Nagynéném meséiből...

Egészen elszégyelltem magam, amikor kihallgattam a beszélgetést. Nem akartam én, épp csak elfogyott a só az asztalon, és mint legfiatalabbat, engem küldtek, hogy szaladjak el a kamráig és hozzak. A kamraablak nyitva volt, alatta a nyárikonyha teteje, onnan szűrődött ki a beszélgetés. Nagybátyám és az öccse felesége beszélgettek, először nem is értettem, mit. Aztán persze már értettem, nagyon is. Pista bátyám mindig is híres volt a nőügyeiről. Az én fülem hallatára ugyan nem mondtak semmit, de nagymama sokszor perelt vele, a család nőtagjai meg fülig vörösödtek, ha szóba került. Akkor aztán kiküldtek a folyosóra, ne hallgatózzak felszólítással. Persze, hogy akkor már kíváncsivá váltam, és a fülemet a kulcslyukra tapasztottam. Résen voltak, ha észrevették, elzavartak messzebb. De most erről szó sem volt, elvégre ők küldtek ide.
- Gyerünk, engedd! – hallatszott nagybátyám sürgetése.
- Pista, nem! Értsd meg, hogy most nem! – Ez Edit volt, László felesége, a kicsit kövér, pirosas arcú, aki mindig sütött nekünk almás lepényt meg habostúróst, igazi túróból.
- Dehogynem. Érzem, hogy tiszta lucsok vagy mán!
- Ne nyúlkálj! Hallod, elszakítod!
- Akkor vedd le ezt a nyavajás bugyit! Minek vettél egyáltalán? Tudtad, hogy jövök, nem?
- Tudtam.
- Akko’ meg? Látod, jobb, ha leveszed!

Motozás hallatszott. Már nem volt olyan sürgős visszafutni a teli sótartóval, hallgatni az asztaliak beszélgetését.
Egy ideig nem hallatszott semmi, illetve majdnem semmi. Pista bátyám szuszogását egy halk kis nyöszörgés váltotta fel.
- Élvezed, igaz-e?
- Minek arról beszélni? –hallottam Edit néném hangján, hogy piheg. – Igen, igen! – kiáltott fel aztán hangosabban.
- Ugye, hogy jó neked?
- Igen.
- Imádom a pinád! Gyönyörű, te!
- Aj, ne beszélj már így! – nyöszörgött fel.
- Ha nem beszélhetek, nem is folytatom. Akarod, hogy folytassam, igaz?
- Igen, igaz, tudod, hogy igaz.
- Én jobb vagyok, mint az öcsém, igaz?
- Igaz, igaz.
- Azért mentél hozzá, mert tudtad, hogy majd én megbaszlak, igaz? Akartad, hogy megbasszalak, igaz-e?
- Akartam. Akarom, na! Csináljad, jaj!

Még sosem hallottam beszélgetni embereket közben. Láttam már a szüleimet a szobájukban, hallottam időnként éjjel, hogy nyögnek, néha kiáltanak. De sosem beszélgettek.
Ettől fogva nagyon lelkes látogatója lettem a családi rendezvényeknek. Akármilyen program jöhetett is közbe, én szívesebben mentem anyámmal és apámmal vendégségbe. Nem csak Edit nénit hallgattam ki Pistával. Pista bátyám kedvét tette a fél rokonságot. Az tetszett a legjobban, mikor apám keresztfiának az új feleségét környékezte. Nagypapa pincéjébe surrantak le, alig bírtam kinyitni a nehéz faajtót, hogy utánuk osonjak. Nagyon élvezte a fiatal testet. Nelli sem volt szégyellős kedvében. Nagy mellei csak úgy rengtek, markolászta őket, közben szélesre tárta a combjait, hogy Pista bátyám feje közéjük férjen. Az szorgalmasan dolgozott rajta, nyalta, falta, nyelvét pörgette, közben ujjai ki-be jártak a jókora szeméremajkak között. Még sosem láttam ekkora puncit.
- Ajj, de forró vagy! Édes forró a pinád! – duruzsolta Pista bátyám, miközben Nelli szemei csaknem felakadtak. Kiabálva élvezett el. Aztán letérdelt, Pista bácsi szerszámát a mellei közé fogta, a kibukkanó végét meg a nyelvével csiklandozta. Nagybátyám nem állta meg, hogy ne beszéljen most is.
- Ez az csillagom! Szorítsad vele! De nagyon érted te ennek a módját! Mindjárt ráélvezek ezekre a gyönyörűséges dinnyékre!
Leengedte a melleit, és a szájába vette a farkat. Pista bátyám csak hörgött. Amikor aztán fürge nyelve bekalandozta a golyóit is, felrántotta Nellit a földről, és a pince asztalára lökte.
- Ezért megbaszlak, de nagyon megbaszlak! – kiabálta rekedten és örült iramban pumpálni kezdte a párnányi pinát. Nelli csak nevetett, közben sikkantgatott. Aztán már ő is kiabált. – Gyerünk, toljad, erősen, erősen, erősen! – kiabálta. – Ó, óóóóó…
Gyorsan kisurrantam, mielőtt lebuktam volna.

Anyám kifejezetten haragudott Pista bátyámra.
- Annuska, na ne mérgelődjél mán! – engesztelte sokszor. Gondoltam, hogy anyám is Pista kezelendő táborába tartozott. Nem örültem ennek, de lassan megszoktam, hogy alig akadt olyan nőnemű a családban, akit ilyen-olyan módon ne kezelgetett volna. Anyám durcásan fordult el tőle.
- Bolond vagy te, Pista. Valaki megunja majd a ténykedésed, aztán megver, de nagyon.
- Ugyan, ki verne meg? Az urad, a Gyurka?
- Nem kell, hogy a Gyurka verjen meg. Megverhet az András is! Vagy bármelyik férj! Tudják ám sokan, mit csinálsz.
- Csak csinálnék, Annuska, csinálnék. De te is elpártoltál tőlem!
- Mi jól megvagyunk a Gyurkával. Nem te vagy az egyetlen, aki tudja, hogyan kell csinálni.
- Na jól van, Annuska, ne sértegessél. Annak idején jó voltam neked, aztán mán nem kellettem. Elszeretett a Gyurka.
Örömmel hallottam, hogy anyám legalább nem apám mellett, hanem apám előtt volt Pista bátyám szeretője.
- Mert ő szeretett. Te meg csak henteregni akartál mindig.
- Azt te is szerettél valamikor – válaszolta halk, behízelgő hangon.
- Hagyjad magadat! – húzta össze a szemöldökét az anyám. – Ismerlek jól, nem kell hozzám így szóljál!


Apám főnöke kedves ember volt, időnként küldött ezt-azt haza apával, bejárhattam a nagyirodába, ha kellett valami, toll, ceruza, papír, még egy számológépet is kaptam tőle, hogy megírhassam a leckéimet. Mondta, hogy ha nyári munkára kell menni, szerez nekem helyet az irodán, ne kelljen kimennem az aratásra a többiekkel. Nagy, erős ember volt, húsos ujjaival néha megsimogatta az arcomat, vagy a nyakamat, miközben beszélt. Első gimi utáni nyáron sokszor bent maradt az irodában esténként, számolgatta a sok számolnivalót, telefonon kiabált emberekkel, aztán bejött hozzám, beszélgetni. Kedvtelve nézegetett, én pedig ismertem már ezt a nézést, Pista bátyámról. Tudtam, így néz mindig, mikor az jár a fejében, kivel, hol, hogyan fog dugni. Apám főnöke nem volt szép ember, idősebb is volt, mégis egy idő után, ha rám nézett, a bugyimban megnedvesedett a puncim és lüktetni kezdett a csiklóm. Úgy, ahogyan akkor, amikor a nagybátyámat lestem ki. Sokszor vártam is, hogy ránk esteledjen, hogy faggatni kezdjen, hogy telt a napom. Olyankor, ha sokáig beszéltem elkalandozott a figyelme, és a melleimet bámulta, nyelve kibukkant szája szögletén, végignyalta a száját, aztán másfele nézett, kicsit szaporábban lélegzett.

- Aztán van-e már barátod? – kérdezte egy alkalommal, miután megsimogatta a hajam, keze eljátszadozott a nyakamon.
- Nincsen nekem olyan! – vörösödtem el a kérdésre. – Nem tetszek én a fiúknak, Imre bácsi, mert a soványabb lányok jobban tetszenek. Azt mondják, hogy nagy a fenekem, meg úgy hívnak a hátam mögött, hogy tejcsarnok. – mondtam nekikeseredve.
- Na, hát csak nem mondanak rád ilyeneket! – vigasztalt. – Hát had nézzelek! – tette egy ujját az állam alá, és úgy emelt feljebb, hogy megálljak előtte. Alaposan megnézett mindenhol, a rakott szoknya alól kivillanó térdemet, derekamat, a bő fodrod fehér blúzból kisejlő melleimet.
- Szép kislány vagy te! Olyan kis formás, férfikézbe való! Egyet se törődjél azzal, hogy a nyegle kisfiúk mit mondanak! Majd egy-két év múlva bánják, hogy bántották, de akkor már késő lesz! – mondta kedvesen, az arcomat simogatva.
- De addig velem mi lesz? – szipogtam.
- Hát majd találunk valami megoldást – mondta kapkodva, ahogy arcomat tenyeréhez bújtattam vigaszt keresve.
- De én csúnya vagyok. Ilyen nagyok a melleim – mutattam kidüllesztve őket. Imre bácsiról szakadni kezdett a veríték. – És súlyosak! – panaszkodtam, megemelve az egyiket blúzon keresztül, mintegy odakínálva azt.
- Nehezek? – kérdezte aztán, elhatározásra jutva. Reszkető kezekkel alulról felemelte őket. Sokszor elképzeltem, milyen lesz, ha egyszer egy férfi ér hozzájuk, de ez minden képzeletet felülmúlt. – No, hát nem is olyan nehezek. – mondta, finoman beléjük markolva.
- Hát pedig nehezek – bizonygattam. – Néha fájnak is.
- Átmasszírozom akkor őket, hogy ne fájjanak. Hol fáj?

Mutattam neki, hol masszírozza. Először csak körbe-körbe, aztán, miközben olyan szaporán szedte a levegőt, hogy tartani lehetett tőle, rosszul lesz, rátette egyik hüvelykujját a blúzon keresztül a mellbimbómra. Azt hittem az altestem kettéhasad a jóleső villámlástól, ami belém hasított. Felnyögtem.
- Fájdalmat okoztam? – kérdezte ijedten.
- Nem, Imre bácsi, csak nem tudom, hogy szabad-e nekem magával így masszíroztatni.
- Hiszen csak a fájdalmadat akartuk enyhíteni. Jobb is már, igaz? – kérdezte aztán, alattomban újra végigsimítva az ágaskodó mellbimbón. Megint felnyögtem, akaratlan.
- Jobb, egészen jó – lihegtem. – Minden nap segíthetne így rajtam – buzgólkodtam. Kintről szinte alig jött már be fény, erősen szürkült. Féltem, hogy összepakol és hazamegy. Azt szerettem volna, ha aznap még legalább a bugyimba belenyúl. Úgy szerettem volna, ha húsos nehéz ujjaival ott simogat.
- Imre bácsi, köszönöm szépen! – mondtam gyorsan, leülve az íróasztalhoz. – Megmondaná nekem, hogy itt ezt a szót - mutattam az írógépből kilógó papírra – így kell-e írni? Mögém lépett, hogy jobban lássa a szöveget. Feltette a szemüvegét.
- Mely’ket?
Áthajolt fölöttem, én pedig kifeszítettem a mellkasomat, hogy jobban lássa a melleimet. Kihúzta az írógépből a papírt.
- Nem így kell helyesen írni. Rakd csak vissza a papírt! – nyomta a kezembe. Aztán a kezem alatt átnyúlva, karját szorosan a mellemhez szorítva begépelte. – Így. Hallod lány, nem vagy te lázas? Olyan forró vagy! Nézzem csak!

Megfogta a homlokomat, aztán a kezemet, végül a szoknyám alá nyúlva a combomat, mintha bizony az lenne a lázmérés legbiztosabb pontja. Széjjeltártam a combomat erősen, magam is megérintettem a lábamat, egészen a combtőnél, felcsúsztatva a szoknyámat az ölembe.
- Tényleg nagyon forró vagyok – mondtam komoly meggyőződéssel. – Itt egészen forró! – vontam a kezét az ölemre. Ujjai kaparászni kezdtek a bugyim szövetén.
- Itt egy kicsit melegebbnek is kell lennie az embernek – győzködött.
- Mindjárt megnézzük – orrát belemélyesztette a vágatba. Nagyokat szippantott a punciszagból. – Ez egészen normálisnak tűnik.
- Hát nem tudom – mondtam bizonytalanul, kezemet becsúsztatva az anyag alá. Lefogta a kezem.
- Várj, hát a te kezed ugyanolyan meleg, nem érzed. Majd én! – azzal reszkető ujjait gyorsan a szegény alá tolta. Alig mertem lélegzetet is venni, annyira vártam, amit érezni fogok. De nem ért még igazán hozzám, csak a bugyi alatt melengette az ujjbegyeit. Kivárt egy kicsit, közben feje a mellem magasságában volt, kigúvadt szemei a mellbimbóimat lesték. Feljebb emelkedtem, hogy szájához essenek közel.
- Imre bácsi.
- Igen? – rebbent fel.
- Lázas vagyok?
- Hát így nem tűnik annak – ujjait most megmozgatta. Majdnem leestem a székről, olyan finom érzés volt, a puncim csak úgy lüktetett. Igyekeztem ujjai útjába esni, miközben azokkal felfelé kaparászott.
- Lehet le kéne vetkőznöm, hogy jobban meg tudja állapítani.
- Hát vetkőzzél, hátha meglássuk – hagyta rám.

Villámgyorsan vettem le a blúzt, a bugyit is. A szoknyát magamon hagytam, felhajtva. Pista bácsi nagy virsliujjai végigszántottak rajtam.
- Hát, a melled rendben van. Ottan nincsen forróság – állapította meg, alaposan átgyúrva őket, a bimbókat megcsavargatva. – Itt egy kicsit érzékeny.
Tovább haladt lefelé, belemarkolva a fenekembe. – Itt is rendben.
Lejjebb csúszott a keze.
- De itt… üljél csak vissza, hogy jobban láthassam! Tárjad széjjel! Egen. Itt van valami! – mondta mély meggyőződéssel, és dörzsölni kezdte az egyre jobban kidudorodó csiklómat. Vonaglottam a kezei alatt, nagy keze csúszott a lucskomban. Zihálva élveztem el.
- Jaj, Imre bácsi, jaj! – sóhajtottam. – Az isten áldja meg!
- Semmi baj, lyányom, csak egy kis kúrálgatás kell neki, hamar rendbe jön az ilyesmi!
- Már sokkal jobban érzem magam.
- Így van ez, könnyű kis betegség az ilyesmi. – dörmögte elégedetten, nedveimtől lucskos kezeit komótosan mellem halmába törölgetve. – Ha akarod máskor is meggyógyítalak.
- Akarom, Imre bácsi, persze, hogy akarom.

Onnantól kezdve sokszor az irodában maradtam estére. Imre bácsi mindig megkérdezte, hogy vagyok. Nagyon szerettem volna én is melleim közé venni a faszát, mint Nellitől láttam, de nem volt ő olyan típusú ember. Megelégedett azzal, hogy meztelenre vetkőztetett, felültetett a kopott íróasztalra és ott simogatott. Néha meg azt akarta, hogy magam simogassam magamat. Egyetlen egyszer vette elő a farkát, amikor a nyár végén anyám rám parancsolt, hogy az iskolai egyenruhában menjek be dolgozni, és köszönjek el szépen mindenkitől, mert a kezdődő tanévig otthon kell már segítenem. Hajamat illedelmes copfba fonva ültem az íróasztal mögött, amikor bejött Imre bácsi.
- Hát elmész tőlünk! – mondta szeretettel, és az arcomat simogatta, mint annyiszor. Szipogva bólogattam.
- No ne sírjál! Jó lesz neked ott az iskolában megint!
- Nem szeretek iskolába járni! – hüppögtem.
- Ugyan, ugyan! Nem kell félned már, hogy csúfolnak. Beszéltem a Varga tanár úrral, oda fog figyelni rád. Na gyere, ülj ide az ölembe!

Oldalt ültem az ölébe, lazán széttárt lábakkal, várva a simogató ujjakat. Nem vettem fel bugyit. Anyám csak a hajamat ellenőrizte, meg hogy a matrózblúz gallérját alaposan kivasaltam-e, arra már nem terjedt ki a figyelme, hogy mit viselek a kék rakott szoknya alatt. Nagyon sajnáltam, hogy többet nem jöhetek ide, és nem végződhet a nap azzal az édes fáradtsággal, ami mindig erőt vett rajtam, amikor hazafelé tartottam, magamon Imre bácsi gyógyító keze nyomával.

Ujjai most is finom nedvességet okoztak a lábam között. Csúszkáltam az ölében, próbáltam odadörzsölődzni a nadrágja elejéhez, hátha végre láthatom, amit annyira akartam látni. A nagybátyámnak nagy farka volt, néha időbe telt, míg egészen felkeményedett, azt mondta, azért, mert a végibe már alig jut vér. De sokáig tudta keményen tartani, cifrázta a módját, kibe hogyan lökdöste bele, gyorsabban, lassabban, kicsit kinn hagyva a tövéből vagy egészen ütközésig tolva. Néha, ha nem akart valakibe beleélvezni, kirántotta és gyönyörködött benne, ahogy a magja erősen felfelé kilövell, majd aláhull. Volt, akire rá is sprickolta, a fenekére, vagy máshova, ahová sikerült, vagy ahová hagyta. Azt már tudtam a szavából, hogy másoknak kisebb van, meg kevesebb ideig is tudják használni, mert dicsekedett magával mindig, meg dicsértette magát. Ez lehetett az ő fizetsége, mert jobban élvezte, mint amit csinált. Ha többet dicsérték hosszabban, nagyobbat élvezett, hangosabban kiabált. Sejtettem hát, hogy Imre bácsi nem lesz ilyen nagy természettel megáldva, de azért látni akartam már, egyet végre közelről. Meg megfogni.

Le akartam venni az egyenruhámat, hogy nehogy foltos legyen, de Imre bácsi nem engedte.
- Jól van az rajtad! – lihegte. Az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot. Nem nagyon járkált arrafelé már senki ilyenkor, de ő biztos akart lenni a dologban.
- Üljél fel az íróasztalra! – rendelkezett. – Mutassad magad!
Először nem értettem, mit akar, de aztán elmagyarázta.
- Húzzad föl a szoknyádat, mutassad magad!
Felemeltem a szoknyámat a nyakamba.
- Engedd csak az öledbe a szoknyát! Tárjad szét mindenedet!
Szétsimogattam a puncimat, hogy minden részletét jól lássa. Fel-alá járkált az irodában, tisztes távolságra tőlem. Kicsit furcsa volt most, nem akart megsimogatni, inkább a saját zsebében járt a keze.
- Gombold ki a blúzodat! A gallért hagyd a helyén!

Legomboltam a vékony nájlonblúzt magamról. A fehérrel szegett kék négyszögletű gallér alatt libegett a mellem. Nagyon hiányzott a máskori becézgetés, egyik kezemmel simogatni kezdtem a bimbóimat. Hálásan ágaskodni kezdtek, Imre bácsi pedig kimeredt szemmel figyelte. Majd leült, kigombolta a nadrágját és végre előtűnt az, amit már olyan régen látni akartam. Egészen kicsi volt és puha, Imre bácsi úgy masszírozta, mint a mellemet szokta. A kezében egyre nagyobb lett, de persze így sem lett olyan hű, de mekkora. Le akartam szállni az asztalról, hogy megérintsem, de nem engedte.
- Maradj ott, és mutassad magad! Tegyed fel a lábadat az asztalra!
Széttárt combbal, gombos szandállal az asztalon gugoltam. Simogattam magam, ahol csak értem, mert láttam, hogy ez tetszik neki. Nem volt ez így olyan jó, mint mikor ő simogatott engem. Lehunytam a szemem és magam elé képzeltem, ahogy nagybátyám tömi a nagynénémet, vaskos szavaira, hörgéseire, az alatta vonagló, ellenkező de követelőző ölre. Én is olyan rázkódva szerettem volna elélvezni egyszer, mint ő. Amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Imre bátyám irgalmatlanul veri a farkát.
- Most gyere ide!

Odamentem. Lehajtott az ölébe, combjaimon éreztem a farka nedvességét. Nem ott szerettem volna, de most nem szólhattam. Felhajtotta a szoknyámat és egy aprót a fenekemre vert. Felszisszentem. Újabbat csapott, most már nagyobbat. Tenyere csattant a bőrömön, de ujjai a vágatomba érkeztek, különös bizsergést okozva ezzel. Még ötöt vagy hatot rám csapott így, közben ujjaival tapogatta, milyen nedves vagyok már a lábaim között. Szétkente a nedvességemet az ölemen, a fenekemre is jutott belőle bőven, aztán végre simogatni kezdett úgy, ahogy szerettem, bizsergetően, cuppogtatva, két ujja közé siklatva a csiklómat, aztán fel, a puncim bejáratáig, fel a fenekem lyukáig, és vissza. Próbáltam rácsúszkálni az ujjaira, de nem engedte. Aztán felállított és az asztalra kellett feküdnöm, megint hassal. Az ujjai belém siklottak, ott mocorgott, tapogatózott bent. Nagyon jó volt így, igyekeztem úgy fordulni, hogy érezzem a legfinomabb helyen. Ahogy dobolt bennem az ujjaival én csillagokat láttam a gyönyörtől. Mindig igyekeztem csendben maradni, de most ezzel nem tudtam törődni. Imre bácsi egyik kezével előre nyúlt, befogta a számat, közben éreztem, hogy teste rám nehezedik. Amennyire nagyon vártam, hogy a fasza belém jöjjön, olyan értetlenül fogadtam a fenekemnek feszülő nyomást. Aztán egy hirtelen mozdulat és már bennem is volt. Kiáltottam, próbáltam levetni magamról, de erősen tartott.
- Maradj nyugton, te! Hallod, maraggyá! Mingyá jobb lesz, meglátod!

Nem hittem neki egyáltalán, de ahogy moccanatlanul állt, kezdtem megszokni a furcsa érzést. Mikor kicsit megmozdult, megint le akartam vetni magamról.
- Maradjál, de kis betöretlen csikó! – szuszogta a fülembe, miközben icipici mozdulatokat tett. – Ugye, hogy nem fáj már annyira?
- Fáj! – ellenkeztem.
Lejjebb húzott az asztalról, hogy az altestem a levegőben lógjon, és a csiklómra futtatta az ujjait. Jó volt az ismerős érzés, mindjárt volt hova koncentrálni a fenekem feszülése helyett. Ahogy ujjai egyre csak kerülték a csiklómat, kénytelen voltam picit követni, hogy oda érjen, ahová én szeretem. Eközben ő a mozgásomhoz igazodva finoman pumpálta a fenekemet, nagyokat hörrentve hozzá. Végül a kis és a gyűrűs ujját a puncimba csúsztatta, mutató és középső ujját meg a csiklómra helyezte és így izgatott. Vonaglottam, már nem bántam, mi van a fenekem környékén, csak az egyre fodrozódó kéj létezett, ahogy elélveztem a fürge ujjaktól. Imre bácsi hörögve belém élvezett.
Aztán fogott egy zsebkendőt, letakarított, rám adta a blúzomat, megcsókolta a homlokomat és azt mondta, továbbra is vigyázzak a szüzességemre, mert az az egyik legnagyobb kincsem a világon.

Kicsit haragudtam rá. Baszott volna meg rendesen, nem így, a fenekemben. Mindegy volt nekem a szüzességem, én csak élvezni akartam, lehetőleg minél többet és jobban. Otthon a fürdőszobában, ha egyedül maradhattam, vizsgálgattam a testemet. Arra a következtetésre jutottam, hogy nagybátyám fajta vagyok. Nagytestű és nagytermészetű. Már nagyon vártam, hogy neki is megakadjon a szeme rajtam, de tudtam, anyám óvó tekintete előtt erre semmi esélyem.