Muchachók és muchachák – Estella ébredése

1

Korabeli spanyol feljegyzések tanúsága szerint 1599. április 11-én egy kereskedelmi galleon hagyta el a La Coruna-i kikötőt. A hajó neve Bella Blanka volt, úti célja a Közép-amerikai Spanyol Alkirályságban fekvő Moszkitó-part. A vitorlásról annyi maradt fenn, hogy 1595-ben bocsátották vízre, és négy év alatt kétszer kelt át az Atlanti-óceánon. A kikötői iratokból kiderül, hogy az 500 tonnás, háromárbocos hajó értékes építőanyagokat vitt magával egy épülő gyarmati kolónia részére, és úgy számoltak, fűszerrakománnyal, például a spanyol borok fűszerezésére szánt kaszkarillával tér majd vissza. A Bella Blanka azonban sosem tért vissza Spanyolországba. A kereskedelmi lerakat, amelynek a tulajdonát képzete, 1602 decemberében törölte listájáról. Hivatalosan eltűntnek nyilvánították, de a hajó elvesztésében ebben az időben nem volt semmi szokatlan. Tizenegy év telt el az angol flottától elszenvedett katasztrofális vereség óta, és azóta nem csupán a spanyol hajóhad gyengült meg, de a kereskedelmi útvonalak is egyre bizonytalanabbá váltak. Ráadásul, a Moszkitó-part felé vezető út a Karibi-térségen vezetett keresztül, ahol a kalózok ez idő tájt már kedvükre fosztogatták a nehézkes spanyol galleonokat.
A Bella Blanka tehát csupán egy unalmas széljegyzet a tengerészet történetében. De csak azért, mert senki nem ismerhette meg, mi is történt valójában a hajóval…
Én azonban tudom.


2

Hatalmas, kéklő sivatag, óceán sivár rengetege. Nem repdesnek felette sirályok, ahhoz túl messze van minden part. Nincsen itt semmi, csak víz, víz mindenütt, éjszaka a csillagok felette, nappal pedig forró, vakító napkorong, mely évezredek óta járja útját e végtelen üresség felett…
Most azonban valami ismeretlen, ide nem illő valami bukkan fel a horizonton, és egyre közeledik. Egy hajó. Sebesen szeli a vizet, égbe törő árbocrúdjain hófehér vitorlák dagadnak, piros-arany zászlóját lengeti a meleg szél.
Nyugatnak halad, nyugatnak egyre.


3

A Bella Blanka tatján, a parancsnoki kabinban Alvaro Gonzalo, a kapitány a hajótérkép felé hajolva üldögélt asztalánál. Egy andalúz népdalt dúdolt, és egészen tűrhetően érezte magát. Egy körzővel hülyéskedett, számolgatott, az asztrolábiummal és a szextánssal mért adatait hasonlította össze egymással. Elégedett volt. Már hatvan napja úton voltak, és szinte végig jó szelük volt: naponta átlagosan 130 mérföldet tettek meg, ami egy megrakott galleontól nem rossz teljesítmény. Alvaro úgy számolta, pár napon belül elérhetik Puerto Rico partjait.
Szerencsére legénységgel sem volt sok gondja. A kapitány egy évtizede hajózott már, régen megtanulta, hogy a matrózokkal való bánásmód nehéz művészet. Egy rakás gazfickó egymással összezárva, nem látnak nőt, sem rendes ételt, és hát a tengerészmeló nem egy leányálom. És hát ki ne csavarodna be attól, hogy hónapokig mást sem lát, mint a végtelen óceánt. Ezen az úton azonban nem fordult elő zendülés, és csak két matrózt kellett áthúzatnia a hajógerinc alatt, azt is egy penészes kétszersült eltolvajlása miatt.
Alvaro Gonzales összehajtotta Mercator-féle térképét, felállt, és kisétált a tat erkélyére. Sós tengeri levegő csapta meg az arcát. Elégedetten hordozta végig a tekintetét a fedélzeten. Néhány matróz éppen a hajó oldalfalait kátrányozta. Mások halászni próbáltak, de tizennégy csomós sebességnél nem volt éppen könnyű dolguk a lyukas hálójukkal. A nap már a hajó felett járt. Hamarosan itt az ebéd ideje.


4

Gabriel Diaz, a fedélzetmester, a matrózok teljhatalmú ura a legénységi kabin lépcsőjén üldögélt, és egy tengerből kihalászott moszatot rágcsált. A növénynek olyan íze volt, mint a pácolt takonynak, de Gabriel lelkesedését ez nem törte le. Bármilyen, óceánon lelt növény azt jelenti, hogy közel lehet a part. Persze, néha az áramlatok megtréfálják az embert, de Gabriel, miután nemrég tanácskozott a kapitánnyal, bízott benne, hogy most már tényleg hamarosan kikötnek.
A fedélzetmester tudta, hogy a legénység türelme fogytán. Ő mindeddig azonban hol mézes-mázos, hol vaskezű módszerekkel le tudta csillapítani az embereit. Nemcsak, és nem is elsősorban azért, mert Alvaro kapitány embereinek puskáik voltak, nekik meg csak az öklük, hanem mert titkon szerelmes volt a kapitányba. No nem szexuális értelemben – dehogy. A fedélzetmester sosem álmodozott arról, hogy egyszer berakja a… node ne is beszéljünk róla. Szerelme tisztán plátói jellegű volt. Csodálatot érzett a kapitány iránt, és tiszta, férfias lelkesedést.
Gabriel Diaz elégedetten rágcsálta tovább a moszatot.


5

A legénységi kabint, amelynek oldalfalait kívülről hullámok ostromolták, hangos hortyogás töltötte be. Az embereknek, akik itt pihenőidejüket töltötték, nyugtalanok voltak az álmaik: saját magukat látták bennük csontváz képében, ahogyan kétségbeesve kapkodnak néhány friss gyümölcs, jóízű pálinka és zsenge muff után. Az említett dolgokat azonban mindig arrébb és arrébb táncoltak kinyújtott csontujjaik elől, s közben gúnyosan kacagtak rajtuk.
Volt azonban közöttük egyvalaki – egy matróz - akinek másfajták voltak az álmai: ő izmos férfitestekről és dúsan erezett falluszokról álmodott (tegyük hozzá, ez néha Gabriel Diazzal is előfordult). Akiről én beszélek, azt viszont Estellának hívták.
Egy nő. Nő a hajón!
Mondanom sem kell, hogy a szabályzat szigorúan tiltotta, hogy nőnemű egyedek tagjai legyenek a legénységnek. Nem is tudta senki, hogy a marcona külsejű „férfi” valójában egy szívós amazon. Ez jól is volt így, különben a tengerbe dobták volna (bár lehet, hogy előtte lebonyolítottak volna vele egy kefepartit). Ügyelt is nagyon, hogy ne derüljön ki, de nehéz volt, mert nagyon szerette a faszt. Így hát egyvalakit beavatott a titkába – Manuelt, az egyik jóképű matrózt. Manuelnek nagy és vastag csékje volt, amit átlagosan kétnaponta berakott Estellébe, ami is is kielégítette a nőt néhány órára. Manuelnek esze ágában sem volt beköpnie szeretőjét, hiszen roppant szerencsésnek érezte magát, hogy a többiektől eltérően neki nem kell zsírozott gömblyukakba dugdosnia a pöcsét a félhomályos kabinban. Nagy ügyességet kívánt a zsúfolt helyiségben a közös priccsen heverő Estellét meggyömöszölnie, úgy, hogy ne vegyék észre, de hát mindketten roppant tanulékonyak voltak. Meg hát a matrózok néha amúgy is seggbedugták egymást. Ebben nem volt semmi rendkívüli.

Estelle most arról álmodott, hogy Manuel izmos dárdája eltűnik gyapjúval borított combjai közt, és a pinája elnyeli tövig, és ő ezt önfeledten élvezi. Fel is nyögött álmában, és magához nyúlt. Elég szőrős volt a nunija (a hajón nem borotválhatta, meg hát 1600 környékén ez még nem is volt nagy divat) de azért kitapinthatta a csiklóját és izgatni kezdte.
- Juuujj… - sikkantotta, és a hangra többen is felriadtak. Néhány matróznak felködlött rumittas álmában, hogy ez mintha női hang lenne, ezért spontán módon ejakuált. A többiek viszont húzták tovább a lóbőrt, vagy csak felmordultak.
- Ne most verd a faszod, Salvius – mormolta az egyik, aztán a másik oldalára fordult.
Estella begerjedt. Megragadta a mellette heverő Manuel farkát, és keményre gyúrta. A férfi jóformán fel sem ébredt, ameddig Estelle a makkhoz nem igazította síkos, tüzelő pináját. Akkor mosolyogva kinyitotta a szemét, és tövig nyomta a dárdát.
- Madre dios – suttogta a nő nagy élvezettel, és rángatni kezdte a seggét, hogy tövig elnyelje Manuelt. Harapdálni kezdte a szalmazsákot, amin feküdtek, és végül így élvezett el, gyönyörtől rángó testtel.
- Áh… - nyögött halkan Manuel is. Kicsit fájt neki a baszás, nem mintha Estella nem lett volna elég nedves, de a sós víz kimarta a faszán a bőrt, és túlságosan érzékeny volt.
Miután lenyugodtak, csókolózni kezdtek a sötétben. Kinn tombolt a verőfény, de itt sötétebb volt mint egy tengeri tehén ( szirénfajta – csak úgy 200 év múlva fogják kipusztítani) segglyukában.
Aztán kiáltást hallottak, majd nehéz bakancsok trappolását a fedélzeten. Pár percig feszülten figyeltek, a többiek is felébredtek körülöttük. Majd felharsant a kiáltás:
- MINDENKI A FEDÉLZETRE!

Folyt. köv.!