Ja, amint azt te gondolod...

Ja, amint azt te gondolod!
Történetünk, hogy is mondjam, nem éppen vidám. Így, 12 éves fejjel nálam még tragédiának számított.
Év elején történt, amikor még mindenki örül egy kicsit annak, hogy iskola van.
A fiúk annak, mert láthatják a lányokat, a lányok meg annak, hogy a fiúkat…
Engem persze - mint az lenni szokott - csakis egy fiú kötött le. Neve nem fontos.
Igen nagy érdeklődéssel figyeltem mozdulatait, beszédét, modorát. Nem volt különösebben szépfiú, s mint társnőim ezt gyakran kifejtették, irtó bunkó volt.
Én nevettem bunkónak szánt beszólásain, ha valamit elrontott, azon is.
Ezen ő – szólok, mellettem ült- felettébb elcsodálkozott. Mi az, szerintem ő nem nagymenő? Nem eléggé vagány? Nem csodálom? Azt hiszem, ennél nagyobb csalódás nem igen érhette volna.

Egyik nap elhívott kirándulni. Kicsit gyanakodtam, de boldog voltam, hisz végre elhívott valahova! Nálunk sok a dombos, hegyes rész, ide mentünk.
Gyönyörű kilátás nyílt a falunkra. Átfogta a derekam, és elmosolyodott.
Na, ekkor kezdtem gyanakodni. Nem úgy mosolygott, ahogy szokott. Kitéptem magam a kezei közül. Már nem volt vidám. Sőt. Jól a fejemre olvasott, hogy én hülye tyúk, így meg úgy, ha azt hittem, hogy őt egy picikét is érdekli egy ilyen gizda okostojás. Erre én nagyon feldühödtem, és én is a lelkére beszéltem.

Eléggé olvasott révén, olyanokat vágtam a fejéhez, hogy teljesen elszomorodott.
Erre azt mondta nekem, hogy én egy aljas számító dög vagyok.
Pofon csaptam, ő elesett, én pedig loholtam hazafelé, mintha az életem függne tőle. Alig láttam ki könnyeim függönye mögül. Még hogy szeret… Engem, az osztály legjobb tanulóját, aki nem csak okos, de még csak nem is ronda, viszont irtó sovány?!? Engem?? Ki szerethetne engem? Ilyen gondolatok gyötörtek hazafelé. Aztán leültem az ágyam szélére. Nem tudtam már sírni. A szívem kemény volt, és csúfondárosan közöltem magammal. :
Szeret, mi? Ja, amint azt te gondolod!