Egyszervoltmese a zöldesbarnáról meg a kölyökről

„Attól, hogy valaki jól ír, még nem fog elérni semmit. Ahhoz forma kell, műfaj, amiben nemcsak jó, verhetetlen. Amit az ő fizimiskájára szabtak. S kell, hogy folyton írni tudjon benne, ha fúj, ha fáj.”

Volt egyszer egy kölyök. Tojáshéjjal a seggén, semmi tudással állást keresett. Szerkesztőségbe tévedt, gondolta: miért ne?
Megszánták. Zöldesbarna harmincas poklot - mennyetjárt férfi mutogatta neki, merre kell menni a pulitzer felé...
S a kölyök hol ellenkezve, hol magyarázva tanult kérdésből, bántásból, feladatból és mellőzésből egyaránt. Nem egyetem volt, nem főiskola, még csak köze sem volt semmi más tanulásfajtához. A módszert két dolog határozta meg: a kölyök – s az, hogy a zöldesbarna milyennek látta őt. Romantikus lelkületű betűvetők tán a régi festőművész-tanítvány kapcsolattal vonnák párhuzamba, de ez badarság. Barátság volt, elbújtatva sok feddés, irányítás, és csodálkozás mögé. Hosszú éveken át.
S aztán elment a kölyök tán világot látni, vagy épp valóban egyetemre…

Míg távol volt, keveset hallott csak a barnászöldről. Kapcsolatuk furcsán lógott a levegőben, mert nem búcsúztak el, nem adtak egymásnak hamubasült pogácsát, fenékenrúgást, semmit. Néha leveleztek, s lassan ez is elmaradt.
Évek múlva tért vissza kölyök a városba, kötetnyi novellával, sajátos csípős arculcsapkodós stílusban írt apró szösszenetekkel, hogy elújságolja: megtalálta, amit keresett. Mosolyogva, szinte gyermeki cinkossággal nytott be a szerkesztőségbe, ám csalódni kellett. Sehol sem találta az útmutatót, pedig már látta előre, mekkorákat derülnek majd, s örült, hogy végre büszke lehet rá, a semmirekellőre a valaki.
Cincogós titkárnő mondta el kérdésére: a zöldesbarna férfit hiába keresi, nemrég motorbaleset érte, halálos.

S a kölyök, aki hitte, hogy felnőtt, s hitte, hogy maga talált magának stílust és irányt, megkapót akart íni, komolyat, felemelőt és végtelen keserűt búcsúul annak, aki elindította... Meglepetésére a szavak nem fűződtek többé varázs-mondatokká. A betűk nem álltak katonás rendben, hogy előkapjon egyet-kettőt, ha kell. Az egész nagy képtár, amit a fejébe rajzolt elszürkült, elhalványult eltűnt, egy pillanat alatt. S ő csak ült. Kezében a kötet, amit nevetni hozott, s ahogy kinyitotta, zöldesbarna arcot formáltak a csattanós szösszenetek. És akkor jött rá, hogy mit kapott és mit köszönhetett volna... s hogy nem köszönte, s már sose teheti meg.
Legalább ki akarta írni ezt az egész rettentő és roppant fájdalmat, mert szúrt, mert tépett, mert égetett, undorító volt, hideg és meleg és savanyú és kibírhatalanul nehéz- „túljelzőzöd- jutott eszébe egy régi feddés – folyton leírod ezerfélén, holot egyféleképp is elég lenne...”. Mosolygott-sírt. Lerakta a tollát, eltörte. Amit írt az asztal titkos fiókjába zárta, s elment segédnek egy kőműves mellé.

Békés öregségben, kétkezi munkásként halt meg. Egyetlen szösszenete sem maradt ránk.