Ikarusz utolsó útja

Ikarusz magasba vágyott és a mélybe zuhant. Nem a zuhanás volt a büntetése, hanem a zuhanás túlélése. Négykerekű sárga rozsdaette földhözragadt, engedelmes, füstölgő jószágként poroszkált tovább a város elkormosodott házai között, a repülés kínzó vágyával a lelke mélyén. Sztoikus nyugalommal tűrte, hogy oldalát felhasítsák, így bendőjében szállíthassa az utasállatokat az egyik pontról a másikba, közben magatehetetlenül magába szívva a kínzó, izzadt emberszagot. A szotyi, hányás, húgy és szar maró keveréke ette belülről, alulról telente a só. Annyira, hogy óriási lyukak keletkeztek rajta amin keresztül látni lehetett a repedt sarkú aszfaltot. Fejében egy buszsofőr nevű pásztor, az irányította, akinek a lelke mélyén autóversenyzéssel kapcsolatos eltemetett álmok laktak.

Ikarusz elfáradt. Szíve alapjáraton is szánalmasan lihegett, sírt, rárakódott az évek minden kínja. Szeme üres volt, még este sem csillant benne némi fény miután aludni tért a nap. A pásztor is elhasználódott, alkohollal próbálta konzerválni testét a további életre, elaltatni ennek ellenére feltámadó viszkető ingereket. Ikarusz a garázsba alvással próbalt új erőt meríteni, hiába. Egy nap nem jöttek érte a szokásos reggel. Tudta ma éjszaka lesz feladata, mint előtte annyi öreg társnak, akik azóta már megpihentek.

Keleti pályaudvar álmában keservesen nyöszörög, az óra elüti az éjfélt. Hét utas vár a szoborrámerevítő hideg éjszakán. Az utolsó járat késik. A hét utas mind különös figura. A gépi síri hangú mérnök, aki túlélt egy gégerákot, most a fejében lelkendezik egy újabb tumor. Fiatal suhanc, aki egy mesebeli disznóval ment kincset lelni és már nem tér haza. A fiatal pár akiknek kezén a volt főbérlő vére szárad. A megtört szívű bohóc, aki maga mögött hagyta a halált megvető trapézt. Öreg csöves, aki az élet keserű borát issza, és mindig fázik. Aztán nehézkesen felbukkan a busz csenevész pislákja, utat vágva a lomha jármű előtt.

Ma nem kérnek bérletet, sem jegyet ma ingyen van az út. Pontosabban a sofőr szarik bele az egészbe. Lassan kászálódnak, nem siet az idő. Legelől a síri, gépi hangú, aztán aranyrögöt nem találó kondás, mindig fázó öreg, szerelmes született gyilkosok. Végül a bohóc hegedűtokkal.

Kiveszi harlekin szerű pofa a hegedűtestet és lassú cirógató zene kezd kalandozni a húgyszagú éterben. A pár melegen összebújik és közösen álmodik. Az öreg ellazul és a sárga csak nő alatta. Szájkosár a disznón, ha rossz napja van fájdalmast harap. A póráz kicsúszik az elpilledt kézből. A szemközti ablakhoz nyomja a malacpofáját, és onnan nézi a távolodó fákat. A mérnök néz maga elé, nem tudni hol s kivel van. A sofőr maró pálinkát iddigál közben óriási mélységű kátyúkat kerülget. Tegnap esett, mind megtelt vízzel. Nem tudni melyik mekkora mély, pedig néhány képes befalni ekkora buszt is mint ez és csak reggel a tűzoltók halászhatnák ki a megfulladt tetemeket.

Picsába eltévedtem!Hol a fészkes faszba vagyunk?Bassza meg hagyja abba azt a kurva nyekergést ott hátul!Na várjon szól a gépi hang, törzsgyökeres pesti vagyok. Na mutassa a térképet. No itt balra. Aztán jobbra és egyenest és ott lesz az alagút.
A hegedű largoból hirtelen átcsap allegróba és megreccsen Ikarusz szíve. A pár heves csókok közt ébred, a csöves nem fázik többé és beledől sárga levébe. A disznó a gazda lábát böködi ideje ébredni. A mérnök arcára mosoly derül. A sofőr kezéből a pálinka elfogy. Az utak hajlongnak, macskakövek zörgőn nyávognak.

Vissza largoba, lecsendesedik a lélek. Még egy utolsó elnyújtott hang és visszakerül a tokba. Felsejlik az alagút, vár a sötét. A másik végén fény, ki tudja?A bohóc visszanéz, rátapasztja a kezét az üvegre és elköszön az energiatakarékosságból befogott szentjánosbogarak foszforeszkáló fényében fürdő várostól. Csak ő néz vissza egyedül.
Ikarusz felsóhajt utolsót, nem fél. Először a sofőr tűnik el, majd a mérnök, a röfögő disznó és melankolikus gazdája, húgybapácolt bölcs, véreskezű szeretők. Legvégén a bohóc üvegre tapasztott kézzel. Ikarusz végleg megpihent.