Gyűlölet és kéj

Édes parfümillat, vörös hajzuhatag, hideg, acélkék pillantás. A nő lenézett az ártatlan, remegő lányra, gonosz vigyorra ívelt telt ajka. Ő tudta, ki van ott a földön, ő ismerte. Dorának hívták, amolyan tucatribanc volt. Minden idejét önmaga sajnáltatásával, sajnálásával töltötte, kihasználta az embereket, aztán önmaga elől is menekülve esett még mélyebb depresszióba, hogy aztán újabb embereket kihasználva a fű "csodálatos" hatásaitól bódultan órákra el tudja felejteni világfájdalmát.

Bosszút akart állni, megmutatni a lánynak, milyen, amikor az ember tényleg szenved. Végignézett a testén, kerek mellein, teltkarcsú csípőjén, combjain, aztán... megrúgta. Fájdalmas sikoly töltötte be a szobát, a hegyes sarok pedig felsebezte a lány oldalát. Az kétségbeesetten vonaglott meg, de a csuklóit és bokáit szorosan tartó kötelek nem engedtek neki nagyobb mozgást. A nő fölé térdelt, végigcirógatta a felsőtestét, majd megragadta a kezét. Tudta jól, hogy a balon még, ha halványan is egy szó látszik. Nagy szerelmi bánatában vágta össze magát szegény, kicsi Dora. A semmiből talán? pengét ragadott a nő, s a félhomályban kereste meg a betűket, hogy újra belevagdossa őket a fehér bőrbe. Dora zokogva ficánkolt, nem tudott pontos munkát végezni, de elégtétel volt számára a tény, hogy így még sokkal jobban fájt is neki. Azért figyelmeztetően pofon vágta, hogy összekapja magát. Még nem melegedett bele eléggé. A másik kezébe is belevéste a szót, aztán a mellére, a nyakára... Gyűlölte a lányt. Végezetül előhúzott a táskájából egy kis injekciós tűt. Durván félrebillentette Dora fejét, s vénájába szúrta a tűt. Egyszerre adagolta belé a heroint.
Egy fájdalmas nyögés, hörgés, könnyek... S nem sokkal később Dora meghalt.


Kéj

Az ajtó kis kattanással csukódott be. Rémült, kétségbeesett némaság telepedett a helyiségre. A nő ujjai bilincsként fonódtak az ijedt lány csuklóira, magához rántotta őt, és rekedten suttogott a fülébe. Egyik keze vándorútra indult a testén, a másikkal pedig továbbra is szorosan tartotta a csuklóját.

Kegyetlen volt, de kéjenc is. Érezte a gyönge test erőtlen próbálkozásait a kiszabadulásra, és érezte a végleges beletörődést is. Szadista vigyorra ívelt ajka, belecsókolt a lány nyakába, amire az felsóhajtott. A nő szabad keze elért a kis picsaszoknya gombjához, ügyes mozdulattal gombolta ki, csúsztatta le az apró ruhadarabot a lány combjain.
Fekete combfixet viselt, meg fekete franciabugyit. Tetszett neki a látvány. Bár már maga a tény is annyira csábító volt, hogy egy teljesen kiszolgáltatott lányt érinthet... Hát ha az még élvezi is az utolsó pillanatait. Hosszú, hideg ujjai körberajzolták a bugyi vonalát, a kerek fenék és a csípő ívét, majd attól az oda nem illő darabtól is megszabadította a lányt. Ajkai közben a vállának bőrét becézték, egyre több kéjes hangot kicsalva a lányból. Az engedelmesen simult a nőhöz, minden érintésre sóhaj szaladt ki ajkai közül.

Fogak mélyedtek a vállába, körmök szántottak végig a hasán, a rekedt suttogás folytatódott. A szavak hatással voltak rá, a préda újra elevenen kezdett mozgolódni, de a vasmarok nem engedte szabadulni. Ahogy a nő ujja egyre és egyre lejjebb haladt, úgy nyugodott meg megint, ajkába harapva próbálta elfojtani nyöszörgését. Teste megfeszült, ahogy a vadász szemérme legforróbb pontját kezdte simogatni, hol tágra nyílt, hol szorosan összezárt szemeiből könnyek csorogtak.
A simogatás abbamaradt, a nyögések elnémultak. A nő kezében tartotta az ernyedt testet, és önelégült mosollyal nézegette a hátába mélyesztett tőrt.