsövemet a torkomtól le egészen a gyomromig.
- Mi a fészkes fene ez? - krákogtam, miközben köhögve igyekeztem levegőhöz jutni.
- Ez, kérlek szépen, a híres Inferno-koktél - magyarázta Hugi mosolyogva. - A megnyitóra kísérletezek vdle, de már most nagy sikere van. Mindenki ezt kéri már egy jó ideje.
- Ha rám hallgatsz, inkább találj ki helyette valami mást! - töröltem meg a szám a kézfejemmel, mintha ezzel eltűntethettem volna a kellemetlen, maró ízt a számból. - Engem meg dobj meg inkább egy jófajta sörrel.
A húgom rosszallóan csóválta a fejét, immáron közös életünk során sokadjára nyugtázva javíthatatlan ízléstelenségemet a valamire való alkoholos italok terén, szája sarkában azonban ott bujkált a mosoly, ahogy lenyúlt a pult alá a sörömért.
Amíg ő pár pillanatra eltűnt a fényesre suvickolt fehér asztalszerű alkalmatosság mögé, én kihasználtam az alkalmat, hogy a féltető kellemes árnyékából végigmérjem a hajófedélzet innen belátható részét.
Nem hiába magasztalják egekig sokszor ezeket a tengerjárókat. A verőfényes nyári napsütésben az égből érkező sugarakat szikrázva visszaverő medence körül szinte paradicsomi körülmények uralkodtak. A pár diszkréten elrejtett cserépbe ültetett pálma olyan hatást keltett, mintha nem is épp a tenger hullámain ringatóznánk, hanem egy homokos tengerpart növényeinek árnyékában állították volna fel ezt a több tucatnyi asztalt, ahol a vendégek megpihenhetnek, miközben a közeli szállodából kifogástalanul öltözött pincérek hordják nekik a jobbnál jobb étkeket. Mindezt pedig alig csak egy kőhajításnyira, a valóságban pár emeletnyire az elsőrangú szaunától, billiárdteremtől, masszázsszalontól, könyvtártól, és még sorolhatnám. Mindezt persze csillagászati összegekért. De ha egyszer az ember húga itt dolgozik és el tudja intézni...
De nem az állandó környezet volt az egyetlen, ami hozzájárult a szemgyönyörködtetéshez. Sőt, talán sokkal nagyobb hatást gyakorolt az az ad hoc pezsgés, ami mindezt megtöltötte, az utazóközönség képében.
Na igen, valahogy így képzelem én el a paradicsomot. Sok napbarnított, izmos test, amelyet alig takar egy rövid fürdőruha, helyes pasik, csinos lányok, az elhízott amerikai turistákról meg elég csak elfordítani a tekintetünket. És épp hogy csak erre gondoltam, végig is nézhettem, ahogy egy tökéletesen lebarnult, nádszálvékony teremtés kiemelkedik a kedencéből. Hosszú sötétbarna haja nedvesen omlott hátára, falatnyi bikinije által alig takart bőrén pedig fényesen tükrözték vissza a napfényt a vízcseplek. Órákig el tudtam volna nézni, és őszintén irigyeltem a húgom, amiért neki folyamatosan ebben van része, és még fizetnek is neki érte.
Ez azonban csak egy pillanatig tartott, amíg meg nem jelent lelki szemeim előt, ahogy ez a sok-sok ember megrohanja azt a bárpultot, ahol most én ülök. És bármennyire vonzó külleműek is, azért a tartós rohamukat senki nem viselné el jó kedvvel. Erre pedig még rá is erősített az, amit láttam, ahogy végigmértem a húgom, miközben kitette a sörösüveget a pultra és kinyitotta. Hosszú fehér vászonnadrágot viselt egy elegáns galléros pólóval, amit a hajótársaság emblémája díszített. Nem épp egy kényelmes viselet ebben a rekkenő hőségben. Pláne, hogy nyilván nem az volt minden dolga, hogy itt ácsorogjon a pult mögött naphosszat. Ezeken a hajókon a nem állandó személyzet, vagyis a pincérek, takarítók, hasonlók, csak pár hetet töltenek általában egy huzamban, ami alatt viszont degeszre keresik magukat. Azonban ezért cserébe úgy meghajtják őket, mint annak a rendje. Tizenkét-tizenhat órás munkanapok hetente max. egy szabad délutánnal. És itt aztan nincs lazsálás. Ha munkaidő van, itt megállás nélkül rohanni kell és kiszolgálni a "kedves" utasok minden igényét. Az én húgom helyzetét pedig még kevésbé irigylésre méltóvá tette, hogy itt se mondott le mindig hordott magassarkújáról. És most is egy zárt fehér cipőben kopogott a hajódeszkákon.
- Hát akkor, egészségedre! - emeltem fel az elém tolt, behűtött sört, hogy aztán belekortyoljak. - Mmm! És ezt még meg is lehet inni.
Bár nyilván őt sem hagyta érintetlenül a sok megpróbáltatás, amin egy ilyen melóhelyen keresztül kell mennie a gázsijáért, Hugi mégis önfeledten tudott nevetni az ilyen csipkelődésemen. Nem hiába, tudta, mit vállal, ha engem idehív nyaralni, teljesen a saját kontójára.
- Na mi az, mi az? Gyakorlatilag még el sem indultunk, itt máris megy az ivászat? - szakította meg társalgásunkat egy lágy, de így is erőteljes hang.
Hátra fordultam, hogy megkeressem tekintetemmel az angolul elhangzott szavak tulajdonosát, majd, amikor rátaláltam, elégedetten füttyentettem magamban. Bár még csak pár órája voltam ezen a hajón, de megbizonyosodhattam róla, hogy errefelé nem csak az utasok szemkápráztatóak, hanem a személyzet is gond nélkül elindulhatna egy szépségversenyen. Erre pedig a most felénk közeledő tünemény volt a tökéletes példa. Ugyanolyan ruhát viselt, mint a húgom, azzal a kivétellel, hogy ő fekete, lapostalpú cipőt húzott hozzá. Amellett pedig, ami Hugi magas, karcsú alakján kissé bőven, de még így is megfelelően állt, az ennek a nőnek alacsonyabb termetű és viszonylag zömökebb alakján szemet gyönyörködtetően feszült. Sportos alkatú, a húszas évei végén járó jelenség volt, akinek cappucino-színű bőre és vállára omló fekete haja tökéletes kontrasztot képzett hófehér egyenruhájával. Azonnal felismertem jellegzetes amerikai kiejtését. Valószínűleg ő, valamelyik szülője, esetleg mindkettő, vegyes házasságból származhatott, létrehozva ezt a káprázatos jelenséget. Azt mondják, a félvér lányok a legszebbek, mivel ereiben szinte már a lehető legkülönbözőbb eredetű vér keveredik. Na erre ez a nő volt a tökéletes bizonyíték, aki most ruganyos léptekkel felénk közeledett.
- Neked is egészségedre! - emeltem az érkező felé üvegemet egy barátságos mosoly kíséretében, sejtve azt, ami a nő arcára kiülő mosolyból be is hizonyosodott, szavaiban több volt a vicc, mint a komolyság.
Hugi azonban nem habozott betársulni a játékba.
- Ugyan már, őrmester! Már az is baj, ha végzem a munkám? - kérdezte kacagva, könnyedén leutánozva a másik akcentusát. Ilyenkor kicsit felbuzgott bennem a nővéri büszkeség. Nem elég, hogy az én húgom már annyi nyelven beszél, hogy én magam se tudom számon tartani, de még ráadásul, képes ugyanolyan könnyedén elbeszélgetni például egy brittel a saját brit angol kiejtésével, mint most ezzel a nővel az ő teliszájú amerikai dialektusát használva. Jelen pillanatban azonban valami egészen más ütötte meg a fülemet a szavaiban.
- Őrmester? - néztem meglepetten a jövevényre. Bár tény, hogy fehér ruhája alatt szemmel láthatóan domborodó izmok bújtak meg, és egész megjelenésében volt galami stramm erő, mindez könnyed nőiességgel párosult, az arca pedig, bár egész lényéből ki lehetett következtetni valódi korát, sokkal inkább volt egy csintalan húsz év körüli lányé. Inkább illett volna rá a Cappucino vagy valami hasonló megnevezés, minthogy őrmesternek titulálják.
- Igen - kacagott vidáman, megintcsak rácáfolva az előbbi becenévre. - Mindenki így szólít a legénységből. Nem tudom, miért.
- Talán mert néha olyan vagy, mint egy kiképzőtiszt - bokszolt barátságosan a nő vállába Hugi, majd rám pillantott. - Őrmester felel a biztonságért a hajón. És elhiheted, nem bánik velünk kesztyűs kézzel.
- Azt észre vettem, Miss Antialkoholista - kacsintottam én is barátnőnkre, akit viszont én magamban már Cappucinóként könyveltem el.
- Én, antialkoholista? Dehogy - kacagott fel. - Ugyanúgy szeretem a jó italt, mint ti.
- Akkor gyere! Meghívlak egy... Inferno-koktélra - kacsintottam a húgomra.
- Nem, nem - tiltakozott Cappucino. - Köszönöm, de munka közben nem iszom.
- Ahogy gondolod - vontam vállat, majd felé emeltem az üvegem. - Akkor, egészségedre, Őrmester!
- Kérlek, szólíts inkább AJ-nek! - mosolygott rám kedvesen.
- Rendben, AJ! - mondtam ki, de gondolatban még hozzá tettem: "Nekem akkor is Cappucino maradsz." - Te pedig engem szólíts csak B-nek!
- Oké, B! - mosolygott rám, és mogyoróbarna szemeiben hirtelen mintha mást is felfedeztem volna az őszinte boldogságon kívül. Igen. Ahogy rám nézett, széles mosolyában és szemeiben a megismerkedés feletti öröm mögött volt még valami más is. Csak nem voltam benne biztos, de az is lehet, csak nem akartam elhinni, mi.
- Akkor, egészségünkre! - emeltem meg az üveget, és miközben ő is megismételte az utolsó szót, húztam belőle egy nagyot.

***

Késő délután a hajó mozgásba lendült, hogy az éjszaka lepte alatt, míg az utasok pihennek, csendesen suhanjon a tenger vizén következő állomása felé.
Nem tudom, a többi utas hogy lehetett vele, de én sehogy sem tudtam elaludni azon az éjszakán. Eleve nehezen merülök álomba idegen helyen, és akkor is csak felületesen alszom, pláne még ha az ágy is mozog alattam. De most még rosszabb is volt. Csak feküdtem mozdulatlanul a két személyes kabin egyetlen ágyán és bámultam magam felett a sötétséget, miközben hallgattam, ahogy valahol mélyen alattam dübörög a hajó motorja, a belső elválasztófalak pedig úgy recsegnek a mozgástól, mintha egerek, vagy patkányok mászkálnának benne.
Talán pár órára elszenderedtem, a vak sötétségben nem tudtam volna megmondani, de annyi biztos, hogy reggel kialvatlanul ébredtem és mindenem sajgott. A hajó még mindig mozgásban volt, ami miatt a felett egy jelentős részén még ácsorogni sem volt biztonságos, úgyhogy úgy döntöttem, a kabinok közötti folyosón kocogok egyet, hogy átmozgassam az izmaimat.
Miután vagy egy tucatszor körbefutottam az emeletet, valószínűleg jópár zsörtölődő sznob utast felverve, és leöntöttem vagy egy litert a torkomon az itt kapható rettenetesen híg kávéból, kezdtem lassan emberi formát ölteni. Azoban egy valami nem változott. Ahogy lépkedtem felfelé a lépcsőn, a fedélzet irányába, egyre jobban belehasított a fájdalom a bal térdembe. Amikor az utolsó lépcsőfordulót vettem be, már alig tudtam kiegyenesíteni.
Na ez az én formám. Egy az ember életében egyszer adódó lehetőségként szinte ingyen lehetek itt, ezen a hajón, egy rakat sármos pasi és csinos csaj között, erre rögtön az első nap hadirokkantá válok. Mesés.
Amikor végre, nagy nehezen odvergődtem a fedélzeten az italos pulthoz, legnagyobb meglepetésemre, a korai időpont ellenére, Hugit nem egyedül találtam.
Az egyik széken, a pult külső oldalán, egy Cappucinóhoz hasonlóan magával ragadó jelenség ücsörgött, bár ez a lány ennél kevésbé már nem is hasonlíthatott volna az AJ-ként bemutatkozó "Őrmesterre". Bár az utóbbi se volt épp molett, pláne nem kövér, és egy nagydarab benga állatnak sem volt moneható, még ha az őrmester becenév alapján néha ilyen benyomást is keltett, emellett a lány mellett olyan volt, mint egy női Góliát Dávid (vagy Davida?) mellett.
Első ránézésre úgy tizenhét évesnek becsültem ezt a nőiesen karcsú kis teremtését, aki viszont kontyba fogott szőke hajával, fekete térdnadrágjával, hasonló színű felsőjével, mellé pedig fehér cipőjével és hozzá illő csuklószorítójával, valamint a fedélzetet áthatóan beterítő kora reggeli nap ellen az orrára tűzött pilótanapszemüveggel valamivel vagányabb hatást keltett, mint azt haja színe, tejfehér bőre és, sejthetően kék szeme a sztereotípia szerint sugallta volna.
Volt valami, kissé perverzen angyali abban, ahogy ott ücsörgött a pult mellett. Engem azonban most túlságosan is hatalmába kerített a fáradtság ahhoz, hogy megmozduljon bennem valami, úgyhogy inkább elmotyogtam egy egykedvű good morningot, reménykedve benne, bármilyen nemzetiségű ez a szépség, az angolt megérti, és a pult másik oldalán álló húgomhoz fordultam.
- Guten morgen, Schwester! - morogtam, mire ő, a szokásos, valamilyen idegen nyelven elkövetett köszöntésünk helyett, talán felmérve állapotomat, magyarul válaszolt.
- Jó reggelt, nővérkém! Ramatyul nézel ki.
- Úgy is érzem magam. Nincs véletlenül valami fájdalomcsillapítód? - Közben, mint egy ellőtt lábú hadirokkant, odatámolyogtam az egyik szabad székhez, és csak úgy, udvariasságból, ismét angolra váltva, megkérdeztem a szőke lánytól, szabad-e a hely.
- Persze - válaszolta. - És neked is jó reggelt!
Motyogtam valami köszönésfélét és, továbbra is öreguras stílusban, lerogytam a székre, épp, mielőt tudatosodott volna bennem, mit is hallottam. A következő pillanatban azonban elkerekedett a szemem és a mellettem ülő lány felé fordultam, aki, biztosan nem tévedtem, magya4ul szólalt meg. Ugyan ebben még sok meglepő nem lenne, hiszen tudjuk, a világ leglehetetlenebb helyein is könnyedén belefuthatunk magyarokba, ennek a lánynak azonban a kiejtése elárulta, nem az anyanyelvén szólalt meg.
Valószínűleg egyből megértette meglepődöttségem okát, mert ekkor levette napszemüvegét és rám villantotta természetesen kék szemei szikrázó mosolyát.
- Brigi, hadd kutassam be neked Szvetlanát! - szólalt meg a húgom. - Szveti, ő itt a nővérem, Brigi.
- Örvendek a szerencsének - nyújtotta felém a kezét a lány, mostanra már számomra is egyértelműen oroszos akcentussal.
- Szintúgy - szorítottam meg a felém nyújtott jobbot. - Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?
A kérdés csak úgy ösztönösen, gondolkodás nélkül szakadt ki belőlem. Szveti azonban nem vette túlzott tolakodásnak, csak kedvesen mosolygott és megjegyezte: - A húgod jó tanár.
- Szveti meg gyorsan tanul - tette hozzá azonnal Hugi. Ez azonban nem csökkentette meglepetésemet. Ez a lány legalább akkora nyelvzseninlehet, mint a húgom. Elvégre, mennyi ideje lehet ezen a hajón? Pár napja? Egy hete? És mégis szinte tökéletesen, még ha erős akcentussal is, megtanult egy olyan nyelvet, ami meglehetősen távol áll az övétől, és csak egy kb. tizenötmilliós kis közép-európai nép beszéli, szóval jelentősége is a nullához tendál a számára.
- Nem lehetsz egy hétköznapi ember, ha ez ilyen gyorsan sikerült. - Végül csak ennyit mondtam.
Barátnőnk csak pironkodva elmormolt egy köszönömöt. Helyette Hugi válaszolt.
- Szveti az idén érettségizett, és mielőtt egyetemre menne, szeretne minél többet látni és megismerni a világból.
- És ehhez hozzá tartozik a magyar nyelv ismerete is? - ironizáltam.
- Akár - vont vállat az orosz lány.
- De valami fájdalomcsillapítót emlegettél - jegyezte me a húgom.
- Igen - csaptam le azonnal a szavaira. - Megint borzalmasan fáj a térdem.
- A térded? - csodálkozott Hugi.
- Igen, iegn... Emlékszel, mint amikor Horvátországban nyaraltunk és hajóztunk a szigetek között.
- Á, igen. Mennyi is lehettél akkor? Tizenkettő?
- Kb. - húztam el a szám.
- De úgy visítottál, hogy fáj a térded, mint egy kisgyerek - kuncogott a húgom.
- Fogd be, Napocska! Inkább adj valamit!
- Legjobb emlékezetem szerint akor s3m segített semi - komorodott el ő is. - Majd elmúlik.
- Ja. Majd ha már egy hónapja a szárazföldön leszek. Még a végén kiderül, hogy allergiás vagyok a tengerre.
- Az nagy kár lenne - kuncogott Hugi, mire én csak egy szúrós pillantással válaszoltam.
- Talán próbáld meg valamivel elterelni a figyelmed! - javasolta Szveti.
- Pompás ötlet. De mivel? - zsörtölődtem, és még gondolatban hozzátettem, hogy az egyetlen valamire való elfoglaltságra egy ilyen hajón, a flörtölésre, teljesen alkalmatlan lettem azzal, hogy úgy nézek ki, mint egy rokkant a merev térdemmel.
- Holnap korán reggel kikötünk - jelentette ki az orosz lány. - A városnézés talán segít. Én biztos megyek.
- Nagyszerű - lelkendezett Hugi. - Majd mesélhetsz.
Ő ha akarna se mehetne, mert nyilván itt kell maradnia lesni a lustább utasok kívánságait, akik a hajón maradnak. Engem, személy szerint, érdekelt volna a dolog. Ha külsőre teljesen más is, mint én, abban hasonlítunk Szvetivel, hogy én is imádok világot látni. Most azonban kételkedtem a kúra hatékonyságában, úgyhogy csak félvállról vetettem oda: - Lehet.
Nem vagyok épp egy nőies gondolkodású illető, de aki közelebbről ismer, az tudja, hogy, jó nőhöz illően ez a lehet nálam gyakorlatilag egyet jelent a nemmel. Bár még semmi nem dőlt el, ez már akkor is benne volt a levegőben.
A nap hátralévő részét igyekeztem pihenéssel tölteni, hátha az segít, hogy helyre rázódjak. Csak ücsörögtem az árnyékban a medence mellett, lábaimat kinyújtóztatva, egy alaposan behűtött üdítő társaságában, és figyeltem a körülöttem járó-kelőket. Akár egy idős néni. Már csak a pápaszem hiányzott az orromról, meg a kötőtű a kezemből. Közben meg körülöttem zajlott az élet. Bár Hugit most alaposan lefoglalta az utasok rohama, Szvetlana pedig elvonult valahova, alaposan lecsökkentve azok számát, akiket a közelemben bármennyire is ismertem, így is volt mit nézni.
A menet közben enyhén rázkódó hajó mozgásától hullámzó vizű medencében egy tinédzser pár hancúrozott. Már első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy több van köztük egyszerű barátságnál. Ahogy a két lányka egymás nyakába ugrált, kacagva ölelgették, csikizteék a másikat, szemmel láthatóan egyetlen alkalmat sem szalasztva el, hogy a másik bőréhez érjenek. Nagyon árulkodó volt.
Egy kicsit még irigyeltem is őket. Bár én sosem voltam ilyen szertelen kamasz, most nagyon örültem volna neki, ha így ugrálhatnék a hűsítő vízben, egy csinos lány társaságában. Lelki szemeim előtt felidéződött Szveti képe, a csinos orosz lányé, aki reggel ismertem meg, ahogy karjaimba zárom őt, miközben ficánkolunk a vízben. Aztán amikor a párocska végül kikászálódott a medencéből és, viszonyukról egy szemernyi kételyt sem hagyva, kézen fogva besétáltak a hatalmas hajótest belsejébe, némán káromkodtam, hogy nekem nincs most lehetőségem, hozzájuk hasonlóan, valakit az ágyamba cipelni.
A nap hátralévő része is hasonlóan telt, és nekem már egyre kevésbé volt kedvem bárhova is menni. Az este utolsó fényeinél bámultam a partot, ami mellett elhaladtunk, de még az is komoly erőfeszítésbe került, hogy utána visszavánszorogjak a szobámba. Nem hogy még másnap egy kiadós túrát is tegyek.
Az éjszakát persze ismét álmatlanul töltöttem. A hajó egy idő után már nem mozgott alattam, de bejött helyette a zaj. Sokan kivárták, amíg az éjszaka közepén kikötünk, hogy aztán zene, dobogó léptek és, na igen, félreérthetetlen nyögések és sóhajok verjék fel az éjszaka csendjét. Bár, mitagadás, ezek nélkül sem igen jött volna álom a szememre.
Végül már meguntam a tétlenséget. Elhatárkztam, ha már egyre úgyis áll a hajó, én pedig rajta ragadtam, kihasználom a lehetőséget egy kiadós testmozgásra. Nem mozgott különösebb gondot az álmatlan éjszaka után korán felkelni, hogy aztán felkászálódjak a teljesen kihalt fedélzetre. Akinek volt energiája az éjszakai buli után, az már kinn volt a parton, akinek meg nem, az még húzta a lóbőrt, hogy később csatlakozzon az előbbiekhez, vagy egyenesen átaludja az egész napot.
A fedélzet kevésbé védett részei, ami az ebédlő és a napozó teraszokon kívül gyakorlatilag minden fennmaradó részt jelentett, még mindig nedves volt a padló a felcsapódott víztől, de az egyhelybenn álló hajón ezzel már kevésbé volt nehéz megküzdeni. Sajgó térdem mellett pedig, ami minden egyes lépést kínszenvedéssé tett, egyszerűen gyerekjáték.
Átlagos erőnlétemben secperc alatt körbefutottam volna akár tízszer is a méretes hajót, kost azonban épp csak vánszorogtam, és, több kényszerpihenőt is közbe iktatva, még egy óra után is csak másfél körnél tartottam. Úgy tűnik, nekem tényleg nem tesz jót a tengeri levegő. Viszont a hajó, a tervek szerint, délben indult tovább. Addig már nem volt sok hátra, úgyhogy, elhatároztam, addig, bármennyi pihenő kell mellé, akkor is edzek, ha belepusztulok. A pihenés nem használt a térdemnek, hátha ez igen.
A nap egyre emelkedett, akárcsak a hőmérséklet. Én pedig már lassan csillagokat láttam a fáradtságtól és a térdembe hasító fájdalomtól. Az izzadtság már patakokban folyt le rólam, de én nem akartam megállni. Még nem. Még van időm. Bár az időérzékemet már elveszítettem, ahogy lassan a térérzékemet is. Már csak megszokás alapján róttam a köröket. Annyiszor körbe jártam már, hogy pontosan éreztem, hol kell kanyarodni. Ezt éreztem, ha mást már nem is.
- B! Hé, B! Minden rendben? - A hang mintha végtelenül messziről érkeztek volna, ugyanakkor mégis nagyon közelről. Először fel sem fogtam az angol szavak jelentését, aztán lassan, egész lassan, összeállt fejemben a kép. Ekkor eszméltem csak rá, hogy a hajó korlátjának támaszkodva lihegek és üveges tekintettel bámulok magam elé. Aztán, ahogy most felemeltem a fejem, homályos ködön keresztül egy aggodalmas kifejezés uralta kávészínű arcot pillantottam meg.
- Cappucino - nyögtem fel halkan.
- Mi? Hogy mondod? - vonta össze értetlenkedve a segítségemre siető lány a szemöldökét.
Persze, mosolyodtam el, hiszen ő nem tudja, hogy én magamban így nevezem őt.
Aztán amikor rájöttem, hogy az ostoba vigyor tényleg kiült az arcomra, gyorsan erőt vettem magamon. Jelen állapotomban talán jobb, ha gátat szabok az ilyen jellegű gondolataimnak, nehogy megint hülyét csináljak magamból.
- Minden rendben? - kérdezte ismét Cappucino, őszinte aggodalommal a hangjában, miközben gyengéden megérintette a vállamat.
- Persze - löktem el magam a korláttól, hogy egy laza mozdulattal kiegyenesedjek, ennek azonban az lett az eredménye, hogy amint rossz térdemre helyeztem a súlyom, abba belenyilallt a fájdalom, lábam megroggyant és menthetetlenül zuhanni kezdtem.
Már felkészültem arra, hogy elterülök a vizes padlón, de a következő pillanatban arra eszméltem, hogy két erős kar tartja a derekamat, miközben karom átveti a vállán, hogy rá támaszkodhassak.
- Ne hazudj! - mondta szigorúan, de hangjából egyértelműen kiérződött az őszinte aggodalom. - A vak is észreveszi, mennyire fáj a térded.
- Azt mondod? - néztem rá, talán túlságosan is naiv tekintettel, majd, hogy mentsem magam, hozzátettem:- Kutya bajom. Egy kis mozgás majd rendbe hozza.
El akartam lökni magam tőle, hogy tovább induljak, de ő erősen tartott.
- Nem - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Ezzel csak még jobban ártasz magadnak.
Mélyen belül nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Már így is az ájulás szélén álltam. De annyira frusztrált a tétlenség...
- Pihenned kell - használta ki megingásomat.
- De én... - kezdtem erőtlenül, ő azonban határozott hangon félbe szakított.
- Lekísérlek a szobádba.
Nem tudtam, de már nem is akartam tiltakozni. Jóleső érzés volt, ahogy erős karjaiban tartott, és tudtam, ha ő vigyáz rám, teljes biztonságban leszek.
Komikus látvány nyújthattunk, ahogy lebotladoztunk a lépcsőn, Cappucino még mindig a derekamat ölelte és erősen tartott, miközben én igyekeztem minél kevésbé ráhelyezni a súlyom rossz lábamra. Így leginkább egy két testtel, de csak három lábbal rendelkező, sután mozgó sziámi ikerpárra emlékeztettünk. Szerencsére senki nem járt a folyosókon, mert el is süllyedtem volna szégyenemben, ha valaki meglát.
Végül gond nélkül beértünk a szobámba, én pedig a falnak támasztottam a hátam, miközben Cappucino becsukta mögöttünk az ajtót.
- Köszönöm - morogtam, még mindig kissé kábultan. - Most már el leszek.
- Le kellene zuhanyoznod, aztán pihenned egy kicsit - mondta segítőm, még mindig aggodalmas hangon, majd az órájára pillantott. - Úgyis nem sokára indulunk tovább. Most nem lenne neked biztonságos a fedélzeten.
Kábult állapotomban csak minden második szavát értettem, de így is kihámoztam valahogy a mondani valóját.
- Rendben - motyogtam végül. - Úgy lesz.
Aztán kiegyenesedtem, hogy a zsebkendőnyi méretű szoba fürdő része felé vegyem az irányt, sajgó térdem azonban makacsul ismét megtagadta a szolgálatot, és csak a szerencsén, és a kis szobaméreten múlt, hogy meg tudtam kapaszkodni.
- Segítsek? - mozdult felém Cappucino, de aztán egy lépés után megállt.
Rögtön melegség öntötte el a bensőmet. Nem is én lettem volna, ha akkor nem képzelem el magunkat, ahogy együtt ülünk egy kádnyi vízben. Szinte már éreztem, ahogy a nedves kávébarna bőrn hozzám simul és kezei gyengéden simogatnak. Gyorsan eltereltem a gondolataimat, mielőtt még ismét kiült volna arcomra az a bugyut vigyor.
- Nem, köszönöm - hárítottam el ajánlatát, és, nyomatékosítandó, még határozottan ráztam is hozzá a fejem. - Megoldom.
Azonban amikor tovább akartam indulni, térdem ismét megroggyant. Cappucino most már nem habozott. Azonnal mellettem termett és ismét körém fonta erős karjait. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jó érzés, de még mindig berzenkedett bennem kissé a makacságom, ő azonban ezt egy lendülettel letörte.
- Nem venném a szívemre, ha bajod esne - jelentette ki. - Segítek.
Már de erőm, se kedvem nem volt tiltakozni, úgyhogy csak némán bólintottam és együtt léptünk be a miniatűr fürdőszobába.
Eleinte furcsa, zavaró érzés volt, ahogy egy idegen nő előtt vetkőztem meztelenre, de Cappucino olyan kedves és közvetlen volt, hogy ellenérzéseim pillanatok alatt tova szálltak.
Valami különös vibrálást érsztem kettőnk között, ahogy megfogta a karomat és segített beállni an zuhany alá. Perverz vágyálmaim ellenére nem mosdatott, végigsimítva minden porcikámat, de segítőkészen állt ott, készségesen a kezembe adva mindent, amit nem értem el, jiközben a falnak támaszkodtam, hogy minél több súlyt levegyek rossz lábamról.
- Élvezed a látványt, mi? - ugrattam, de szándékosan magyarul, amire, a várakozásaimnak megfelelően, csak értetlen képpel reagált.
Nem tudom, mi lelt, de élveztem, ahogy figyelő szemei előtt zuhanyoztam, és igyekeztem minél hosszabbra is nyújtani ezt. Érzékien nyújtózkodtam előtte, és élveztem, ahogy néha bőrömhöz ér, amikor kezembe adja a tusfürdőt, vagy hasonlóan segít fél kézzel és fél lábon elboldogulni.
Egy idő után már kitisztult a fejem, és nem is fájt annyira két lábra állni. Ennek ellenére továbbra is megjátszottam a gyengéd, hogy élvezhessem társaságát.
Észre sem vettem, hogy repül az idő. Csak arra figyeltem, hogy minél többször megtaláljam az alkalmat, hogy fénylő szemeibe nézzek és rá mosolyogjak. Aztán az utolsó lépést, ami megmaradt közöttünk, már a hajó hidalta át, amikor hirtelen megrándult alattunk. Egyikünk se vette észre, hogy eljött az indulás pillanata, csak amikor már a hatalmas kolosszus megmozdult alattunk.
A meglepetéstől kissé meginogtam, de, talán a tudatalattim utasítására, kicsit még rá is játszottam, kivált ezzel, hogy Cappucino utánam nyúljon, nehogy elessek. Én azonban még karjaiba kapaszkodva is hátra estem. Szerencsére a fal megállított, viszont a lendület és a hajó meglepetésszerű mozgásba lendülése miatt ő is elvesztette az egyensúlyát és karjaimba zuhant.
Néhány pillanatig csak álltunk ott a zuhany vízpermete alatt, mélyen egymás szemébe nézve. Aztán, nem tudom, melyikünk mozdult előbb, de mire feleszméltem, már ajkaimon éreztem övéit.
Eleinte csak lassan, tapogatózva csókoltuk egymást, majd éreztem, ahogy karjai ismét a derekam köré fonódnak, ezúttal azonban nem gondoskodóan és védelmezően, hanem a gyengéd szenvedélytől vezetve. Haját hamarosan eláztatta a vízpermet, és ruhái is nedves rongyként tapadtak bőréhez, felfedve előttem tökéletes alakját, izmos lábait és sejteni engedték kerekded melleit is.
Egyik keze végigsiklott meztelen hátamon, majd beletúrt hajamba és tarkómra simuló tenyérrel közelebb húzott, hogy mohón tovább csókoljon.
Ahogy a hajó egyre inkább felvette az utazási sebességet, Cappucino elszakította ajkait az enyémektől és a fülembe suttogott.
- Nem biztonságos itt. Nem akarom, hogy eless.
Végigsimított combomon, majd, miután én készségesen megemeltem a lábam, fájós térdem cirógatta.
- A fied vagyok, baby - válaszoltam. - Úgy lesz, ahogy te akarod.
Erre Cappucino szélesen elmosolyodott, majd pillanatnyi habozás után gyengéden megmarkolta fenekemet, miközben én, erős karjaira bízva magam, felugrottam és dereka köré fontam lábaimat.
Biztos léptekkel cipelt át a szobám fő részébe, hogy aztán elfektesen az ágyon és fölém hajolva a számba tolja a nyelvét. Vizes haja vállaimat simogatta, miközben magamra húztam őt és felgyűrtem elázott pólóját, hogy meztelen derekát simogassam.
Türelmetlen mozdulatokkal bontotta ki az övét és tolta le nadrágját és bugyiját, miközben én a pólóját segítettem le, hogy aztán végigsimítsak meztelen hátán és belemarkoljak fenekébe, miközben éhesen csókolom.
Aztán, egy hirtelen mozdulattal megragadtam derekát és átfordítottam, hogy most ő nyúljon végig az ágyon és én kerekedjek fölé. Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd ő is elmosolyodott, hogy pár pillanat múlva nyelvünk ismét táncot járjon egymással.
Finoman gyúrogattam melleit, majd kezem lejjebb haladt, át feszes hasfalán, hogy végül elmerüljön combjai között. Cappucino halkan zihált, miközben én nyakát és vállát csókolgattam, ujjaim pedig először szeméremajkait izgatták, majd hüvelykujjam csiklójára tapadt, miközben mutatóujjam járatába merült.
Szemei elkerekedtek és egyre hangosabban nyögött, miközben mozgattam benne ujjamat és lassan csókokkal hintettem be vállait, keresztcsontját és végül mellei barna halmait. Ujjai vízes fürtjeimbe túrtak, lejjebb vezetve fejem. Én pedig engedve gyengéd erőszakának, végigcsókoltam hasát, hogy aztán combjai közé fúrjam az arcom.
Úgy lefetyeltem nedveit, mint egy éhes kiscica a tejet, miközben teste megfeszült. Percekbe telt, mire magához tért a gyönyörből, hogy megragadja vállaimat és felhúzzon magához, lenyalogatva arcomra tapadt nedveit.
Arcán angyali mosoly ült, egyik keze pedig arcom és nyakam simogatta. Másik kezére viszont nem is figyeltem, míg váratlanul bele nem merült barlangomba.
Szemeim elkerekedtek és a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Ez a meglepetés, de selymes bőrének érintése is közre játszott, hogy pillanatok alatt elvesztettem a kontrollt testem felett, nyakamat, vállaimat és melleimet érő csókjait nem is említve.
Remegő testtel omlottam mellé és a gyönyörtől és a meglepetéstől zihálva bújtam hozzá.
- Kis sunyi - mosolyogtam, hasfalát simogatva. - Ezt még visszakapod.
- Állok elébe - puszilta meg a szám. - De nem most, baby. Vissza kell mennem dolgozni.
- Muszáj? - Úgy siránkoztam, mint egy kisgyerek, mire az ő arca is elkomorodott.
- Sajnos igen. Abban is csak reménykedhetek, hogy eddig nem tűnt fel senkinek, hogy eltűntem. De este jövök vissza hozzád - csókolt meg gyengéden. - Addig pihend ki magad, hogy bírd az újabb meneteket!
Rám kacsintott, miközben kimászott az ágyból, majd miután visszabette nedves ruháit, még visszahajolt, hogy megcsókolja még mindig kicsit sajgó térdem.
- Jobbulást, édes! - mosolygott. - Pihenj csak! Majd jövök.
Vigyorogva figyeltem, ahogy kisétált az ajtón, majd kezeim a fejem alá téve ismét a plafont bámultam. A mostani éjszaka azonban egyáltalán nem tűnt olyan unalmasnak és fájdalmasnak, kint az előző kettő. Sőt, reméltem, hogy most egy igazán nagyot fogok aludni, az izzadtságomban fürödve, egy csodaszép este után, egy még szebb nő karjaiban. Már alig vártam.

Folytatása következik!