Élet

Örök némaságom, mozdulatlanságom foglyaként szemlélem a környezetemet. Egy élettelen, hideg kő vagyok. De ez senkit sem érdekel. Én nem érdeklek senkit. Egy háromlábú állványon fekszem, ki tudja mióta. A végtelen idő kezdetén kaptam a szörnyű áldást-átkot. Látok, hallok, tudok mindenről dolgokat, de meg nem élhetem ezeket. Látom a korokat felemelkedni s letűnni a semmiben. Látom az embereket egymással harcolni, egymást gyilkolják halomra. Látom a nőket és férfiakat önfeledten szeretkezni. Tanúja vagyok az élet csodájának, a születésnek, de látom a halált is. Látom a fénylő kék eget, az égig érő, havas hegycsúcsokat, a haragoszöld fenyveseket. Szemlélem a határtalan, gyilkos, s mégis oly szép sivatagokat, rajtuk átvonuló tevekaravánokat. Figyeltem a mérhetetlen, fenséges piramisokat, mikor még csak a földdel voltak egyenlők, s hangyányi emberkék rakták össze őket irdatlan kövekből. Látom a mértéktelen gazdagságot, és szegénységet. Látom a teremtést és a pusztítást.

Hallom a dalos pacsirta koncertjét, a tücskök és békák altató szerenádját. Hallom a kisgyermek első, gügyögő szavát. Látom bizonytalan apró lépteit, mit szülei s a Világ felé tesz. Hallom kétségbeesett sírását, mikor kicsiny lelkét oly mérhetetlen fájdalom gyötri. Látom az öreg emberek ráncszabdalta, ezernyi mesét mesélő arcát, szemüket, melyben az ősi bölcsesség már fáradtan csillog. Látom a könnycsepp szivárványszínét. Látom a tavaszba boruló Világot, a fakadásig érett gyümölcsöket a nyári Nap aranya alatt. A milliónyi színben pompázó ősz tékozló gazdagságát, a puha fehér takaróval borított Tél Világát. Látom az óriásokat és törpéket, boszorkányokat, kik seprűiknek nyargalnak az éj leple alatt, a játékos meseszép tündéket. A hatalmas, tohonya sárkányokat, az aranyhajú királylányt, és a fehér paripán érte érkező herceget. Látok mindent és mindenkit, de nem érint meg, hideg szemlélője vagyok mindennek csupán. Csak engem nem látnak meg, a kőbe zárt lelket. Sírni tudnék, ha volna szemem, s lenne könnyem hozzá. Pörögnék, forognék, míg a szédülettől földre nem rogynék, ha volna lábam. Csokorba szedném a mező virágait, ha lenne kezem. Részegülnék illatuktól, ha lenne orrom. Szomorúan szemlélem a köröttem repkedő csodás pillét, bájosan tetszeleg tükörképének, mit bennem lát. De nem engem csodál, csak magában gyönyörködik ő is. Látom a lányt is, ki szép, karcsú ujjával végigsimít jég testemen, de nem érzem érintését. Pedig úgy vágyom rá! Fáradt vagyok már. Hosszú volt az idő, s még hosszabb, mit itt kell eltöltsek. Meghal a lány is talán, s elpusztul a lepke is, idejük lejár, de nem tűnnek el nyomtalan. Mindkettő hátrahagyja lényének egy darabját, mi e Világot gazdagítja, gyermekét, lelkét, életét. Én pedig változatlan formában végeláthatatlan ideig senyvedek.

De egyszer mindenkin lehet segíteni! Csodákat látok nap mint nap, évről évre, világról világra. Így eljön az idő, mikor jótevőm-kínzóm megkönyörül rajtam, s ha csak rövid ideig is, de feloldja a varázst. Szikrázó fehér, csillagzápor vesz körül. Felmelegít, a csodák útjára terel. Ámulva érzem kristályaim átalakulását. Lüktető, vibráló feszültséggel töltődöm fel. Amit eddig, mint kívülálló láttam, az most megelevenedik bennem. Valóságban tudom, mit jelent láb és kéz, szem, száj, orr és fül. Elgémberedett tagjaimat óvatosan nyújtogatom. Hitetlenkedve nézem lábaimat, kezeimet, melyek simogatnak, igazán éreznek. Orromban valami hihetetlen illat tolakszik – ez hát a Világ illata. A földé, a levegőé, a tűzé, a vízé, az Életé. Lassan lépkedek el börtönömtől. Sosemérzett, selymes pázsit simul meztelen talpam alá. Apró kavicsok tűként böködnek, a virágok, bokrok barátként simítanak végig testemen, mely meleg és élettől duzzadó. Keskeny patak keresztezi utamat, leguggolok a partjára, s látom sosemlátott, de oly nagyon vágyott tükörképemet. Látom a lány arcát, mely eddig oly ismeretlen volt előttem, s most kölcsönkapott ajándékom szemlélem fékezhetetlen örömmel. Érzem a forró könnyeket, melyek vízesésként zuhannak le szememből, végig arcomon, belecsobbanva a vízbe. Hát ez a sírás. Az életöröm könnyei. Fel sem tudom talán fogni, mi történik most velem. Szivacsként iszom be környezetemet. Borzongok az ujjaimat cirógató pataktól, mikor beledugom kezem. Mennyire más így látnom az apró halacskákat, rákokat, buzgón igyekszik mindegyik valahová. A patak folyását követve fehértörzsű nyírfaligetbe jutok. A fák között megbújó szamócabokrok hívogatnak. Gyermeki örömmel nyúlok érett piros bogyóikhoz, érzéki az élvezet, ahogy szétárad ízük a számban.

Nem tudok betelni ezzel a csodával. Magamhoz ölelem a karcsú, fehér fák törzsét, átáramlik belém ősidők ereje, gyógyító hatásuk most engem érint. Könnyű lomjuk között rám süt a Nap ragyogó fénye, s én tovább melegszem tőle. Robbanásnyi az energiám, futva indulok az előttem magasodó hegyre felkapaszkodó keskeny kis ösvényen. Embermagas virágok, eddig ismeretlen illatukkal kábítanak, megtöbbszörözik erőmet. Égig nyúló, haragoszöld, méltóságteljes fenyőfák állják utamat. Hűvös illatot árasztanak magukból. Ágaikról a gyanta csorog rám. Tobozaik után nyúlok, muszáj megérintenem ismerős, s mégis ismeretlen testecskéiket. Apró fenyőmagokat eszem, mennyei az ízük. Talpamat szurkálják a lehullott fenyőtűk. Lassan elfogy az erdő körülöttem, s kemény, hatalmas sziklák foglalják el helyüket. Élvezettel kapaszkodom beléjük, feljebb és feljebb, míg úgy nem érzem, feljutottam a világ tetejére. Egy lapos kövön megállok és szertenézek. Megszédít az a szépség, mely most a lábam elé tárul. Kitárt karral ölelem magamhoz a Világot.

Oly apró most minden előttem. A kicsiny patak csupán ezüstszálnak tűnik a zöld selyemréten. A nyírfaliget vidám fehér foltjai tarkítják a mezőt. Fenséges sasok köröznek körülöttem, hívnak magukkal, repüljünk együtt. Nem kéretem magam, elrugaszkodom a szikláról, s feszített szárnyú madárként szárnyalok velük. Simogatja testem a levegő, szinte istennek érzem magam így. Nincs számomra távolság és magasság. Elrepülünk hegyen-völgyön át. Mennyire másként látom most a széles folyamokat átölelő, emberkéz alkotta csodás hidakat. Az ősi piramisok régi ismerősként köszöntenek, méltóságteljesen állják az évezredek szeleit. Fáraóik örök nyugalomban fekszenek mélyükön. Továbbszárnyalva egy barlang előtt szállok le. Kíváncsiságtól hajtva lépek a félhomályba, orromat csípős vadállatszag érinti. Lassan lépkedem egyre beljebb, szemem már megszokta a sötétséget. A barlang mélyén egy égő szempár figyeli felé tartó utamat. Hatalmas barnamedve gömbölyödik előttem, termetéhez képest vékony hangon nyöszörög. Testét fájdalom hulláma rántja össze, ahogy világra préseli apró kölykeit. Halk kiáltás hagyja el ajkam e fantasztikum láttán. Odaenged maga mellé, legyek társa e csodában. Két bocsát tisztára nyalja, s a picik máris keresik táplálékuk forrását. Alig látható, piciny szőrgombócok elvesznek anyjuk karjai között. Odakuporodom anyjuk fejéhez, kezem a sűrű, tömött bundát simogatja. Hozzám dönti óriási fejét, kényeztessem még. Tökéletes harmóniában töltjük az elmúló időt. Egyik picinye odacsúszik degeszre tömött pocakján hozzám. Óvatosan karomba veszem a tejszagú, meleg kicsiny testet. Súlytalan, selymes apróság a kezeim között rögtön aludni tér. Engem is elnyom az álom, melyet eddig nem tapasztaltam még. Színes, fantasztikus történetek kavarognak körülöttem.

Egy vízesés lábainál ébredek fel. A zuhatag hangja csodás koncert füleimnek. Hívogat a tó, menjek, fürödjek benne. A következő pillanatban már a kristályvízben úszom, tágra nyílt szemmel csodálom e világot. A vízi növények testemre hajolnak, a halak érdeklődve úsznak velem együtt. Amíg levegővel bírom, addig úszom velük, majd a felszínre lököm magam. Szememet elkápráztatja a víztükrön megcsúszó ezüst napfény. Szinte belevakulok a csillogásba. Így nehezen veszem észre a tó partján álló embert. Magas, karcsú alak. Ő az első ember, akit most élő valómban látok. Nagyon szép. Mágnesként vonz tekintete. Boldogság önt el, hogy lát engem, emberként, érző lényként tekint le rám. Bársonyos a kéz, mely kezemet fogja. Együtt indulunk el sétánkra. Babonázva hallgatom karcos hangját, ahogy mesél. Mesél mindenről, izgalmas, soha véget nem érő történetei a lelkemet ejtik rabul. Elvisz a többi ember közé. Ámulva figyelem sokszínűségüket, nincs köztük két egyforma. Az asszonyok szépek, a férfiak tekintélyesek, a gyermekek rabul ejtően ártatlanok. Elengedve kezét, szaladok egyiktől a másikig. Türelmesen válaszolgatnak kíváncsi kérdéseimre. Kezembe adják, mit szemem megkíván. A bájos macskakölyköt, a megtisztított zöldségeket, a szövött anyagot, melyből csodás ruháik készülnek. Kezem eddig soha nem érintett hideg fémhez ér, a kard hatalmas és gyönyörűen megmunkált. Élvezettel húzom végig rajta kezem, nem törődve figyelmeztető kiáltásaikkal. Éles, furcsa fájdalom hasít a kezembe, bénultan bámulom a tenyeremen végigcsorgó rubinszínű patakot, a véremet. Több mint csodálatos, ékes bizonyítéka kölcsönkapott életemnek. Nyelvem tapogatózva érinti meg folyamát, sós és mégis édes e manna. A fájdalom már a semmivé lesz, a látvány lenyűgöz. Puha, fehér gyolcsot tekernek kezem köré, meggátolva édes kincsem elvesztét.

Elvisznek egy fehérfalú, csodás házhoz, kertjében virágok gyűrűjébe foglalt fák magasodnak a festői égbolt felé. Intenek, lépjek be. Kíváncsian lépkedek a megannyi színes kaviccsal borított utacskán. Kezem tétovázva nyúl a kilincs felé, majd felbátorodva lépem át a küszöböt. Gyermeki öröm-kiáltás hagyja el ajkam a házacska láttán. Hát ilyenben élnek! Mindenütt virág, illatuk beborít mindent. A Nap feltartóztathatatlanul süt be a hatalmas ablakokon, aranypalástot von ember és bútor köré. Még mindig nem tudom elhinni ezt a temérdek csodát. S újabb csoda, a ház az enyém! Keresgélem a szavakat, hebegek csupán. Soha nem volt semmim, nem kaptam semmit senkitől! Mesélőm szelíden mosolyog rajtam, végig ott áll mellettem, keze lágyan nehezedik vállamra. Fura, biztonságot adó melegség vesz körül általa. Magunkra hagynak, mindenki megy a dolgára. Én nem tudok betelni a környezettel. Minden, de minden érdekel. Kérdéseim fárasztó özönét zúdítom lakótársamra. Nem könnyű elmagyaráznom neki, mit is élek át mostanában. De úgy tűnik, tisztában van lelkesedésem miértjével, mert türelmesen válaszolgat, jön utánam, bármerre szökdécselek a házban. Elámít a hatalmas, faragott támlájú ágy, a mosdótál cseppet sem riasztó, inkább huncut kinézetű vízköpő koboldja, a kölyökállat-puhaságú szőnyegek a talpam alatt, s a falakon végignyúló mesei szőttesek izgalmas történet-ábrái. A lenyugvó Nap még beköszönt a hatalmas, öblös ablakokon, majd eltűnik a szemközti dombhát mögött, helyet adva a nemsokára megérkező ezüstfényű Holdnak.

Kimerülten rogyok le a házacska lépcsőjére. Társam mögém telepszik, átöleli az esti szellőtől megborzongó testemet, és csak hallgatjuk az est neszeit. Mindenhol a béke és a nyugalom uralkodik. A házacskák ablakainak meleg-sárga-vörös fénye hunyorog ránk, elrejtve lakóikat szemünk elől. Megéhezvén, betérünk és asztalhoz ülünk. Csapongó lelkesedésem lehiggad, barátságos-halk beszélgetéssé szelídül. Már nem akarok egyszerre mindent tudni, megélni. Rengeteg időm van immár. Társam úgy támogat az ágyhoz, jártányi erőm sincs, elfáradtam ettől a sok fantasztikus érzéstől. Alig ér testem a hűvös selyem ágyneműhöz, tudatom messzeszökken, s én elmerülök az álom csodásabbnál ragyogóbb világába. Alig érzékelem csak a hozzám simuló férfitest illatát, erejét.

Reggel egy kis madár zengő dalára ébredek. A nyitott ablakon az ágyra csurrannak a méz-színű napsugarak, a reggel friss illata mozgásra buzdít, de két ölelő kar megakadályoz benne. Odafordulok hálótársamhoz, s ámulva tekintek tükörtiszta szemébe. Mosolyog a tekintete, de egész lénye ontja magából az életöröm elixírjét. Megrészegülök tőle, s hozzám hajoló testének dőlve szívom be illatát. Félve merem csak súgni neki, micsoda érzések kerülgetnek. Melegem van, s ráz a hideg egyszerre érintésétől. Nem tudok nevet adni ennek az érzékletnek, de azt érzem, hogy csodálatos. Szinte megéhezem közelségében, de testem éhségét csak ő olthatja el. Mintha villám csapna belém, a férfi ajka homlokomon, arcom kezeinek kosarában. Szívem feldübörög bordáim börtönében. Lágy, pille-csókok borítják szemeimet, orromat, államat, majd számat kényezteti társam ajka. Úgy érzem, lángra gyúlok menten, izmaim feszülnek, vérem egyre hangosabban dobol a fülemben. Tudni akarom, hogy mit követel felébredt vágyam. S halk hangon mesélni kezd nekem erről is. Nem ér már hozzám teste, csak hangja tengerén ringat. Szomjasan iszom meséjét, szinte megélem mindazt a gyönyört, amiről beszél. Reszketek ugyanúgy, s még erősebben kívánom őt, s mindazt, amit megoszt velem. De hiába sürgetem, atyaian végigsimít arcomon és türelemre int. Kintről csengő-bongó gyermekhangok hallatszanak, hívnak magukkal. Kérdőn nézek társamra, de az csak mosolyog rajtam, s gyengéden kitessékel az ágyból. Szaladok is a kölykök közé. Ártatlanságuk megkapó, huncutságuk magával ragadó.

Én is hatásuk alá kerülök. S máris szaladunk fürdeni a patakhoz, közben fogócskázunk, hempergünk a fűben. Most én is gyermek vagyok, hiszen annyi mindent kell még megtapasztalnom. Versenyt úszunk a nagyobbakkal, és tutajként szállítjuk a kicsiket. Nem is vesszük észre, hogy az asszonyok és az otthon maradt öregek odagyűltek a patakpartra és gyönyörködnek az önfeledt bohóckodásunkban. Csak nagy sokára, farkaséhesen, szétázva mászunk ki hozzájuk. Mindannyiunknak adnak egy-egy meleg takarót, mert bizony didergőversenyt rendezünk a gyerekekkel. De az egyre melegebben tűző Nap hamar felszárítja a patak hideg vizét, és feleslegessé válik az oly szépen szövött takaró is. Mézízű gyümölcsöket majszolunk, csípős sajtot, omlós sült halat majszolunk, miközben régi történeteket mesélnek az öregek. Megdöbbent az idősek szemében megbúvó fáradt bölcsesség. Annyi mindent láttak, átéltek, szépet, borzalmasat, elvesztettek társakat, gyermekeket és mégis itt vannak, derűsen, óvón vigyáznak a többiekre. A kicsik körülöttünk futkároznak, kacagásuk messze visszhangzik, én csak ülök az anyák között és hallgatom őket. Mennyi csodálatos ember. Nincs köztük két egyforma, mind más és más. Az egyik szerény, a másik harsány, hamiskás. De egyként szeretik a párjukat, gyermekeiket, szüleiket, a tájat, ahol élnek. Néha- néha megdorgálják a hajbakapó kölyköket, s ha kell, bizony a büntetés is kijár egyik-másik kis kópénak.

Délutánba hajlik az idő, mire a férfiak is csatlakoznak vidáman csivitelő csapatunkhoz. Mesélőm is köztük van. Már messziről köszönt mosolya, s hozzám lépve, fejem tetejére nyomna egy puszit, de felkapom fejem, így a puszi a számon csattan. A többiek általános derültsége mellett elpirulok a csóktól, s lángoló arccal bújok hozzá, arcom a hosszú sörény alá temetem, míg ő hátamon simít végig.
A leszálló estét égigszökő tűzrakások köszöntik, melyek körül emberek ülnek, daluk végigsöpör a békés éjszakában. Táncolni hív a sok barát. S már én is velük pörgök-forgok, úgy, mint ahogy azt régen csak láttam. Szédülök, mámoros érzés, mit most érzek. Semmihez sem fogható e csoda. Nem is tudom, meddig táncolok a többiekkel, míg egyszer csak társam áll előttem, tűzfényt tükröző, szenvedélyt szikrázó szemekkel. Kezét nyújtja, s már az összetartozás természetességével bújok karjai közé, fejem válla hajlatába hajtom, s hallgatom halkan dúdoló hangját. Leírhatatlan az a jóérzés, mi elönti testem és lelkem. Itthon vagyok, és boldog vagyok! Boldog attól, hogy itt vannak velem, hogy itt van velem, s boldog vagyok, hogy élek. Jóleső a zsibbadtság, mi rajtam erőt vesz, s kényszerít, üljek le. Társam ölelő karja melegít, s megnyugtatja felajzott testem.

Nekidöntve testem, szívom be érzékeimet borzoló illatát. Csendben figyeljük a körülöttünk tevékenykedőket; a táncosokat, a beszélgetőket, a némán, békésen hallgatókat. Némelyek párjukkal kézen fogva elvonulnak távoli bokrok ölelésébe. Kérdőn fordulok társamhoz.. Mindentudó félmosoly játszik ajka körül. Felhúz magához, átöleli vállamat, ujját ajkamra téve, int csendre. Majd cinkosokként osonunk elvonult társaink után. Egy vastag törzsű fához vezet. Elbújunk mögötte, onnan figyeljük a cselekményeket. Hátamhoz simulva áll, nyakamon érzem légvételeit. Szemeim előtt újabb csoda bontakozik ki. Láttam már ilyet, társam is mesélt róla, de mennyire más így, emberként szemlélni mindezt a csodát. Szerelemtől részegült pár ölelkezését látom. Hangjukat felém hozza a lágy éjszakai szellő. Soha ilyen szép zenét nem hallottam még. Tágra nyílt szemmel nézem összeolvadásukat, mely képtelenül szép. Nem találok megfelelő szavakat rá. Csak érzem testemben, mit jelenthet mindez. Ők ketten testesítik meg a tökéletes egységet, a Mindenséget.

De nem sokáig állunk lesben, érzem, hogy nem helyes, amit teszünk, s már eleget látva, húzom vissza a férfit magammal. Nem megyünk vissza a többiekhez, hív, csalogat a ház. S most csak vele akarok lenni. Valami furcsa, finom vibrálás lesz úrrá testemen és lelkemen. Én is részesülni szeretnék végre az előbbi csodából. Ki nem mondott óhajom teljesülni látszik. A házak között lábujjhegyen, osonva jár az ezerillatú, mámoros éjszaka. Nem megyünk be a házba, hanem a mögötte elterülő kert hív minket egy ölelésre. A rózsafák alkotta lugas, ahová végül is betérünk. Mesélőm leteríti a földre palástját, s lehúz maga mellé. Reszket a levegő, megtelik energiával, mit teste bocsát ki. Összerándul a testem, ahogy ajka szelíden ajkamhoz ér. Keze finoman simogatja fejbőrömet. Érintése nyomán apró szikrák pattannak szerteszét. Eufórikus érzés a bőrét az enyémen érezni. Lehunyom a szemem, mert úgy érzem rám borul a Világ. De így is élesen érzékelem a csókját, nyelvét, mely szám barlangját kutatja, kezének édes nyomását érzékeny hátamon.

Minden idegszálam kihegyezve várja kedvesem édes ostromát. Lekerül rólam a köntös, fázósan rázkódom össze mégis perzselő tekintete előtt. Érintene, de kíváncsiságom most erősebbé tesz, és átveszem tőle a kezdeményezést. Éhségemtől hajtva csókolom ajkait, körmeim érzékeny bőrét karistolják, feltörő sóhajai zene füleimnek. Felbátorodva rántom le róla a ruhát, látni akarom őt, látni a holdfény ezüstjében. Felszisszenek a finoman kimunkált, izmos, arányos testtől. Szoborszerűen szép, és vágyának ékes bizonyítéka, mint márványszobor az éjben. Belecsókolok nyakának finom bőrébe, tenyerem mellkasának feszül, hasamnak meredő férfiassága nyomódik. Eszem vesztem tőle, nem tudok türelmes lenni. Kezem farka köré kulcsolom, éget annak forró keménysége, bársonyos selymessége. Hallom, hogy élesen szívja be a levegőt, s válik kapkodóvá légvétele. Gyengéden kezemre helyezve kezét, segít az eddig ismeretlen mozdulatok elsajátításában. De hamar elenged, s átadja magát simogatásomnak. Nekem ennyi nem elég. Az előbb, a leskelődésünk közben láttam mást is. Tudni akarom, hogy én is tudnék e olyan örömet okozni neki. Így letérdelek elé, s bár tiltakozva húzna fel magához, odaszorítom arcom tüzes ágyékához.

Először csak nyelvem hegyével kóstolom meg férfiasságát. Lassan nyalogatom körbe a hegyét, miközben kezem simogatja az erekkel gazdagon behálózott tagját. Vállamon érzem erős markát, gyengéden húz magához, rekedt a hang, mely kér, vegyem a számba, és borítsam csókjaimmal. Örömmel engedelmeskedem kérésének, s egyre mélyebbre csúszik farka a számba. Nyelvemen érzem a vére pulzálását, az apró izmok édes rándulását. Mandulámat simogatja keménysége, testem borzongatja kiáltásnak ható, érzéki nyögéseinek sora. Ujjaim masszírozzák heréinek halmát, tovább fokozva benne a kéjt. Elönt a hatalom édes gyönyöre, miközben arcára tekintek fel. Látom elhomályosuló tekintetét, hallom könyörgő hangját, érzem kezeim közt reszkető testét. Remegő kézzel tol el magától, de csak azért, hogy a következő pillanatban karjaiba vegyen, s viszonozza az elmúlt perceket. Szinte már harapja számat, érintése egyre követelőzőbb lesz, kezei soha sem érintett tájakra tévednek, egyre forróbbnak érzem magam körül a levegőt, vagy csak testem kezd így lángolni?!

Nyelve édes nótát játszik nyelvemmel. Hallom kapkodó légvételeit, de én sem tudok már nyugodtan lélegezni. Szétválasztja nyirkos combjaimat, és belehasít kiáltásom az éjszakába, amikor ujjai megtalálják a reszkető, izgatottságom nedveitől csúszós kis hasadékot. Az érzés, mi áthullámzik testemen megfoghatatlan, megnevezhetetlen. Lángoló máglyán érzem magam, szédülök a kéj örvénylő áradatától. Nyelvével issza fel bőröm verítékét, de míg egyik keze tovább ostromolja szinte már fájón feszülő mellem, addig vigyázó ujjak ágyékomat masszírozzák. Íjként feszül neki testem, megváltásért könyörgöm felé. Ő is nehezen uralkodik magán, mellkasán vékony kis patakként folyik az izzadtsága, egymáshoz tapasztva vágyakozó testünket. Lenyom a földre, fölém fekszik, édes teher mi rám nehezedik végre. A kéjes fájdalom csupán átsuhan testemen, ahogy belém hatol, s máris átadja helyét a vágynak, a szenvedély édes kínjának. Látnom kell arcát. Szemeiben ott tükröződik az égbolt valamennyi csillaga. Mozgása finoman erőteljes, mindenségen túli gyengédséggel simogatja ölem belülről. Keze az enyémre kulcsolódik, így irányítja testemet.

Már nem látok magam körül semmit, csak őt, gyönyörszép tekintetébe fúrom tekintetem, míg elönt minket a robbanásszerű, mindent ledöntő gyönyör. Kiáltásaink egybefonódnak az éjszaka hangjaival. Lecsókolja arcomról az édes öntudatlanság könnyeit. S én e könnyfátyolon keresztül mosolygok rá. Bőrünket borító verítéket leszárítja a könnyű szellő, s mi csak fekszünk a miriádnyi csillag alatt. Így nyom el engem a bódulat, feneketlen mély álomba zuhanok.

Röpülnek a napok, hetek, hónapok. Valaha volt létem szürkesége feledésbe merült. De az átkozott varázsló képe még néha éjszakánként megkísért, kérdezve, mikor térek vissza hozzá. Ilyekor csatakos-izzadtan ijedek fel, de kedvesem nyugtató szavai, meleg ölelése messzire űzik el a rám telepedő rosszat.
Egy kora őszi nap csábító hívogatásának engedve, kilovagolok, el, messze a falutól. Egész nap a környező fekete-zöld fenyveseket, a bíborló-aranyló völgyeket járom. Versenyt futok a paripával, fej-fej mellett úszunk az egyre hűvösebbé váló folyóban, boldogan alszom el motoszkálására. Frissen, boldogan ugrom fel, kora délutáni a tékozló őszi nap. Fura, eddig nem tapasztalt érzés vesz erőt rajtam. Hiányérzet, feszültség, cseppet sem jóleső. Keresném lovamat, de nem találom a réten, valami elriaszthatta mellőlem. Bármerre nézek, furcsa, idegen feszültség reszketteti meg a levegőt Némaság, mi körbe vesz. Nem dalolnak a madarak, nincs hangja az erdőnek. Összeszorul a torkom. Mi történt? Futok vissza a falu felé. Már messziről látszik, baj van. Sűrű fekete füst gomolyog a falu felett, az égen hatalmas, ragadozó madarak köröznek.

Őrült fejetlenség, ami fogad. Mindenki futkos, kiabálnak, lángolnak a házak, a fekete füst hömpölyög mindenfelé. Idegen, ijesztő harcosok hada lepte el a falut, artikulátlan üvöltésük a zsigereimbe vágnak. Hason csúszva próbálom a falut megközelíteni, miközben egyre elhatalmasodik rajtam a rossz érzés. Sikerül észrevételen belopóznom, reszketeg tagokkal, megcsonkított holtesteken keresztül bukdácsolok. Sikoltás, üvöltés hangzik mindenfelől. Csecsemőiket védelmező anyák buknak orra a hátukba fúródó nyílvesszőktől, s nyomják agyon gyermekeiket. Korbács csattan a hátamon, négykézláb csúszok arrébb, égető a fájdalom a hátamban. A következő pillanatban az egyik társam vetődik rá az idegen harcosra, és próbálja elterelni rólam annak eszelős figyelmét. Annyi ereje még van, hogy intsen, meneküljek, majd az éles balta csapása nyomán, kettéhasadt koponyával hanyatlik a porba. Sikolyomat már nem hallja. Egy szekér romjai alatt találok menedéket, igyekszem minél kisebbre összehúzni magam. A következő pillanatban egy, a szekérre zuhanó harcos súlya alatt beszakadó léc fejbe ver, jótékony sötétséget borít rám.

Lassan, eszmélek, zúgó fejem minduntalan visszanyom a földre, mikor felkelni akarok. Óvatosan próbálok közbenézni, ugye csak álmodtam a sok szörnyűséget? Egy felborult szekér oltalmában fekszem, közvetlen közelemben egy halott férfit látok, egyet a tegnap még élők közül. Koponyája kettényílt, testét számos nyílvessző tarkítja. Valami keserű íz tölti el a szájüregem, a gyomrom, úgy érzem, kikívánkozik a helyéről. Négykézláb mászom elő a rejtekemből. A színtiszta iszonyat, mi a faluban fogad. A levegő megtelt a vér nehéz, édeskés szagával, s az égő házak fáklyaként világítják be az esti világot. Bármerre tekintek, mindenütt füst, a felgyújtott házak lassan porig égnek – a benn lakókkal együtt. Az utcákat vér öntözi. Holtesteken át megyek előre, nem merek rájuk tekinteni, így is érzem, ismerem mindegyiket. Nem akarok rájuk ilyen formában emlékezni. Túlélő nem maradt, a gyerekek, akikkel tegnap még önfeledten játszottam, most a megmaradt füstös házak előtt fekszenek megcsonkítva, szörnyűséges állapotban. Sírás fojtogatja a torkom, de megyek előre. El akarok jutni házunkig. Remegő inakkal támaszkodom házunk épen maradt oldalának. Be kéne menni, de józanésszel tudom, már minden hiába. Elveszett minden, mi szívemnek oly kedves.

A pusztítás már a végét járja, rabláncra fűzött lányok jajgatása még idehallatszik, de látni már nem lehet őket, itt-ott félholt emberek fetrengenek a földön. Minden tagom kocsonyaként remeg. Hányinger kerülget e mészárlás láttán. A gyilkos horda letarolta e földet, s hujjogva odébb állnak. Itt hagyva holtat, sebesültet. Az ég beborul, sötét fellegek száguldanak az égen. Villámok cikáznak szerte szét, mennydörgések borítják a földet. Zúgó fejjel támolygom tovább. Vér és a halál szaga mindenütt. Tántorogva járok a földet borító holttestek között, aki eddig élt, az is egy utolsó sóhajjal búcsúzik tőlem. Hiába nyújtom segítő jobbomat, elkéstem. Kín szaggatja szívemet, keserű könnyek borítják poros arcomat. Erőm utolsó maradékával tüzet gyújtok egy kialudt máglyán, s odahúzom rá az elhunytakat. Tisztuljanak a tűz által, s jussanak el egy szebb világba.

Szomorú szemmel nézem az eget ostromló lángokat. Még egyszer körbe járom a környéket, értelmetlen halál nyomai kísérik utamat. A tegnap oly boldog élet ma fekete elmúlás szigete lett. Őrült sikoltás hagyja el ajkam, mikor megpillantom kedvesem összeszabdalt, vérbefagyott testét. Aranyszínű testét sebek tömkelege borítja, hosszú, selymes sörénye összetapadt a vértől és sártól. Bölcs tekintetét elhomályosítja a kegyetlen halál. Érintése már hideg, élettelen. Hiába kérlelem, nézem reám, érintsen meg, öleljen át, meséljen még. Nem válaszol senki. Úgy érzem, végem, meghalok én is. Hangom elcsukló, reménytől búcsúzó. Ő az utolsó, kit a tűz szárnyaira bízok. Alig látok, szemeimet elhomályosítják a gyász könnyei. Bénultan, fagyott tagokkal nézem, ahogy a testét lágyan simogatják a tűz lángjai. Nem bírok állni, térdre rogyva imádkozom érte s a többiért, kik nekem oly sokat adtak. Elszakad belőlem is egy kis darab, s velük szárnyal tova. Egy szó zakatol a fejemben: MIÉRT? Hiába fordulok bármerre, őrjöngő kérdésem némán száll az éjben. Válasz még nem íródott rá.

Lehajtott fejjel térdelek órákon át, újra élem az elmúlt pillanatokat, napokat, hónapokat.
S szól az égből egykori átkom-áldásom adója.
„Menj, most már láttál mindent. Térj vissza, oda ahol eddig voltál. Légy újra az, mi voltál. S megszabadítlak a sok szenvedéstől, miben részed volt. Jótékony feledést bocsátok rád.”
Könnymaszatos arccal nézek az arctalan varázslóra. – „NEM! Többé már soha nem akarok szemlélője lenni csupán az életnek. „
„- De rád itt fájdalom vár, vér, halál.”
„- Nem. Rám itt szépség, boldogság, öröm is vár”
„ - Légy újra halhatatlan.”
„ - SOHA.”
Eltökéltségem talán hat rá.
„ - Hát legyen. LEGYEN TIÉD A HALÁL. LEGYEN TIÉD A SZENVEDÉS ÉS FÁJDALOM LEGYEN TIÉD A KÖNNYEK ÓCEÁNJA. LEGYEN TIÉD A SZÉPSÉG ÉS ÖRÖM. BOLDOGSÁGODAT KÖNNYEK, VÉR, KŰZDÉS ÉS TENGER FÁJDALOM ÚJTÁN FOGOD CSAK ELÉRNI. UTAD VÉGÉN LEGYEN TIÉD A MEGVÁLTÓ HALÁL.”
„ - IGEN EZT AKAROM!”
S enyém lett az élet, mely olykor nehéz, de fájdalommal kísért útján oly sok szépség, megannyi fantasztikus dolog tapasztalható, hogy nem adnám fel a semmiért.