Ígéret

Emlékszem, azt mondta, szól, ha eljön az ideje. Nem volt olyan konkrét, mint vártam, de volt valami a szavaiban, valami régi, ami motoszkált. Talán nem is úgy van? Nem tudom, majd kiderül, mindenesetre örülök neki. Dög meleg nyár, szülők messze, család többi része még messzebb, így egy kis időre eljátszhatjuk. Rég nem láttuk egymást, talán ezért ragyogott, mikor leszállt a vonatról.
- Ha azt mondanám, hogy már Szerencstől vigyorogsz, mennyire járnék messze az igazságtól?
- Ismersz... - és ezzel megölel. Olyan igazi, összebújós, átjár az illata és a szorításaiból érzem, hogy alig hiszi el. Mindig is ilyen volt, mástól ez talán szokatlan lenne, de ő kapaszkodik belém, ilyenkor látszik igazán.

Percekig állunk így, az idő elfeledve ketyeg, kibontakozik, és rám néz.
- Örülök neked. - mondja a szokásos, ijesztően őszinte mosolyával.
- Én is neked. - válaszolom szintén mosolyogva. Van egy kis táskája, bedobom a hátsó ülésre, majd autóba ülünk és irány haza. Régen volt, de annyira ismerős, annyira megszokott az egész lány. Ahogy az ülésen ül, ahogy a lábát tartja, ahogy vezetés közben bámul, mind mind tiszta Ő. Az érzés az egész kocsit betölti, nem nézek rá, egy pár kósza pillantástól eltekintve a mellén és a combján, mégis érzem. Nem egy jellegtelen, szokásos utas, aki csak ott van az ülésen. Nem igazán tudom kifejezni milyen ez, egyszerűen: jó. Nem bonyolult, nem eget verő, csak szimplán jó, olyan igazi jó.

Úton hazafelé a szokásos közhelyek, mizu, hogy vagy, hogy telik a nyár és a többi sorban, de nem bánom. Olyan régen láttam és annyira hiányzott, hogy most minden kellemes vele, még az udvariaskodás is. Távirányítós kapu, bukkanó, fehér garázsajtó, kazánház, majd nappali.
- Kérsz valamit enni-inni?
- Egy pohár valami jól esne, köszönöm.
- Ilyen meleg volt a vonaton?
- ÓÓÓ ne is mondd, azt hittem megzavarodok.
- Hehe, a drága jó MÁV még mindig a régi... Mit nézel ennyire?
- Téged... talán nem szabad?
- Szabad, de lehet, hogy el fogok pirulni.
- Nahát, a kis szégyellős, ha a tekintetemtől elpirulsz, mi lenne veled, ha odamennék?
- Hát nem tudom, szerintem sikítanék.
- Próbáljuk ki! - ezzel odalép hozzám, egész közel és a szemét az enyémbe fúrja.
- Jaj, segítség... - mondom totál unott, leszarom hangon és hátrálni kezdek, ő pedig velem, amíg nem állja utamat a konyhapult. - Jaaj, valaki mentsen meg... - marad a nemérdekel hangvétel, amitől a drága láthatóan nagyon nyeregben érzi magát.

Elkezd simogatni a kezeivel, az arcomat az orrával, én pedig próbálok elmenekülni.
- Jaaaj, Úristen, segítség, áááá.... látod, mondtam, hogy sikítani fogok.
- Te szeeeegény, mi baj?
- Az, hogy bántasz.
- Ééééééééén?
- Igen, Te. Látod, hogy menekülök, meg sikítok?
Ezt soha nem fogjuk megunni: hülyeség ezerrel, enélkül aztán kegyetlenül unalmas lenne az élet. Iszogatjuk az üdítőnket, beszélgetünk tovább, sok minden történt velünk, mióta nem beszéltünk, így van miről elcsevegni. Annyira természetes az egész, annyira hétköznapian izgalmas, hogy akaratlanul rám törnek az emlékek, ez nem lehet az enyém. De erre van ez a nap, ma eljátszhatjuk, és még holnap is, és még azután is, most egy kicsit, csak egy kicsit...

Peregnek a percek, már kezd sötétedni, a szokásos, család-nyaral-én-itthon teendőimet kivégeztem, marad Ő. A szobámban most jár másodszor, de ugyanúgy van minden, ezért biztosan ismerős neki, főleg az ágyam bal oldala, ahol először voltunk egymásé. A mondás szerint a tudatlanság áldásos, a mi esetünkben a jövőbe nem látás volt áldásos. Az volt az utolsó, igazán boldog, gondtalan napunk. Csak ülünk az ágyon, róla pedig ordít, hogy mit gondol: kesereg. Örül nekem, boldog, de őt is elárasztották az emlékek, hát nem szólalok meg pár percig, hagyom, hagy élje meg az érzést háborítatlanul. Letelt a pár perc...

- Add a kezed! - elvezetem a szoba közepére - Itt állj meg! - leülök a gép elé a székembe, megbillentem és a fejem és közömbös arccal azt mondom:
- Vetkőzz! - A meglepetéstől nem telik többre, csak egy kidadogott "mi?"-re és egy zavaros, hitetlen mosolyra. Indul a játék... Odasétálok hozzá, egészen addig, amíg a mellkasunk összeér, megragadom a nyakát, nem túl erősen, felszegem az állát egy kicsit, épp annyira, hogy a szemembe nézzen. A legmélyebb, legparancsolóbb hangomon, mégis halkan, lassan a a fülébe mondom:
- Azt mondtam vetkőzz. Most. - Elengedem, vetek a szemébe egy pillantást, majd visszaülök a székembe.

Miért? Egyszerű: ismerem. Tudom, mit akar. Tudom, mi az, amit legbelül, néha még maga elől is rejteget. Mióta láttam mindezt, azóta át akarom élni. Ő is, csak eddig nem kapott rá lehetőséget.

Szúr a tekintetem, nem nézek a szemébe, csak pásztázom a testét, lábujjtól nyakig, gátlástalanul. Vetkőzni kezd. Először a két pici zoknitól szabadul meg, majd a topjától. A feladatom most az, hogy rezzenéstelen arccal viseljek mindent, magas megközelíthetetlenségben, megalázó közönnyel. Ez a maszk. De belül ordítok, amint a mellei előbukkannak a topjából. Kicsit vicces, ahogy a szűk farmert próbálja lecibálni magáról, minden mozdulatát a keblei ringása követi, végül ez a ruhadarab is lekerül. Következik a melltartó a szokásos csaj-mozdulattal, hátranyúl a kezeivel, elhúzza a gumis anyagot, majd kikapcsolja, egy apró gesztus a vállaival és a melltartó máris az ágyon pihen. Kérdőn rám néz.
- A bugyi maradhat. - Szótlanul nyugtázza.

Úristen. Nem fogom a szerepem meghazudtolni, de az előbb a szék szélébe markoltam, hogy a fájdalom valahogy elterelje a figyelmemet a meztelenségéről. Csak az enyém. A parancsomra várva áll előttem, szégyellősen, fülig pirulva és én mindenemmel azt sugallom, hogy meg ne próbáljon ellenszegülni. Én irányítok. Ő engedelmeskedik.

Leveszem a halásznadrágomat, majd visszaülök a székbe.
- Gyere ide! - utasítom a megszokott, nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon, ami úgy látszik működik, ezért a végéig meg is tartom. Odajön hozzám.
- Térdelj le és láss neki! - Rám sem néz, kibontja a farkam a boxerből, majd ügyködni kezd rajta.
- Ez neked szopás, csináld rendesen! - belemarkolok a hajába és a fejét mozgatni kezdem úgy, ahogy nekem tetszik. Lassan elengedem.
- Na látod, tudsz te, ha akarsz. - Így utasítgatom szóban tovább, minden részletet a tökéletesre hangolva a mozdulataiban. Élvezem egy pár percig, néha megállítom, amíg megmarkolom a melleit, majd továbbot intek.

- Jó, elég lesz. Állj fel! Térdelj a székre! - Miután elhelyezkedett és mindenét a helyére igazítottam, a szék pereménél fogva kivontatom a szoba közepére. Meghúzom a gázrugó karját, kicsit lejjebb engedem a fenekét, pont ideális magasságba. Már tocsog... félrehúzom a bugyiját, a farkam odakészítem a puncijához, majd egy mozdulattal csattanásig lököm belé, és ezzel a lendülettel kirántom. Sikolt egyet röviden, és összerázkódik, elkapkod pár levegővételt a meglepetéstől.
- Nem mondtam, hogy nyöghetsz, úgyhogy csend legyen! - Megismétlem az előzőt, nulláról egészen, majd vissza, aztán még egyszer, ő minden alkalomnál megvonaglik és a hangjával küszködik.

Felhagyok az előbbivel, belé hatolok, majd mozogni kezdek.
- Most már hangoskodhatsz. - Ezzel kiveszi a szájából a kézfejét és ritmustalanul nyöszörögni kezd, minden nagyobb lökésnél nagyot nyögve. Én csak dugom és hallgatom.
- Úgy látom nagyon szereted használni a szádat... legyen hát. - Ezt mindig is ki akartam próbálni: egy kicsit hátra lépek, majd elfordítom őt a forgószékkel, szembe magammal.
- Mondjam, vagy tudod magadtól is?
Tudja. A háttámla mellett kicsit lejjebb hajol, majd szopni kezd. Jó pont, hogy emlékszik, hogyan kell, de még nem érdemelte ki a dicséretemet. Szó nélkül kihúzom a szájából, elforgatom a székkel és így folytatom, váltogatva a tempón, a fenekét paskolva. Tetszik a dolog, ha kedvem szottyan elfordítom, attól függően, hogy a szájára vagy a puncijára vágyom-e. Mozgás és forgás váltja egymást, de a szék folyton gurulna a túlzott erőhatástól, szeretném az ágyon folytatni.

- Na, királylány, irány az ágy. De csak, ha szólok!
Lefekszek az ágyra hanyatt. - Gyere, ülj az ölembe! - ... - Így. Most pedig mozogj! - Az egyik kedvenc pózom. A lány az ölemben, a mellei az orrom előtt, gyönyörködök bennük, meg tudom fogni őket, eljátszogatok a mellbimbóival, miközben a nagy ujjammal a csiklóját izgatom. Hiszen még meg sem csókoltam... ááá, legyen.
- Mivel eddig jól viselkedtél, kapsz egy kis jutalmat, de nehogy visszaélj vele, mert leverem rajtad! - Feltolom magam hozzá, a mellei összenyomódnak a mellkasomtól, megfogom a fenekét és megcsókolom. Érzékien, lassan, nyelvesen, sokszor összetapasztva az ajkainkat. Csók terén ő a listavezető, elképesztően csinálja. Én irányítok, mégis képes úgy fogadni mindet, hogy legszívesebben felfalnám. Hevesebben akarom, a kezeim vándorolnak a testén, simogatják, paskolják, markolják mindenét, ő meg csak nyöszörög a frissen csókolt szájával.

Most, hogy a kedvére tettem és nehogy túlságosan elbízza magát, ideje egy kicsit megleckéztetni. Visszafekszem az ágyra.
- Add a kezed! - Így tesz, én pedig a puncijára teszem.
- Gyerünk, csináld! - Lovagolni kezd rajtam és a kezével a punciját simogatja, a csiklóját dörzsöli. Tarkóra teszem a kezem, majd megkeresem a legközönségesebb hangszínemet.
- Nézz a szemembe és hallani akarom, hogy mennyire élvezed. A szemembe néz és próbál hangosabb lenni, de nem nagyon megy. Olyan vörös, mint a főtt rák, állandóan elkapja a tekintetét és a hanghatás sem az igazi. De én csak nézek a szemébe, rezzenéstelen arccal tűröm a csapnivaló próbálkozását, végül elegem lesz.
- Szánalmas vagy... - lelököm magamról, majd egy szót sem szólva hasra fordítom, szét teszem a lábát, két ujjam a puncijába nyomom, és az ujjvégeimet mozgatni kezdem az elülső falán, amitől úgy nyüszít mint egy sérült kutya. Odahajolok hozzá, az arca a párnában, ezért csak a hangom hallja:
- Ha már ennyire béna voltál, akkor most erőltesd meg magad! - az ujjaim helyére most a farkam kerül, ő hason fekszik előttem, dugni kezdem hosszú, lomhán sietős mozdulatokkal, minden ütközésünknél csattan a popsija, előre lökődik az ágyon.

Elképesztően nedves. Ez nála nem extra, de ebben a pózban érezni igazán. Mozoghatok mindenféle hosszt és tempót variálva, mindig van elég síkos ahhoz, hogy akadálytalanul nyomuljak belé. Sosem firtattam igazán a méretem, nem dicsekedtem vele, nem méregettem, de az ilyen esetekből az jön le, hogy nincs velem baj. Hosszú, vörös haja szétterülve a feje körül hever, tincsei mozgásából látom, hogy elfordítja a fejét balra, szabaddá téve a száját, amiből rögtön elképesztő nyögés szakad ki. Te jó ég... tudom, mit mondtam neki, de ez már majdnem túlzás. Minden lökésemnél akkorát nyög, mintha a farkam helyett egy marék szöget dugdosnék belé. Ezt a hangerőt nehéz eljátszani, biztos vagyok benne, ha nem utasítottam volna, akkor is ilyen hangos lenne.

Addig folytatom, amíg a két karom el nem fárad. Mennyi volt? 10 perc? Fél óra? Fogalmam sincs. Szeretkezés közben soha nem az időre figyelek, az érzés a lényeg. Olyan ez, mint a drog, kis különbséggel. Ha nincs, ugyanúgy vannak elvonási tünetek, és függővé lehet válni, de az "elég" vagy a "sok" kifejezésekkel nem lehet jellemezni. Édes őrület, amely annyira ravasz, hogy képes elhitetni velem, én akarom őt.

Fáradt izmokkal fekszek le mellé, ő egész testével felém fordul. A fáradtságtól és elégedettségtől egy szemernyit enyhébb hangra váltok:
- Jól van. Azt tetted, amit mondtam, ezért kívánhatsz egyet. Nos?
- Azt szeretném, hogy... hogy nyalj. - Megfogom a kezét és megnyalom.
- Erre gondoltál?
- Nem, hanem...
- Akkor meg fejezd ki magad értelmesen! Midet nyaljam?
- A...
- Pirulsz még itt egy fél óráig vagy kinyögöd végre?!
- A... a puncim.
Semmi válasz, semmi játék a mellein vagy a hasán, széthúzom az ajkait, a nyelvemmel megkeresem a csiklóját és rátapasztom a számat. Szívom, csókolom, dörzsölöm a nyelvemmel, majd egyszerre ujjazni kezdem. Finom íze van, egész édeskés.

Becsukom a szemem, ettől minden más érzékem kiélesedik. Hallom a sóhajait, a sikoltásait, érzem a mellei esését a kezemben, a csípője lökéseit, a combja rángását, a bőrre forró pírját, a puncija görcseit. Gyorsítok a csiklóján, erősítek az ujjaimon. Rögtön jön a válasz, nem tud megmaradni nyugodtan, ficánkol, kézzel kell lefognom a csípőjét, hogy ne lökjön le magáról. Egyre hangosabban nyöszörög, magasabb a hangja, a nyögései minden levegővételnél sikolyokba mennek át, már nem csinál mást csak sikít, míg végül őrülten rázni kezdik az orgazmus rohamai. Csillapíthatatlanul csak visít és remeg, sokszorosan érezve a nyelvem és az ujjaim. Lassan megnyugszik, én lazítok a mozdulataimon, lágy csókokkal halmozom el az ölét, így nyújtva a lehető leghosszabbra az örömét, miközben a zihálását hallgatom.

Talán még meg sem nyugodott teljesen, de nem érdekel, a jutalmát megkapta, vége. Továbbra sem szólok, összezárom a lábait, felemelem függőleges helyzetbe, L-betűt formázva belőle, széles terpeszben mögé térdelek, majd a nedveitől még mindig síkos farkammal a puncijának feszülök, ami még nedvesebb, mint eddig. Nem akarok neki rosszat, biztosan érzékeny még, ezért csak óvatosan csinálom, röviden, gyengéden. Tetszik ez a póz, bár hosszú távon kényelmetlen, a terpesz miatt feszül a combom, a csípőjét pedig magasan kell tartanom, hogy pont egy vonalban legyünk. Eszembe jut a gondolat, hogy vele minden kellemes és egy másik is, miszerint ő mindenhogy szereti. Sok tervünk volt, hát miért ne próbálhatnánk ki mindenfélét, amiről beszéltünk? Próbálhatnánk? Helytelen. Én mondom, ő pedig megteszi. Ha meg nem, akkor szankcionálom. Induljunk hát tovább a felfedező úton.

- Akkor most jöjjön a kedvenced. Mutasd meg, hogyan kell!
- Térd...
- Mondom mutasd, ne mondd!
Egészen gyengéden mozgat, mint egy anyuka, gondos törődéssel a sarkamra ültet terpeszben, a kezemet hátra teszi, hogy azon támaszkodjak. Feláll az ágyon előttem és a lábam mellé lép, amitől a puncija pont az arcom elé kerül. Más esetben nem tétováznék, de ez most nem erről szól. Leguggol, magába igazítja a férfiasságomat, majd lejjebb ül, egyik kézzel a tarkómat fogja, a másikkal hátul támaszkodik. Dolgozni kezd csípőből. Eléggé nyakatekert pozíció, de mivel ez a kedvence, nagyon élvezi, én szintúgy. Elérem a melleit, meg tudom fogni a fenekét, tudom csókolni, néha egymásba kapaszkodunk és így szeretkezünk. Egyszer csak minden előjel nélkül átkulcsol a lábaival és megszorít. Elengedem, az arcáról akarom leolvasni, mi történt, és el akarom húzni a fejem tőle.
- Ne... - nyögi sóhajtva, majd arcát a vállamban temeti és még erősebben szorít. Nahát, nem gondoltam volna. Aprókat remeg, a lehelete a kulcscsontomat égeti, ekkor értem meg, hogy megint eljutott a csúcsra. Ilyen gyorsan? Nem csoda, hogy ez a kedvence.

Átkarolom, előre nyújtom a lábaimat, ő pedig az ölemben marad.
- Figyelj csak, királylány... eddig 2-0, szóval jó lenne, ha megerőltetnéd magad. Fejezd be! Majd én irányítalak.
Lefektetem az oldalára és a feje magasságában mellé térdelek. Tudja dolgát, jobb kézzel támaszkodik és rögtön a szájába vesz. Bőségesen használja a nyálát, a nyelvét és a kezét is, igazán hálás. Pár percnél nem kell több és érzem, már nekem sincs sok hátra. Bele markolok a hajába, így diktálom a tempót, amíg a farkam egyre dagad a szájában. Gyorsabban, gyorsabban, már csak pár másodperc, méltó befejezést akarok. Kicsit elkések, az első adag a szájába megy, aztán kézzel segítek magamon, a pofijára és a mellére is jut az örömömből, bőven. Igazán jól mutat a piszkos fehér a bőrén. Végjátékként, hogy nehogy elfelejtse a rangsort, még a szájába adom párszor, a melleivel játszok és a punciját simogatom, ő pedig csendben, odaadóan tisztogat, árad belőle a szeretet és az elégedettség.

Az előzetesen odakészített kis törölközővel letörlöm az arcáról és a kebleiről, ami pár percnél tovább nem oda való, aztán lefekszek mellé és átkarolom. Már félig besötétedett, későre jár, bennünk pedig még mindig zakatol az átélt öröm. Most egy kicsit eljátszhatjuk... Csendes a ház, minden nyugodt, csak a lélegzetét hallom és a melegét érzem. Annyira ártatlan ilyenkor. Meggyötörtem, megaláztam, mégis hálás.

Betakarom, és így alszunk reggelig.