Tizenhat éves koromban elveszítettem a szüleimet, és egy nevelőotthonba kerültem. Az első ott töltött napomra gondolva mindig a szakadatlanul zuhogó eső emléke dereng fel - talán azért esett, hogy elmossa a könnyeimet, amiket képtelen voltam elsírni. A nevelőotthonban mindenki kedvesen fogadott. A szobatársaimmal hamar összebarátkoztam, együtt jártunk a közelben lévő középiskolába. Sajnos nem kerültünk egy osztályba, de minden szünetet együtt töltöttünk az udvaron, vígan nevetgélve, sugdolózva. A legjobb barátnőmet Carrie-nek hívták. Irigykedtem rá, amiért olyan magas, és vékony volt, és a fiúk bomlottak utána. Visszagondolva Carrie-nek semmi oka nem volt arra, hogy eldobja az életét. Ő még nagyon kicsi korában elveszítette a szüleit, egy darabig a nagyszülei nevelték, majd amikor ők is meghaltak, Carrie a nevelőotthonba került.
Alig tizenhét éves volt, amikor tisztítószert ivott, abban a szobában, ahol én is aludtam. Nem ébredtem fel a halálhörgésére, pedig talán megmenthettem volna. Reggel én találtam meg a testét. A harmadik lány, aki velünk lakott, éppen nem aludt ott, mert valamilyen osztálykiránduláson vett részt. Carrie szája véres volt, a tisztítószer szétmarta a torkát, és a gyomrát, ezért vért hányt. A haja csapzott volt, néhol véres, a szemei pedig kifejezéstelenül meredtek a semmibe. Búcsúlevelet sem hagyott. Senki sem értette, miért tett ilyet. A nevelőink és a pszichológusom is győzködött, hogy nem tehetek semmiről, én mégsem tudtam hinni nekik. Úgy éreztem, én öltem meg a barátnőmet, és hetente egyszer, amikor ellátogattam a sírjához, mindig sírva könyörögtem a bocsánatáért, és reménykedtem, hogy meghallja onnan fentről.
Az iskolában visszahúzódó lettem, jól tanultam, de képtelen voltam bárkivel is bájcsevegni. Inkább csak meghúzódtam a leghátsó padban, és onnan figyeltem. Lassacskán elteltek az évek, már a szalagavatóra készültünk, később pedig az érettségire. Az iskola megajándékozott egy könyvsorozattal, amiért mind a négy éven át én voltam az évfolyamom éltanulója. Úgy tettem, mintha örülnék, de a szívem majd' megszakadt. Nem akartam otthagyni az utolsó biztonságos helyet, nem akartam még kilépni az életbe, de muszáj volt. Érettségi után, mivel elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak, a nevelőotthonból távoznom kellett. Igaz, adtak némi útravalót, és béreltek nekem egy lakást, aminek a költségeit minden évben fedezték, de többé nem számíthattam rájuk. Az utolsó éjszakán, amikor még ott aludhattam, elgondolkoztam, hogy másnap, amikor kilépek a világba, vajon mit fogok elsőnek csinálni.
Először arra gondoltam, hogy veszek egy doboz cigarettát, aztán pedig beülök egy moziba. De előjöttek az emlékeim arról, hogy megfogadtam, megtudom, miért haltak meg a szüleim. A haláluk oka tisztázatlan maradt; tudtam, hogy nem lenne érdemes belebonyolódnom egy öncélú nyomozásba, mégis úgy döntöttem, hogy megteszem. Azt gondoltam, nyugodtabb leszek, ha megtudom, mi is történt valójában, és nem is sejtettem, hogy ezzel végzetes hibát követek el. Természetesen nyomozásom kezdete még elhúzódott, először is meg akartam teremteni a szükséges körülményeket magamnak, és ehhez munkahelyre, és fizetésre volt szükségem.
Egy könyvtárban kaptam munkát, én kezeltem a számítógépeken tárolt adatokat a könyvtárban található összes könyvről. Élveztem a munkámat. Az orromat mindig betöltötte a könyvtár kellemes illata, zene volt füleimnek, ha hallottam a lapok zizegését, ahogyan továbbhajtják őket az olvasók. A fizetésem tűrhető volt, továbbá a nevelőotthontól még öt éven át számíthattam pénzügyi támogatásra.
Amikor sikerült megfelelő összeget félretennem, felvettem a kapcsolatot a nyomozóval, aki korábban a szüleim ügyében járt el, és a segítségét kértem. Szinte könyörögtem, hogy a lezárt aktát nyissák meg újra, és némi pénzt is felajánlottam. A "pénz" szó hallatán a nyomozó teljesen más hangnemben kezdett beszélni velem, míg végül megegyeztünk egy olyan összegben, ami neki jól jött, engem pedig nem vágott földhöz túlságosan. Nem csak a nyomozásra gyűjtöttem. A távolabbi jövőmre is gondolnom kellett. Ha férjem lesz, és gyereket szülök, hogy fogjuk felnevelni a csöppséget? Lehetetlen, hogy a férjem fizetése az utolsó centig a baba ruháira, és egyéb szükséges holmijaira menjen el. Valamiből nekünk is ennünk kell.
A nyomozó készséggel segített nekem. Tudtam, hogy a szüleim halálát súlyos titkok szellője lengi körül, de nem féltem. Tudtam, hogy ha nagyon akarom, meg fogom tudni, hogyan haltak meg a szüleim. A nyomozó először kikérdezett. Én elmondtam neki az igazat - nem tudom, és nem is emlékszem arra a napra, amikor meghaltak a szüleim, csak a nevelőotthonban tudtam meg mindent, mivel a haláluk napján éppen a nagyszüleimnél tartózkodtam. Nekem azt mondták, hogy valaki felgyújtotta a házunkat, miután tízszer mellbeszúrta anyámat, apámat pedig egy baltával ölte meg. A gyilkos eszközök sem kerültek elő, ahogyan a tettes sem. Miután ezt mind elmondtam az úrnak, elégedetten hümmögött. A vallomásomat persze rögzítették, következő lépésként szemtanúk után kezdtek kutatni, de senkit sem találtak. További nyomokat sem nagyon. Kénytelen voltam a kezembe venni a dolgokat.
