Kéretlen segítség - 2. rész

Pánikszerűen ültem föl az ágyban. Ziháltam, fáztam és minden porcikámban a kétségbeesett menekülés lüktetett még percekig. Nem emlékeztem az álomra, amiből így ébredtem. Soha nem emlékeztem egyikre sem, amikből ennyire menekültem az ébrenlétbe. Ahogy körbenéztem a szobában, csak a megszokott dolgaimat láttam. A nadrágom a földön hevert, ott ahol az este ledobtam. A laptopom mellette, szintén a földön, egy halom összeirkált papír társaságában. Minden szürkén és már-már unalmasan megnyugtató módon őrizte a helyét körülöttem. A takarómmal az ölemben ülve, megsemmisülten bámultam ki az ablakon. Hosszú perceken át néztem, ahogy a hajnali derengés óvatosan kúszott az égre. Nem ez volt az első ilyen alkalom. Szinte már szokásommá vált, hogy amíg a testem lenyugodott, addig az eget figyeltem. A felhőket, ahogy sietősen úsztak, ha kergette őket a szél, vagy az utolsó csillagok alig-alig pislákoló fényét. Fáradtan hanyatt dobtam magam a párnámra. Szemem csukva volt, mégsem bírtam elaludni.

Azóta volt ez így, mióta... Szinte láttam, ahogy az ezüst tincsek megcsillannak, mikor arcomba hullnak. Nem értettem magamat, miért ez a kép maradt meg belőle. Valójában egyre halványodott az emléke a férfinak odaátról. A neve... Lennath-nak mondta magát. Hiába szabadított meg valamitől, hiszen helyette itt hagyott olyan álmokkal, amikkel ezelőtt soha nem volt dolgom. A való életben legalább láttam, éreztem a veszélyt. Ha nem is tudtam mik voltak azok, amik elől menekültem, de legalább láttam őket, éreztem a közelségüket. És nem utolsó sorban emlékeztem rájuk. Ezúttal viszont teljesen hiábavaló próbálkozások árán kellett belátnom ismét, hogy sehogyan sem fog sikerülni az álmom felidézése.
- Hogy én mennyire utállak ezért - suttogtam a szoba csendjébe, majd feszülten füleltem.
Nem szerettem magamban beszélni, ha kihalt csend vett körül. Mégis annyiszor megtettem, pedig rettegtem tőle, hogy egyszer válasz érkezik valakitől. És bár a félelmem nem volt alaptalan, de még soha nem történt meg. Mint, ahogy azon a zaklatott, fáradt hajnalon sem.

***

Langyosnak tűnő őszi szél fújt odakint. Az utcai lámpák kellemesen sárga fénye visszatükröződött az ablaküvegen, amin át kifelé bámultam a ráérősen sétáló, nézelődő emberekre.
- Yana... - érintette meg finoman karomat a velem szemben ülő, mosolygós férfi.
Majdnem összerezzentem a hirtelen jött érintéstől.
- Ne haragudj - hunytam le szemem.
Elkalandozott a figyelmem, a gondolataim. Hiába ült velem szemben egy humoros, már-már túlzottan is kedves ember. Barna szemei hiába csillogtak az érdeklődéstől, a figyelemtől, én mégsem tudtam teljesen ott lenni, vele lenni. És bár már negyedszer találkoztam Nareq-kal, valahogy úgy éreztem, nem megy.
- Mi a baj? - kérdezte óvatosan.
Sóhajtottam. Ő csendben várt. Nem tudtam, hogyan fogjak bele. Nem tudtam, egyáltalán mennyit akartam elmesélni neki.
- Hosszú - ráztam le végül a kérdését magamról.

Fáradt voltam, nem volt kedvem gondolkozni, mérlegelni, de legfőképp olyan dolgokról mesélni, amikről én magam sem tudtam, hogy mit is rejtenek. Az álmaimról valahol ott kellett lenniük az emlékeknek a fejemben, csak nem tudtam, hogyan férhetnék hozzájuk. Végül úgy ítéltem meg, hogy ez nem tartozik abba a kategóriába, amiről egy ismeretség kezdetén mesélni kéne.
- Fáradt vagyok... - kezdtem mentegetőzve - tudod, mostanában nem alszom valami jól.
- Értem - bólintott együtt érzően Nareq és nem firtatta tovább.
Próbáltam jól érezni magam vele abban a fél órában, amit még a kávézóban töltöttünk, de nem ment. Teljesen lefoglalta a gondolataimat a problémám - a másik oldal. Egyáltalán az a tény, hogy mennyire furcsán keveredett az emberi világgal az a másik. Mindenki tudta, hogy létezik és, hogy odaátról elég szabad az átjárás felénk, mégsem beszélt róla szinte senki. A normális emberek között kívülállónak éreztem magam emiatt. Már sok-sok éve, mióta a mindennapjaim részévé vált a másik oldal.

Ahogy indulni készültünk, sikerült megelőznöm Nareq előzékenységét, hogy felsegítse a kabátomat. Nem szerettem a túlzott udvariasságot. Olyan érzéseket ébresztett bennem, mintha a másik túlságosan bele akarna mászni az életembe. Amikor kiléptünk az utcára, megborzongtam a hűvös levegőtől. Gyors léptekkel indultam el, így a férfit is rögtön erre kényszerítve. Akármennyire is megértő és kedves volt, én mégis szabadulni vágytam mellőle. Lassanként kiértünk a sétálóutca embertömegéből. Tekintetem kitartóan a járda díszburkolatát pásztázta, ám amikor felpillantottam, hirtelen nem akartam hinni a szememnek. Nem sokkal előttünk egy kusza, ezüstös hajkoronára lettem figyelmes. Szerettem volna utolérni a férfit, hogy a szemébe nézhessek, hogy láthassam az arcát. Akartam tudni, hogy ő volt-e az, de ekkor Nareq megállt mellettem. Csalódottan vettem tudomásul, hogy megérkeztünk a buszmegállóba. Meleg, barna szemeit rám emelte és én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy őt nézzem, és ne a válla fölött átlesve próbáljak megbizonyosodni róla, hogy Lennath-ot pillantottam-e meg.
- Örülök, hogy eljöttél - mondta csendesen.
Talán sosem vártam még annyira, hogy megérkezzen a busz és szabadulhassak a számomra kínos helyzetből.
- Ne haragudj... - kezdtem magyarázkodni, de a gondolataim már máshol jártak - ... sajnálom, hogy ilyen szétszórt voltam.
Nem mondott semmit, csak kedvesen elmosolyodott és finoman magához ölelt búcsúzóul.

Nem tudnám megmondani, hogy mit gondoltam akkor, mikor átszálltam arra a másik buszra. Majd egy éve történt az a bizonyos együttlét Lennath-tal, ami nem ért szép véget. És mind a mai napig nem emlékszem az utána következő két hétre. És érzésem szerint jobb is így... Azóta nem jártam sokat a városnak azon a részén. Mindig azon kaptam magam, hogy igen messzire kerültem a környéket, de most hajtott valami arrafelé.

Egyre hűvösebbé vált az őszi este. A fákról megsárgult leveleket fújt le a szél, hogy cipőm talpa alatt ropogva összetörjenek. Kezemet mélyen kabátom zsebébe süllyesztettem. Nem voltam biztos benne, hogy megtalálom őt abban a házban, abban a lakásban. Fogalmam sem volt róla, hogy mit keresett ott, de akkor úgy tűnt, mintha az élete nagy részét ezen az oldalon élné. Éreztem, ahogy a szívverésem minden lépéssel egyre gyorsabb ütemre kapcsol. Lépéseim bizonytalanabbá váltak, lábaim meg-megremegtek. Féltem. Mélyről jövő félelem volt ez, mégis a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. A józan eszem is igyekezett elhallgattatni a feltörő, ösztönös érzéseimet, amik inkább menekülésre késztettek volna. Hiszen Lennath már elvette tőlem, amit akart. A testemet is megkapta... és az az alkalom túl jó volt ahhoz, hogy kellemetlen emlék maradjon. Gondolataim, emlékeim annyira lefoglaltak, hogy arra eszméltem, hogy a kaputelefon előtt állok. Mély levegőt vettem és elkezdtem végignézni a neveket. Az emeletet és ajtószámot csak itt-ott találtam mellettük. Reménytelennek tűnt kitalálni, melyik vezetéknév tartozhatott hozzá. Tanácstalanul bámultam befelé az üvegajtón és gondolkozni próbáltam.

Ám abban a pillanatban hirtelen olyan történt, amire már lassan egy éve nem volt példa. Megéreztem egy odaátról való lény jelenlétét a hátam mögött. Olyan közel volt, hogy dermedten álltam és csak reménykedni tudtam, hogy nem engem akar. Az üvegben aztán megláttam, ahogy Lennath alakja kirajzolódik mögöttem. Megkönnyebbülésre azonban lehetőségem sem volt. Láttam, ahogy szeme veszélyt sejtetően megvillan, majd fülemhez hajolt.
- Mit keresel itt? - kérdezte halk, de kemény hangon.
Nem bírtam megszólalni, akármennyire is szerettem volna.
- Fordulj meg - suttogta.
Testemben borzongás futott végig hűvös hangjától. Alig bírtam megmozdulni, de lassanként sikerült. Ő azonban türelmetlen volt. Elkapta karomat és azzal a lendülettel, ahogy maga felé fordított, az üvegajtóhoz is nyomott.
- Minek jöttél ide?! - hajolt dühösen arcomba.
Lesütöttem a szemem.
- Én... én... - kezdtem elhaló hangon - a segítségedre van szükségem.
- Nézz rám! - emelte meg kicsit se finoman állam.
Átható tekintete visszaidézte bennem, mikor menekültem volna előle, de nem engedett. Láthatta szememben a zavart, a félelmet, a bizonytalanságot. Vártam, mikor szólal meg, hogy elküldjön a fenébe, de végül nem tette. Ellépett tőlem.
- Feljössz? - kérdezte, miközben kelletlenül bepötyögte a kaputelefonba a kódot.
Félreálltam az útjából. Ahogy belépett, megtartotta az ajtót és kérdőn nézett rám.
- Nos? - vonta fel szemöldökét.
Tekintetemet a földre szegezve léptem be, majd szótlanul követtem felfelé a lépcsőn.

Az első emeleti lakás ugyanolyan üresnek hatott, mint az emlékeimben. Az egyetlen változás egy széttört szekrény és a vele szemben lévő sarokban egy szintén darabokban heverő fotel. Lennath ezúttal is magamra hagyott percekig. Óvatosan néztem körbe a lakásban a gyér lámpafénynél. Kétség sem fért hozzá, hogy töltött itt időt. Nem is keveset. Belestem a nappaliból nyíló szobába, de onnan is az üresség érzete áradt, pedig ruhák hevertek a földön, és számomra ismeretlen növények kókadoztak egy poros polcon. Aztán meghallottam lépéseit közeledni és gyorsan a kanapéra vetettem magam, mintha egész végig ott vártam volna. Lennath azonban mit sem törődött velem. Leült mellém kezében egy bögrével és belekortyolt a szürkés, zavaros folyadékba. Figyeltem a mozdulatait. Ahogy letette a bögrét az asztalra, ahogy lejjebb csúszott és hátradőlt. Kezén hegyes karmokká váltak körmei, arcvonásai pedig erősebbé, hangsúlyosabbá.
- Nincs semmi embernek valóm itt - pillantott felém. - Csak vízzel szolgálhatok, ha igényt tartasz rá.
Megráztam a fejem. Ő csak megvonta a vállát és a bögre után nyúlt, hogy kiigya.
- Így nézek ki valójában - mondta azután, és hegyes fogait is rám villantotta egy pillanatra.
Érdeklődő pillantásomra megemelte a kezét, hogy jobban lássam. Közelebb húzódtam hozzá és bizonytalanul nyúltam kézfeje után, ám megálltam a mozdulatban és kérdőn szemébe néztem. Ő laza mozdulattal kapta el kezemet, fordította felfelé tenyerem és karcolta meg óvatosan bőrömet karmaival.
- Látom, azóta is gyáva vagy - vigyorodott el. - Ha akarsz, érj hozzám. Ne várj engedélyre.
Elhúztam tőle a kezemet.
- Látom... - megálltam egy pillanatra - te sem lettél kedvesebb azóta - fejeztem be halkan a mondatot.

Arcáról nem tűnt el a gúnyos mosoly, de lehunyta szemét, majd elnézett oldalra. Mikor újra felém fordult, kékesfekete szemei megcsillantak. Közelebb hajolt arcomhoz. Szívem hevesebben vert, már-már vágytam rá, hogy megcsókoljon, de nem tette. Helyette felállt mellőlem és az ablakhoz sétált. A radiátornak támaszkodva figyelt engem, majd tekintete komorabbá vált, hangja megkeményedett.
- Halljam, mit akarsz tőlem - mondta.
Feljebb húztam a lábam a kanapéra és félve pillantottam felé.
- Tudni akarom, hogy mi ez az egész... Hogy mit csináltál velem...
- Minek? Jobb, ha nem tudod. Így is rettegsz szinte mindentől.
- Nem érdekel - éledt fel bennem valami. - Akkor is tudni akarom! Elegem van már abból, hogy fogalmam sincs róla, hogy mi folyik körülöttem. Meg te is azt teszel velem, amihez csak kedved van... aztán a többit meg oldjam meg magam.
Nem válaszolt, én pedig folytattam.
- Azóta... mióta te... - nem találtam a megfelelő szavakat - szóval azóta képtelen vagyok rendesen aludni. A legtöbb álmomban is csak menekülök. És azok nem csak álmok!
Láttam, ahogy Lennath felvonta a szemöldökét.
- Igen? - kérdezte elgondolkodva.
- Képzeld, így van! - vágtam rá dühösen. - Egyikre sem emlékszem, de képtelen vagyok így aludni, képtelenség így élni. Azelőtt legalább láttam, hogy mik üldöznek. Most viszont elképzelni sem tudom. És így fogalmam sincs, mit csináljak...
- Miért, azelőtt tudtad? - vigyorodott el újra gúnyosan.

Fellángolt a harag szememben, mégsem bírtam megszólalni. A vigyor azonban kedves mosollyá szelídült arcán. Tekintetemmel követtem minden lépését, amíg újra mellém ért és leült.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, elmondom, amit tudni akarsz.
Bólintottam, ő pedig belefogott.
- Először is... egy wharentől szabadítottalak meg, ami tulajdonképp egy élősködő, de nálunk kifejezetten keresett és vágyott élőlény. Aki csak teheti, igyekszik szerezni magába egyet, mert a wharenek rettentően vigyáznak a gazdatestükre... és ez nekünk nagyon jól jön. Hogy hogyan kerülnek néha emberekbe... - pillantott rám - az jó kérdés. Viszont nem maradnak bennetek sokáig, mert belőletek kiérződik a jelenlétük. Aztán előbb-utóbb valaki odaátról úgyis igényt fog tartani rá - vigyorodott el újra. - Meg különben is... nektek egy ilyen a felére rövidíti az életeteket, mert egyszerűen gyengék vagytok hozzá.
- Mi?! - meresztettem rá a szemem. - Akkor ez azt jelenti, hogy...
- Nyugi - vágott közbe - csak akkor, ha benned marad. De az a kis dög már az enyém. Te pedig miatta már biztos nem múlsz ki.
- De ha már nincs bennem ez a wharen vagy micsoda, akkor mit akarnak még tőlem álmomban odaátról?
- Fogalmam sincs - mondta elgondolkodva. - Ha valóban tőlünk zaklatnak, akkor azt olyan lények teszik, akikről én nem sokat tudok. Akik az elmére képesek hatni, azok rejtve élnek a kíváncsi tekintetek elől. És mindent elkövetnek, hogy rejtve is maradjanak. Nekem meg ez idáig még nem volt dolgom velük.

Csalódottan bámultam magam elé. Reméltem, hogy Lennath tud majd segíteni nekem, hiszen, ki mástól várhattam volna...
- Jófej leszek veled - akasztott meg még az önsajnálatom legelején - és megkérdezem valakitől, aki nálam jóval többet tud róluk. De nem tudom, mikor lesz rá lehetőségem. És majd megkereslek, ha bármi használható információm lesz - mondta miközben felállt mellőlem. Egy pillanatra még felém fordult és szemei megvillantak. - De ne vedd ígéretnek és nehogy a nyakamra járj, ha mégsem keresnélek föl!
Bement a nappaliból nyíló szobába. Én kíváncsian néztem utána.
- Ezt tartsd magadnál, hogy megtaláljalak - mondta, miközben visszajött.
Egy fakó, zöld kavicsnak tűnő valamit nyújtott át, ami egy fekete zsinóron függött.
- Mindig nálam legyen? - kérdeztem, bár a választ sejtettem.
- Igen - vágta rá türelmetlenül. - Kösd a nyakadba, vagy ahova akarod. Csak legyen nálad! Mert, ha nem vagy ott, ahová megyek, akkor se keresgélni, se várni nem foglak. Ezt tartsd észben.

Nem válaszoltam, helyette Lennath tekintetétől kísérve gyorsan a csuklómra tekertem a zsinórt és erősen megkötöttem. Amikor aztán felpillantottam rá, kikívánkozott belőlem a kérdés:
- Mi vagy te?
De amint kimondtam, el is vörösödtem, pedig semmi okom nem volt rá. Mégis pofátlannak éreztem a megfogalmazást. Ő figyelte egy ideig zavaromat, aztán meglepetésemre hosszabban válaszolt, mint vártam.
- Egy naryin vagyok - kezdte. - Ha az itteni világhoz hasonlítjuk a mienket, akkor odaát mi vagyunk azok, akik ti itt. Sőt, közös az ősünk veletek. És bár a történelmi szálak túlzottan sosem érdekeltek, azt azért tudom, hogy mi is ebből a világból származunk. Ha úgy tetszik, valaha mi is emberek voltunk - mondta. - De az már rég volt, nagyon rég - tette még hozzá és hangja elégedetten csengett.

Aztán meg sem várva, hogy az elhangzottakat rendesen felfogjam, sarkon fordult és visszament a szobába. Ahogy a hátát bámultam, hirtelen rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de esélyem sem volt feltenni őket. A szürkés-zöldes növényekhez ment, majd fejét csóválva felkapott a földről egy vízzel félig telt üveget és gondosan öntözni kezdte őket. Érdekes volt a látvány. Képtelen voltam őt úgy elképzelni, hogy törődéssel tud bármiféle élőlényre tekinteni... és mégis ott szemtanúja lehettem ennek.
- Te miért vagy itt ilyen sokat? - kockáztattam meg egy személyesebb kérdést. - Úgy értem, az emberi világban...
- Honnan veszed, hogy sokat vagyok itt? - kérdezett vissza rám sem nézve.
- Miért? Nem így van? - kontráztam rá talán túl magabiztosan.
Erre már felém pillantott. Letette az üveget és megállt az ajtóban.
- Aránylag sokat vagyok itt, igen. De ehhez már semmi közöd - zárta rövidre kíváncsiskodásomat.
Halkan hümmögtem, csak hogy jelezzem felé, hogy megértettem. Tekintete újból keménnyé és távolságtartóvá vált.
- Ne faggass a magánéletemről - mondta színtelen hangon.

Lennath hosszan, csendben nézett engem. Én hol rá pillantottam, hol nem bírtam tovább a szemébe nézni. Alig telt el öt perc, mire ő megunta a dolgot.
- Miért vagy még itt? Mit akarsz még? - ült le végül mellém.
Szívem megdobbant a kérdésétől. Valóban... mire vártam? Hiszen már kérdezni nem volt merszem többet, így csak lopva pillantottam olykor felé. Talán azt vártam, hogy elküldjön, talán mást akartam. Magam sem tudtam... Lennath szótlanul figyelte tanácstalan arcomat. Szinte zavarba ejtően hosszú ideig, majd finoman megemelte államat. Hüvelykujjával végigsimított ajkamon, azután tarkómra csúsztatta kezét és közelebb hajolt hozzám.
- Te akarsz engem - állapította meg halkan.

Nem bírtam reagálni, nem bírtam megszólalni, de igaza volt. A belsőm remegett az izgalomtól, agyamban a vele töltött kellemes percek emlékei cikáztak. De ő mit sem törődve azzal, hogy mennyire felkavart a közelsége, egyszerűen csak megcsókolt. Időt sem hagyva arra, hogy összeszedjem magam. Hosszan, szenvedélyesen játszott nyelvemmel, majd elszakadt ajkaimtól és nyakamra hajolt. Finoman szimatolta bőrömet, majd mélyen beszívta az illatomat.
- Emlékszem... - suttogta fülembe - legutóbb is megőrjített az illatod.
Keze combomon pihent. Testének közelségétől rádöbbentem, hogy régóta ezt akartam. Megsemmisülten vettem tudomásul, hogy már hónapok óta ő utána vágyakoztam, csak sosem fogalmazódott meg bennem. Néztem az arcát és képtelen voltam megszokni, hogy mennyire emberi, és egyben mégsem az.

Ahogy felállt, megállt előttem, finoman hajamba túrt. Lehunytam a szemem és homlokommal hasának dőltem. Mialatt ő rövid tincseimmel játszadozott, bennem őrült vágy ébredezett. Sosem éreztem még egyetlen férfi illatát sem olyan vonzónak, mint az övét. Szerettem volna végigsimítani lábán, de nem ment, teljesen leblokkoltam. Az övé akartam lenni úgy, mint legutóbb. Érezni akartam a kiszolgáltatottságomat, a Lennath-ban lakozó erőt. Felpillantottam rá. Arckifejezése hihetetlenül ellágyult, de szemében mégis mindig ott lapult az a csillogás, ami sosem hagyta elfeledni, hogy mire is képes. Ő figyelte arcom egy darabig, majd kibújt pólójából. Szemem szomjazta testének látványát.

Bőre ugyanolyan szokatlanul világos volt, mint azelőtt. Laza mozdulattal gombolta ki nadrágját, majd húzta le a cipzárt. Hagyta leesni magáról a világoskék, kopottas anyagot. Szerettem volna tovább vetkőztetni, de még mindig képtelen voltam megmozdulni. A vágytól megbénulva néztem, ahogy kemény férfiasságát kiszabadítja alsója fogságából. Közelebb lépett hozzám és ujjai újból hajamba túrtak. Megnyaltam ajkaimat majd nyelvem hegyét makkjához érintettem. Halk sóhaj volt a válasz rá, ami szinte varázslatként oldotta le rólam a bénultságot. Kívánt engem, kétség sem fért hozzá. Ujjaim rákulcsoltam férfiasságának tövére és számba vettem makkját. Erősen megszívtam, majd alaposan körbejártam nyelvemmel. Újabb sóhajok kísérték ténykedésemet. Izgatott a helyzet, tetszett, hogy azt tehetek vele, amit akarok. Éreztem, hogy forró vagyok odalent. Rettentően felizgatott. Ahányszor csak eltűnt számban férfiassága, annál jobban kívántam, annál erősebben vágytam rá, hogy magamban érezhessem. Hosszában végignyaltam, többször egymás után. Ajkaim közé vettem, majd kiengedtem közülük. Nyelvemmel erőteljesen masszíroztam, amíg kicsit megpihentem, de azután újult erővel vettem számba. Hallottam, ahogy Lennath egyre gyorsabban kapkodja a levegőt. Csípőjével igazodott ritmusomhoz, szinte már ő mozgatta a számban vastag hímtagját. Erős kezeivel először finoman tartotta meg fejemet, de rövid időn belül egyre durvábban, egyre erőteljesebben kezdett irányítani. Nem bántam, szívesen adtam meg neki, amire vágyott. Jó volt újra megrészegülni bőrének édes illatától. Jó volt újra érezni, hogy az övé vagyok.

Hirtelen állt meg és engedte el a fejem. Felnéztem rá. Vad vágyat láttam tükröződni szemében. Megfogta karom és felhúzott maga mellé. Nyakamra hajolt, nyelve végigsiklott bőrömön, keze felsőm alá vándorolt. Finoman harapdálta vállamat. Libabőrös lettem, ahogy fogaival végigkarcolta bőröm. Derekamnál fogva magához szorított és vadul ajkaimra tapadt. Szenvedéllyel teli játékba kezdett nyelvünk, szinte abba se akartuk hagyni. Képtelen voltam felfogni, hogyan tudott olyan elutasító és kemény lenni velem, miközben olyan szenvedéllyel szerette a testem, amilyennel még soha senki előtte. Azt kívántam, bárcsak sose érne véget az együttlétünk. Vele akartam maradni. Vele megszűnt a valóság, megszűnt a külvilág. Csak ő volt és én, meg a vágy és az élvezet. Minden más valószerűtlennek hatott. Engedett a szorításából és feltűrte felsőmet. Olyan vadul csókolt, hogy szinte megharapta ajkamat. Kezeim közé fogtam arcát és eltoltam magamtól. Ahogy kibújtam fekete, szűk felsőmből, ujjai már melltartóm csatjával babráltak és pillanatok alatt ki is akasztották. Elengedett az öleléséből, hogy kigombolhassam a nadrágom és a sietségtől akadozva rángathassam le magamról a zoknimmal együtt. Lennath hátulról ölelt magához miután a bugyimból is kiléptem. Egyik kezét mellemre tette, a másikkal lábaim közé nyúlt. Csak nyöszörögni volt erőm a kínzó vágytól, miközben nedvemet csiklómon kenegette szét. Mellbimbómat morzsolgatta, én pedig úgy éreztem, nem bírom tovább. Megpróbáltam szabadulni kezei közül. Engedett. Szembefordultam vele.
- Szeress - suttogtam.
Ő megcsókolt, majd a földre nyomott. Lábaimat szétnyitottam és hagytam, hogy tövig hatoljon belém. Olyan mélyre nyomta belém férfiasságát, hogy már fájt, de annál izgatóbb volt. Néhány lökés után azonban a fájdalomnak már nyoma sem volt. Csak a kéj maradt és az őrült vágy. Úgy éreztem, elvesztem az eszem, hihetetlenül megvadított. Akartam, hogy durva legyen, hogy éreztesse velem az erejét. Szorítottam magamhoz, csókoltam a vállát, de hamar karmolásba és harapásba fulladt a dolog. Ám ez Lennath-ot közel sem zavarta. Minél vadabbul reagáltam, az ő lökései is annál erőteljesebbé váltak. Aztán hirtelen magamhoz tértem.
- Ne... ne ennyire durván - toltam volna el magamtól, de nem állt le.
És bár lassított a tempón, de lefogta csuklómat. Erősen, mélyen hatolt belém. Felvillantak szemem előtt az emlékek. Ahogy akkor is lefogott, ahogy közölte velem, hogy nincs választásom. Ha nem kapok kedvet hozzá, meg is erőszakolt volna. De megmagyarázhatatlan vágyat ébresztett bennem...

Élvezettől ködös tekintetébe lassanként neki is egy kis józanság vegyült. Megállt, majd lehunyta a szemét.
- Ne hagyd abba - suttogtam.
Lábammal átöleltem a derekát és lassan mozogni kezdtem. Tartotta magát, hagyta, hogy csináljam, de hamar combjai köré fontam lábaimat, szinte bilincsbe fogva őt. A mozgásom így könnyebbé vált és tovább bírtam. Lennath nézte a kéjt arcomon. Láttam, hogy tetszik neki, hogy élvezem őt. Imádtam, ahogy kitölt, imádtam, hogy bennem van. Kimondhatatlanul jó érzés volt, hogy végre félelem nélkül élvezhettem a szexet vele. Senkivel nem tudtam még olyan felszabadult lenni, olyan ösztönös. Lassanként újra mozgatni kezdte csípőjét, én pedig átadtam az irányítást. Semmire nem vágytam már jobban, mint hogy a csúcsra juttasson. A percek innentől kezdve hamar repültek. Hallgattam a zihálását, az egész testem hol megremegett, hol megfeszült várva a gyönyört, de Lennath még játszott velem. Néztem, ahogy férfiasságát lassan kiveszi belőlem, majd újból tövig elmerül bennem. Felnyögött, amikor rászorítottam. Jobban bizseregtem tőle én is, így még párszor megismételtem. Ahogy Lennath izmai egyre jobban megfeszültek, már tudtam, hogy nemsoká véget ér az élvezetünk. Egy pillanatra megálltam, amikor agyamon végigcikázott a kérdés:
- Terhes lehetek tőled? - kérdeztem rögtön levegő után kapkodva.
Lennath a szemembe nézett.
- Dehogyis - vágta rá azonnal és úgy éreztem, ki is nevetne, ha a helyzet engedné.
De inkább lehunyta szemét és folytatta, mintha egy másodpercre sem zökkentettem volna ki. Minél közelebb jutott a csúcshoz, annál jobban izgatott engem is. Vágytam rá, hogy belém élvezzen. És még egy lökés, és még egy... és akkor nekem megszűnt létezni a külvilág. Csak az izmaimat fájdalmasan megfeszítő gyönyört éreztem.

Lennath rajtam pihegett. Nehezebben kaptam levegőt, de kellemes volt magamon érezni a testét. Izzadtan is ugyanolyan édes illata volt bőrének. Nem bírtam felfogni, hogyan kívánhattam annyira. Hiszen bár hasonlított az emberekre, de mégsem volt az. És mégis vele élveztem a legjobban a szexet. Mi értelme volt az erős testi vonzalomnak közöttünk, ha teherbe sem ejthetett. Aztán amilyen hamar jöttek a hívatlan gondolataim, olyan hamar el is hessegettem őket. Inkább kellemes kábultságban bújtam Lennath-hoz, miután mellém feküdt.

Szemem csukva volt, de az álom nem nyomott el. Kezdtem érezni, hogy nem volt meleg a levegő, sem a padló alattam. Kinyitottam a szemem, amikor Lennath felült mellettem. Megsimogatta hajamat, majd a hátamra fordított. Tekintetét végigfuttatta testemen. Nem tudnám megmondani, mi tükröződött arcán. Végigsimított hasamon, majd a hegen, ami bordáim alatt húzódott. A szemembe nézett. Tekintetéből pusztán elégedettséget tudtam kiolvasni. Mintha csak azt mondaná: "Az enyém vagy. Azt teszek veled, amit akarok." És talán igaza is volt. Figyeltem, ahogy felállt és összeszedte a ruháit. Az ablakhoz ment és hosszan nézte az éjjeli eget.
- Öltözz fel és menj el - fordult aztán felém.
Zavart pillantásomra folytatta.
- Már mindent megkaptál, amit akartál. Nekem meg bőven elég volt most belőled. Nincs kedvem egy embert tovább pátyolgatni.

Végig a szemembe nézett, amíg ezeket mondta. Láttam, hogy komolyan gondolja. Egy kicsit fájt, és mégsem. Végleg megértettem, hogy ő valóban nem ember. Csendben felöltöztem és szó nélkül sétáltam ki a lakásból. Az utcáról még felnéztem az ablakra. Találkozott a pillantásom az övével. Intettem felé, de ő nem törődött vele, azonban az utca végéig magamon éreztem a tekintetét.