Lázadásom

Mikor elkezdtem a forradalmároknak dolgozni, felkészültem, hogy bármikor lebukhatok, és akkor vége is szakadhat az életemnek. Negyedéves egyetemistaként azonban már annyit láttam a minket körülvevő világból, az Elnök kifinomult, ám épp ettől olyan tehetetlen dühöt gerjesztő zsarnokságából, hogy nem természetesen maradhattam ki a földalatti mozgalomból.

Ezzel együtt gyanútlan és naiv voltam. Akkor sem sejtettem semmit, amikor egy házibulin a házigazda integetett, hogy jöjjek ki az előszobába. Kicsit dühös voltam inkább, éppen akkor sikerült befészkelnem magam egy üresen felejtett székbe, hogy régi/új – nekem régi, neki új - szerelmemmel, Tamással letáncolt hosszabb etap után, mely végre csókolózással végződött. Biztató kilátásokkal néztem a jövőbe, tele boldogsággal, hogy végre összejövök azzal, akibe évek óta szerelmes vagyok. Tamás éppen italért ment az asztalhoz, de még éppen inteni tudtam neki a szememmel, hogy mindjárt jövök - és soha többet nem láttam.

Az előszobában két rendőrnek látszó civil ruhás férfi várt. Nagyon komor képet vágtak. Azt hittem, hogy talán vidéken lakó szüleimmel történt valami baj, talán autóbaleset, ezért végül is engedtem kérésüknek, hogy fáradjak ki velük a gangra, bár nem szívesen, mert kissé hűvös volt már odakint. De, gondoltam, jobb kint, a buli örömzajától távolabb hallani a rossz hírt. Udvariasan előreengedtek, én a hátam mögé engedve őket óvatosan kiléptem a cipő nélkül, vékony nylonharisnyában igencsak hidegnek bizonyuló kőre – és aztán minden átmenet nélkül hátracsavarták a kezemet, és összebilincselték. Mire felocsúdhattam volna ettől a nem várt brutalitástól, már a fülembe is mondták:
- Kisasszony, Önt hazaárulás vádjával letartóztatjuk. Kérem, fáradjon velünk!

Ez a velük fáradás abból állt, hogy szélsebesen levezettek a lépcsőn, aztán ki a házból, be egy parkoló fekete autóba. Nem is próbáltam védekezni, csak arra próbáltam vigyázni, nehogy rálépjek valamire mezítláb. A két nyomozó közrefogott a kocsi hátsó ülésén, és öt perc múlva már be is hajtottunk a hírhedt Ördögvárba, a titkosrendőrség főhadiszállására.
Éjfél már elmúlhatott, mégis azonnal nekiálltak a kihallgatásomnak. Olyan volt, mint egy lidérces álom. Éreztem, hogy most aztán nagy bajban vagyok. Valahogy a lelkem mélyén azt éreztem, hogy bevallok mindent, mert most az életem a tét. Egy székre ültettek egy nagyobb, teremnek is beillő szoba közepén. Arcomba erős fényt irányítottak. Velem szemben egy asztalnál ült egy kihallgatótiszt, aki kerek perec közölte:
- Ne játszunk egymással, kisasszony! Ha nem mondja el azonnal, kiktől kapta a dokumentumokat, amiket az albérleti szobájában találtunk, akkor vádat emelünk, és magácskát alighanem halálra ítélik. Ha elmondja, akkor azonnal visszavisszük a buliba, és ha szerencséje van, reggelig még kefélhet is egy jót.

Elképedtem. Milyen egy k...-nak néz ez engem? Hogy egy jó kefélésért eláruljam azokat, akik megbíztak bennem? Ezek után nem tehettem mást, mint hogy megrázzam a fejem:
- Nem beszélek. Csinálhatnak, amit akarnak, ki is nyírhatnak, de akkor sem – ez utóbbi mondatot nem is akartam mondani, de valahogy, talán dacból, kicsúszott a számon.
Azt hittem, újra fel fogja tenni a kérdést, de tévedtem. Elfintorodott, csöngetetett, bejött két őr, és egy kis cellába vezettek, majd rám csukták az ajtót. Én ledőltem a priccsre, és elaludtam.

Másnap reggel magamtól ébredtem. Kitöröltem az álmot a szememből. Lassan ébredtem rá, hogy valóság, ami az éjjel történt velem, és én valóban egy börtöncellában vagyok. WC-re nem engedtek ki - merthogy ott a vödör -, kelleni meg nagyon kellett, így hát, kicsit szürrealisztikusan éreztem magam, amint legjobb bulizós ruhámban egy ócska bádogvödör fölé terpesztettem. Kaptam viszont reggelit - kifli, vaj és tea -, ami nagyon jól jött kicsit másnapos gyomromnak. Aztán csend volt, csak a légy zümmögését hallottam, meg néha az őr lépteit.

Délelőtt tízkor szakadt vége az idillnek. Értem jöttek, megbilincseltek, és elvezettek egy bírósági tárgyalóba, ahol már összeült a statáriális bíróság. Éppen hogy felsorolták az adatokat, a tényállást, és fél tizenegykor már ítéletet is hirdettek. Mintha kimerevítették volna a pillanatot, ott álltam bilincsben, és hallgattam, amint a bíró közönyös hangon eldarálja, hogy:
- ... és ezért Prónay Edinát főbüntetésül halálra ítéljük, mely ítéletet a statáriális eljárás szabályai szerint ma délután négy órakor végre kell hajtani oly módon, hogy az elítélt feje testéről pallossal leválasztassék.

Mintha nem is rólam lett volna szó, úgy hallgattam végig az egész bírósági procedúrát, meg pláne az ítéletet. Csak amikor visszavittek a cellába, akkor döbbentem rá, hogy mire lemegy a Nap, már nem leszek az élők sorában, és keserves zokogással a priccsre dőltem.
Amikor jól kisírtam - vagy inkább kisirattam – magam, a karórára néztem, alig múlt 11 óra. Tehát még majdnem öt óra az élet. Majdnem öt egész óra. Iszonyú lassan teltek a másodpercek.

Aztán úgy 12 felé, hirtelen lépteket hallottam, nyílt a cella ajtaja, és belépett az első női börtönőr, akit eddig láttam. Mosolygott rám, és én rögtön valami bizalomfélét éreztem iránta. Felálltam, háttal a falnak, erre megszólalt:
- Nincs valamire szüksége a hátralévő időben?
Ez a hátralévő időben kitétel a gyomromba markolt. Hirtelen elöntötte az agyamat a düh:
- Hogy nincs-e valamire szükségem? – kezdtem, és éreztem, hogy hisztérikusan kezdek kiabálni, de már nem volt kedvem lecsillapodni. – Azt kérdezi, hogy nincs-e valamire szükségem? Tegnap óta ugyanabban a ruhában vagyok, beleizzadva, nincs egy tiszta bugyim! - visítottam. - Biztos úgy gondolják, hogy egy halálraítéltnek olyan mindegy! Hát nem! Magukat nem érdekli, hogy én nem zuhanyoztam, nem tudtam fogat mosni! Legalább azt a kis időt, ami még hátravan, engedélyeznék emberhez méltón eltölteni!
- Nyugodjon meg, kisasszony – szólt a nő. – Mindjárt intézkedem – tette hozzá, és ezzel elment. Nem vártam sokat, de néhány perc múlva visszatért két másik jól megtermett smasszernővel. Újra felpattantam. Összebilincselték a kezem, mindketten vezetőszíjra vettek, és kivezettek a folyosóra. Nem mentünk sokat, néhány méter volt csak a zuhanyzó. Ott, miután ránk csukták a rácsot, levették rólam a bilincset, majd engedélyezték, hogy tisztálkodhatok.

Mint a hülye, olyan sebesen bújtam ki minden ruhámból, és már álltam is be meztelenül a jó meleg zuhany alá. Élveztem a forró vízsugarat, bele az arcomba, a testem köré, alul-felül, mindenhol. A szappan hamar levitt rólam minden koszt, izzadságot, és én rövidesen úgy éreztem, mint aki újjászületett.
Mikor kiléptem a zuhany alól, törülközőt nyújtottak nekem. Mire aztán elgondolkoztam volna, hogy akkor most mit is vegyek fel, a legelőször nálam járt börtönőrnő felém nyújtott valamit a kezével:
- Hoztam magának tiszta fehérneműt. Kérem, fogadja el!
Meglepetéssel vegyes csodálkozással vettem át a tiszta bugyit, melltartót, harisnyát.
- Köszönöm szépen – mondtam hálásan. – Igazán köszönöm.
- Nincs mit – mondta a nő -, higgye el, örülök, ha tudok segíteni.

A fehérneműk kicsit gagyik voltak, amolyan kincstári darabok, de nagyon boldoggá tett a figyelmesség.
- Köszönöm - törtem meg a csendet.
- Hányas a lába? - kérdezte a nő, amikor kiegyenesedtem.
- Harminckilences.
- Akkor ez jó lesz - mondta, és elém dobott egy fehér tornacipőt. - Jobb, mint a semmi, mégse legyen már mezítláb.
Felvettem hát a tornacipőt, és mivel további ruhaneműket nem kaptam, visszavettem hát a tegnapi bulizós ruhámat. Aztán újra megbilincseltek, vezetőszíjra vettek, és visszakísértek a cellába. Újra egyedül maradtam. Fél egyet mutatott az óra.

Kisvártatva bejött a cellámba egy addig nem látott, szakácsnő-szerűség, és aránylag ridegen megkérdezte, hogy mit kívánok ebédelni. Rövid gondolkodás után rántott camambert-t kértem áfonyalekvárral és sült krumplival. A nő bólintott, és szó nélkül távozott, de nem telt bele fél óra, már meg is kaptam az ételt.
Lassan ettem, minden falatot kiélvezve. Meglepetésemre vörösbort is kaptam, mintegy két decit, azt is megittam. Aztán elvitték a tányért meg az evőeszközöket. Fél kettő volt.

Kettőkor pont néztem az órámat - még két óra van hátra, gondoltam -, amikor visszajött az első, kedves smasszernő, aki elvitt zuhanyozni.
- Akar papot? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam tétován -, nem vagyok vallásos.
- Azért csak higgye el, jót tenne. Nem lesz könnyű így sem.
- Nem - makacskodtam -, papot semmiképpen sem szeretnék most. De, ha maga tudna maradni, az jó lenne.
- Rendben - bólintott, és leült a priccsre. - Jöjjön, üljön ide mellém, de ne várjon valami profi lelki támaszt tőlem.
- Nem, nem azért - mentegetőztem, és leültem mellé.

Sokáig hallgattunk, amikor megtörte a csendet:
- Tudom, hogy magát Edinának hívják - vetette fel a fejét, és rám nézett -, én Bernadett vagyok, de szólítson csak Dettinek.
- Maga meg inkább Edának, azt jobban szeretem.
- Hány éves, Eda?
- Huszonkettő - feleltem, aztán elkezdtem kiönteni a lelkemet ennek a Dettinek, aki mély együttérzéssel hallgatott. Teljesen kitárulkoztam, elsírtam neki, hogy mennyire nem akarok meghalni, hogy férjhez szeretnék menni, és éppen úgy néz ki, hogy lenne is kihez, akinek gyerekeket szeretnék szülni, felnevelni őket, anya lenni és feleség, de most már ezt nem lehet. De csak legalább egyszer lefeküdhettem volna vele, pedig annyival lefeküdtem már, de annyit sem értek, mint az ő kisujja, de ő azt se tudja, hogy itt vagyok, biztosan neheztel is rám, hogy tegnap szó nélkül eltűntem a buliból... s csak zokogtam, Detti pedig simogatta a fejemet és vigasztalt. Mindaddig, amíg újra nem csörrent a zár a cellaajtón. Ránéztem az órára: fél négy volt.

Felpattantam, Detti is felállt, és belépett egy férfi. Magas, brutálisan széparcú volt, egyszerű ruhában, nadrág, rövidujjú ing, de hát szép férfira nem kell semmi extra. Ő volt a hóhér. A férfi végigmustrált a tekintetével, de olyan áthatóan, hogy egyszeriben szinte meztelennek éreztem magam, majd Dettire nézett és felém biccentve azt kérdezte:
– Ő lesz az?
– Igen – válaszolt Detti elcsukló hangon. Hirtelen az lett az érzésem, hogy jobban respektálja a hóhért, mint én. Talán mert ő már látta munka közben. Erre a gondolatra én is remegni kezdtem.

Közelebb lépett. Nem mertem a szemébe nézni, erősen varrott fekete bőrcipőjét néztem, és vele szemben saját védtelen lábfejemet.
– Fél? – kérdezte, s én közben megéreztem az illatát. Meglepetésemre határozottan kellemes férfiillat volt – vajon milyen illatot használ?
– Nem kell félnie – mondta, és kezével felemelte az államat, hogy egymás szemébe nézhessünk. Meleg barna szemei voltak.
– Egy pillanat az egész – folytatta –, higgye el, tényleg csak egy pillanat. Nem is fog érezni semmit. Olyan pillekönnyűen fogom a fejét venni, hogy észre sem fogja venni.
Halkan, s olyan meggyőzően beszélt, hogy kezdtem hinni neki. Ott állt velem szemben, fogta az államat, én meg csak néztem a szemét, és hirtelen arra gondoltam, ha mondjuk most egy házibuliban lennénk, félhomályban, szólna a zene... Nos, akkor most hagynám magam megcsókolni...

Aztán elengedte az államat, és én dühösen elhessentettem a gondolatot. „Te hülye liba! – szidtam magam – csak nem leszel szerelmes a hóhérodba!”
Aztán a hóhér kiment, és én lerogytam a priccsre. Detti leült mellém, és átkarolta a vállamat, de nem szólt, csak ültünk némán. Végül én szólaltam meg:
– Mennyi idő van még?
– Negyedóra múlva kell indulni.
– És utána?
– Három percen belül lezajlik minden.
– És hogyan csinálják? – kérdeztem meg végre.
– Le kell ülni egy egyszerű, alacsony támlájú székre. Beszíjazzák, aztán lemeztelenítik a nyakát, bekötik a szemét, aztán... aztán csak egy pillanat, és vége is van.

– De..., hogyan csinálják AZT? – kíváncsiskodtam tovább, pedig már remegtem a félelemtől, de meg kellett tudtom.
– Hát – sóhajtott Detti, és részvéttel nézett rám –, fog a hóhér egy olyan rövid, de beretvaéles pallost, és egy vízszintes suhintással hátulról levágja vele a fejét...
– Fáj?
– Nem, nem hiszem. Biztosan nem. Higgye el, Eda, láttam már ilyet... annyira rövid az a pillanat...
– És a fejem?
– A saját ölébe hullik..., aztán onnan a földre gurul...

Percekig ültünk szótlanul, majd hangtalanul elkezdett potyogni a könnyem. Detti átkarolta a vállamat, ettől csak még jobban rákezdtem a testemet rázó hangtalan zokogásra.
Észre sem vettem, hogy kinyílt a cellaajtó. Detti felpattant, én is felálltam, mindenre elszántan. Két hatalmas testű katona lépett be:
- Prónay Edina? – kérdezték. Könnyes arccal, némám bólintottam.
- Indulni kell. – mondták, majd egyikük a hátam mögé lépett, és hátrabilincselte a kezemet. Aztán kivezettek a folyosóra. Dettire néztem, de nem volt ereje a szemembe nézni.

Pár métert haladtunk csupán a folyosón, majd jobbra fordultunk, és beléptünk egy kb. tízszer tíz méteres terembe, melynek nem voltak ablakai, de teteje üveggel volt fedve. Közepén egy alacsony, masszív szék állt, jobb oldalt a falnál egy kis asztal, rajta hosszúkás fadoboz. És az asztal mellett a hóhér. Testrefeszülő fekete bőrnadrágban, vastag, nehéz csizmában, meztelen felsőtesttel. Arcát vörös maszk takarta, kezén fekete bőrkesztyű. Gyönyörű felsőteste volt, meg kell hagyni.

Felolvasták az ítéletet, aztán a kétoldalt álló katonák a nyakazószék felé kezdtek vezetni. Éreztem, hogy elgyengülök, megbicsaklik a térdem. Alig bírtam a lábaimat egymás elé tenni. Meglepetésemre levették a kezemről a bilincset. Persze hova is szökhetnék!
Aztán beleültem a székbe. Meglepően alacsony volt, szinte belehuppantam. Egészen mélyen, kezeimet a combjaim közé szorítva ültem illedelmesen, miközben Detti a combjaimnál és a felsőtestemnél leszíjazott, majd lemeztelenítette a vállamat. Közben a hóhért figyeltem, és láttam amint kinyitja az asztalon fekvő hosszúkás tokot és kiveszi belőle a pallost. Valami nagy, brutális dologra számítottam, de meglepően kicsi és rövid eszköz volt, szögletesen záródó véggel. Meglehetősen használtnak látszott, pengéjén élezésnyomok sejtették beretvaszerű metszenitudását.

Ahogyan a pallost bámultam, Detti hirtelen eltakarta szemeimet, amikor észrevette ezt, de már késő volt. Bármennyire is nem akartam, de testemet görcsbe rántotta a rettegés, ráadásul hirtelen meleg nedvességet éreztem terjeszkedni a lábaim között, egy pillanat alatt átáztatva bugyimat, harisnyanadrágomat, be a fenekem alá. Megértettem, hogy bepisiltem. Borzasztóan szégyellem magam, újra könnyel telik meg a szemem.

Kendő libben a szememre, eltakarva a világot, szorosan megkötik a tarkómon. Hirtelen néma csend és nyugalom vesz körül. Tisztán hallom a hóhér neszezését, amint mellém áll. Ülök vakon, mozdulatlanul, egyenes felsőtesttel, minden idegszálammal arra koncentrálva, hogy nyugton bírjak maradni.

Hátul a nyakamon érzem egy pillanatra az odaillesztett acél hidegét, majd eltávolodik, hogy lendületet véve meghalljam suhanását. Mire felkiáltanék, könnyű kis ütést érzek hátul a nyakamon. Valószínűtlenül tisztán szeli át a jéghideg beretva a nyakizmaimat, szakítja ketté a torkomat. Légiesen könnyűvé válik a fejem, majd vérvörös fájdalom robban belé belé, de mire ez elviselhetetlenné válna, jótékony sötétség libben tudatomra...