Egy téli délután

December van. A hó nagy pelyhekben hull, de a földre érve azonnal elolvad, mert hiába van tél, az idő derűsnek mondható. Az ablakban állok, meleg, kötött pulóverem finoman cirógatja nyakam, kezemben kávé gőzölög. Már vége a karácsonyi hajcihőnek, a fenyő ugyan még mindig ott roskadozik a rengeteg dísztől a lépcső alatt, de már minden ünnepi hangulatom elmúlt… Lehet a fáradtságtól, vagy egész egyszerűen csak azért, mert soha életemben nem jelentett nekem annyit a karácsony, mint másnak.
Még mindig az ablak ellőtt iszogatom a kávém… Egyfolytában csak arra gondolok, hogy nem helyes amit teszek… nem érdemli meg, hogy így bánjak vele… 6 év után. Mindent megtett és megtesz értem a mai napig. Szeret, sőt rajong értem. Leteszem a kávét a párkányra, összefonom a karjaimat és várok… Hogy kire? Nem Rá, arra az emberre, aki az életét adná értem, hanem arra, akinek valószínűleg csak egy-és ez a lényeg- csak egy leszek a sok közül az életében.

De furcsamód nem bánom. Ha mellette vagyok, minden porcikám kívánja őt, az illatát, az érintését, a teste melegét. Várok. Várom, hogy megszólaljon a csengő. Lassan telnek a pillanatok, és mindvégig hullámvasutat játszanak az érzelmeim. Hol arra gondolok, nem tehetem, hol arra hogy ennyi nekem is jár az életben.
Már az ajtó előtt sétálok fel, s alá… Mikor hallom egy kocsi motorját… Hirtelen felgyorsul a szívverésem, tágra nyílt szemekkel nézem az ajtót. De hiába várom a csengőt, csak a zárban elfordított kulcs zaját hallom. Belép Ő… A párom… Nem rá vártam, nem is értem hogy kerül ide, hiszen úgy volt, egy hétre el kell utaznia, a szilvesztert sem itthon tölti. Szemlátomást ő is meg van lepődve…
- Hello drágám! - és csókot nyom a homlokomra, álcázva gyorsan kíváncsiságát, miért álltam fél méterre az ajtó előtt.
- Szia… Mondd, hogy-hogy itthon vagy? - fordulok felé, mert ő már a ballonkabátját veszi le a nappaliban…
- Elhalasztottuk ezt az utat. - mondta, miközben szétterült a kanapén.
- Értem… Esetleg nem vagy éhes? - kérdezem zavartan .
- Éhes? - pillant rám. Éhes az nem vagyok, de szomjazom…
- Jól van, hozok bort…- de épp lépnék a konyhába, mire ő felpattan a kanapéról és megragadja a karom.
- Rád szomjazom!

Ránézek. Megcsókolom olyan szenvedéllyel, amit nem hittem hogy valaha is érezni fogok iránta. A keze lecsúszik az enyémhez, megfogja és finoman húz fel a lépcsőn. Megyek utána átszellemülten. Lefektet a hatalmas franciaágyra, a lábaim közé fekszik, beletúr a hajamba és finom csókokkal borítja el az arcom, majd a nyakamat is. Leveszi a pulóverem én az ingjét gombolom. Reszketek. A melltartómmal vitába keveredő pulóveremet csak nehezen szabadítja meg tőlem, ami mindkettőnkből halk kacajt vált ki.
Újabb csókok következnek. A mellbimbómmal játszik, finoman nyalja, csiklandozza. Aztán egyre lejjebb és lejjebb csókol, míg eljut a nadrágomig. Szájával gombolja ki, lehúzza rólam olyan óvatossággal, mintha attól félne, kárt tesz bennem. Leveszi rólam a tangát is. Majd belenyal nedves vaginámba… Egyre többet, egyre erősebben… Az egész testemen a hideg és meleg felváltva futkározik, kezemmel a takaróba markolok.

Felemeli fejét, rám néz, majd hanyatt fekszik mellettem. Tudom, most én következem.
A hasát nyalogatom, apró csókokkal kényeztetem, közben kezem, a merev férfiassága felé siklik. Most a nadrágján keresztül simogatom, de érzem már nem sokáig bírja. Leveszem nadrágját. És a combját csókolgatom. Ő is reszket. Megfogom a farkát, kezem le-fel jár rajta. Finoman bekapom, bele is harapok kissé. Mélyeket szívok bele.
Ráülök és csípőmet előre hátra hintáztatva vonaglok rajta. Az izzadság végigfolyik melleimen, kezemmel megtörlöm, de felesleges, hiszen patakzik rólam a víz. Kéjesen lihegünk mind a ketten. Érzem, itt a vég, megfeszítem csípőm, majd elengedem. Mindketten hatalmas orgazmust éltünk át. A testem továbbra is bizsereg. Leheverek mellé. Megcsókolom. Ő rám néz…
- Szeretlek, és féltem elveszítettelek…

Én egy pillanatra megdermedek, majd karjaiban újra elolvadok. Nem válaszolok neki, tudja ő magától is. Az övé vagyok. A szívem az övé. A testemmel viszont játszanom kell.
Már régóta pihenünk így. Hirtelen, megszólal a csengő. Egy percre felülök az ágyban, majd kis mosollyal a számon visszadőlök és szorosan átölelem Őt. A csengőszó abbamarad. Elalszunk.

Január van. Állok az ablak előtt. Tudjátok, mit várok? A motorzúgást. És azt, hogy egybeolvadjak Vele…