Itt, ahol csak ő az úr... 1.

A kúria zord épülete már messziről kimagasodott a tájból. A lány a hátsó ajtóhoz botorkált, s minden izében megremegve kopogott rajta.
- Ki a fene az? - hallatszott bentről egy reszelős női hang.
A lány félénken lépett be az ajtón. A reszelős hang tulajdonosa, egy megtermett ráncos asszonyság tésztát gyúrt a konyhaasztal fölé hajolva. A lány érkezésére felkapta a fejét, s végigmérte a jövevényt. Szája csúfondáros mosolyra húzódott:
- Ki tisztelhetek a kisasszonyban?
A lány közelebb lépett, s elfúló hangon beszélni kezdett:
- Anne vagyok. Az új szobalány…
Az asszonyság hangosan felkacagott.
- Naiv teremtés. Új szobalány? Talán új ágyas.
Anne szeme szikrázott a haragtól.

- Nem kérem! Én szobalánynak jöttem. Nem holmi ágyasnak.
- Jaj leányom. Tévedsz, ha azt hiszed, szükség van itt új szobalányra. Három embert én is kiszolgálok könnyű szerrel. S bőven jut időm főzni is rájuk. Bizony mondom gyermekem, Te az úrnak érkeztél.
- Hogy mondhat ilyet maga… maga...? Én tisztességes lány vagyok!
- Gyermekem itt mindenki addig tisztességes, amíg belép a kapun. Az uraság kapzsi, haszonleső, fölényes, és kizsákmányolja a falubelieket. A felesége nagybeteg, már nem húzza sokáig. Az a fiú meg...bizony mondom az apjára ütött...csendes ugyan, de én állítom a hallgatagsága álca… S azt hiszed, tán én éhbérért dolgozom? Megfizetnek, csak hallgassak..
S újból felkacagott. Anne undorral vizsgálta az arcát, s dühösen közölte: ő szobalánynak jött, s ha ágyasnak nézik, hát itt nem lesz maradása.
- Elment az eszed te lány! Innen ugyan el nem mész, ha az úr nem enged. Övé itt minden: a falu, a földek, a házak…, s tán maguk az emberek is. Örülj, hogy fedél lesz a fejed fölött.
Miután befejezte mondandóját, a lányt egy kis szobába vezette, s visszatért a konyhába. Anne leroskadt az ágyra, s a gondolataiba merült. Családja nincs, s a lelencházban nem tűrik tovább, örülhet hogy 16éves koráig ott lehetett. S bár a megélt 16éve alatt mindenhol csak szegénység, és megalázottság vette körül, dacosan tartotta magát ahhoz az álmához, hogy kitör ebből a környezetből. És most itt ül az uraság házában, ahová szobalánynak küldték, és várja a sorsát.

Nem sokáig merülhetett el gondolatai között, mikor az asszonyság rontott be a szobájába.
- Hát te azt hitted, egész nap itt ücsöröghetsz? Dologra leány! Tán mutatkozz be az uraságnak!
Anne felállt, s az ajtóhoz indult. Az asszonyság azonban elélépett, s az útját állta:
- Gondolod így az úr kedvére leszel? - nőietlen kezeivel lejjebb rángatta a ruhát Anne- n, mély belátást engedve két, szépen domborodó mellei közé.

Anne ezt a megalázást már nem bírta, kitépte magát a kegyetlen kezek közül. Az asszonyság azonban nem engedett akaratából. Pofon vágta a lányt, s visszahúzta:
- Ne merészelj ellenem szegülni! Hidd el, jobban jársz, ha szót fogadsz nekem! Így még akár jó életed is lehet itt. Inkább én lássam meg benned a hibát, mint az uraság!
Anne remegve tűrte, hogy kibontsa a hajfonatát, s megfésülje őt. Hosszú haja majdnem a derekáig ért. Könny csillogott a szemében, mikor kilépett az ajtón, s elindult az úr szobája felé. Félve kopogott, s mikor bentről válasz érkezett, belépett. Körül sem nézve, fejet hajtott, s bemutatkozott:

- Anne vagyok, uram. Az új szobalány.
Szemben vele, a karosszékben hátradőlve felemelkedett egy alak. Mély, férfiasan kemény hangon parancsolta: lépjen közelebb.
Anne lépett kettő feléje, s kutatta munkaadója arcát. Ősz, kegyetlen vénemberre számított. A karosszékben azonban egy barna hajú, szikrázó fekete szemű férfi ült. Nem volt már fiatal, vonásait mégsem csúnyította el az idő, markáns, kemény arca alig változott az évek során. A lányt nézve elégedetten elmosolyodott.
- Hát akkor legyél üdvözölve a házamban. Remélem, a későbbiekben kedvemre leszel…
- Igyekszem uram - sütötte le a szemét Anne -, igyekszem jól végezni a munkám, hogy elégedett lehessen.
A férfi arcán gúnyos mosoly terült szét. Felállt székéből, s körbesétálta a reszkető lányt. Anne ijedten kérdezte:
- Talán valami baj van? Nem vagyok megfelelően felöltözve? Kérem, nézze el, én nem vagyok gyakorlott szobalány...

Munkaadója addigra már második körét rótta a lány körül. Háta mögé érve beszívta hajának illatát, nézte a ruhán kidomborodó fenekét, s elképzelte, ahogy ágyéka ütemesen nekicsapódik a lánynak, s közben a haját markolja. Majd felvillant benne a következő gondolat: hiszen ez a lány még biztosan szűz. A felismerés mérhetetlenül boldoggá tette. Gyorsan dolgára küldte Anne- t, s megparancsolta, hogy vacsora után jöjjön fel a szobájába, és vesse meg az ágyát.

Anne amilyen gyorsan csak lehetett, iszkolt lefelé a lépcsőn, be a védelmet nyújtó kis szobába. Rosszabbra számított, az úr ugyan végigmérte, de nem nyúlt hozzá. Talán mégsem mondott igazat a gonosz asszonyság. Talán mégis szobalány lesz. A gondolatot dédelgetve terített az asztalnál, s próbálta leküzdeni félelmét.

Az idő azonban úgy döntött, ámokfutásba kezd, s mire észbe kapott, sötétség borult a tájra, s mehetett fel megvetni az úr ágyát. Titkon remélte, nem lesz senki a szobában. Belépett, s az ágyhoz indult. Senkit nem látott odabent, a Hold szépen bevilágította a szobát. Ráhajolt az ágyra, s lehúzta a felesleges ágyterítőt, felrázta a paplanokat. Nem sejtette, hogy az úr az ajtó mögött áll, s kéjesen méregeti. Csak egy köntös fedte a testét, férfiassága harcra készen meredt előre. Délután óta tüzelte a gondolat: a lány szűz. Vagyis szűk, istentelenül szűk, s milyen őszintén fog sikítani, ha tövig merül lábai közé.

Hangos csattanással lökte be a vasajtót. Anne halálra rémülten fordult felé. Mikor megismerte munkaadóját egy pillanatra megnyugodott, de mikor lejjebb pillantott, s meglátta a férfiasságát idegesen hátrálni kezdett. Nyüszítve könyörögni kezdett, hogy ne bántsa, ő szobalánynak érkezett, hagyja elmenni. A férfi azonban még inkább feltüzelte magát rajta, ahogy a lány ellenkezett. Kisimított egy tincset az arcából, majd hirtelen magához vonta a reszkető teremtést. Keze a combján állapodott meg, szája mohón, a ruhán keresztül tapadt a mellekre. A lány továbbra is könyörgött, nyüszített, de hiába. Ura beszélni kezdett hozzá:
- Ha nem ellenkezel, nem okozok fájdalmat. Nem lesz rossz sorsod itt. Hogy hihetted, hogy majd pont a lelencházba küldök szobalányért? Ne feledd: én mindent megtehetek. Azt veszek meg, és azt veszem el, amit csak akarok. És most téged akarlak. Csakis Téged!

Anne reszketett minden érintésnél, a férfi azonban egyre követelődzőbb lett. Letépte a ruhát, és szétfeszítve a combokat az ágyra lökte. Nem, még nem akart behatolni. Elvégre nem megkínozni akarja a lányt. Csak épp a gondolat, hogy ő lehet az első, az első aki felfedezi ezt a teremtést elvette az eszét. Megcsókolta. Nyelve vadul siklott a szájába, míg ujjai Anne lábai között törtek utat maguknak. A szűk kehely azonban a durva érintésektől még nem volt nedves. Végignyalta két ujját, s így próbálkozott újra és újra, míg némi nedvességet érzett. A lány még küzdött alatta, de segélykiáltásai közé keveredett egy- két elfojtott sóhaj is, amit a vágatában ütemesen mozgó 2ujj okozott. Ura észrevette ezeket a sóhajokat. Örömmel nyugtázta, hogy a lány mégsem szenved annyira. Bár ha szenvedett volna, sem engedte volna el. Eszét vesztve nyomta a lányba 2ujját. Már nem bírta volna sokáig, férfiassága már szinte fájt az érintés hiányától. Egy gondolat zúgott a fejében: alatta fekszik egy sóhajtozó, szűzleány, szűk, nedves kehellyel... Már nem volt megállás... Férfiasságát tövig nyomta a kapálódzó lányba...