Egy kislány utolsó karácsonya

Zsófi mérhetetlen csalódottságot érzett. Vajon most mit kéne tennie?- kérdezte magától abban a percben már vagy századszor. Hova menjen? Mit csináljon? Fogalma sem volt róla. Újra átgondolta a történteket. Azt nem bánta, hogy megszökött a nevelőszüleitől, hisz ez mindig hamar bekövetkezik, ha új helyre került. Tudniillik Zsófi árva. Már nyolc egész hónapja, ami számára egy egész életnek tűnt. Sok családnál élt ez idő alatt, de mindenhol kirekesztettnek érezte magát. Rettentően hiányoztak a szülei, sőt most karácsony napján még sokkal jobban. Soha nem töltötte egyedül ezt az ünnepet, amely számára nagyon sokat jelentett. Gyermekkorában, vagyis inkább 2-3 éve, mert a maga 11 évével nem igazán nevezhető felnőttnek, sok dolgot hallott, mit szokás ilyenkor csinálni. Neki túl sablonosnak tűnt, és egyáltalán nem szerette azt, hogy sok ember, akik a hétköznapok során utálják egymást, próbálnak keresztbetenni a másiknak, legyen az családtag, munkatárs vagy osztálytárs, néhány napra a legjobb barátokká válnak, csak azért, mert ekkor szeretni kell a többi embert. Ez számára a teljes képmutatás volt.

Így gondolták ezt a szülei is, ezért nekik a karácsony csak abban különbözött a többi naptól, hogy akkor Jézus születését megünnepelték, de nem volt karácsonyfa, nem voltak ajándékok és nem volt rokonhad sem. Ünnepi vacsora után hármasban énekelgettek, beszélgettek. Náluk az évnek a többi napja sem úgy telt, ahogy az a legtöbb családnál. Azt nem lehet állítani, hogy sosem voltak gondjaik, vagy mindig boldogok voltak. Anyagilag nem álltak túl jól, de ha valamire sürgősen szükségük volt azt valamilyen úton-módon megkapták. Közösen próbálták megoldani a gondjaikat, egymást meghallgatták, emberszámba vették. Még Zsófit is. És ez az, ami igazán hiányzott neki. A feltétel nélküli szeretet, amit mástól soha nem kapott meg. A nevelőszülei soha nem kértek csak parancsoltak, nem voltak jogai csak kötelességei. Többek között ezért nem bírta tovább sehol 3 hónapnál. Csak egy helyen volt boldog eddig az élete során… Ekkor újra eszébe jutott a tűz. Arra gondolt, elkenve arcán az első könnycseppet, hogy a gyújtogató most lelkiismeret furdalás nélkül ünnepel-e? Ha jobban belegondolt, már nem érzett dühöt vagy haragot. Elfogatta a szülei halálát. Egy félmosolyt csalt az arcára, ha belegondolt mennyit hisztizett, kiabált és csapkolódott régebben. Átkozta az egész világot, de belátta, hogy így sem lesz neki könnyebb tovább élni. Tehát maradt az elfogadás és a hit. Hitt abban, hogy a sorsa jóra fordulhat. Ez éltette már majdnem egy éve.

Egyre hidegebbre fordult az idő. A hőmérő higanyszála már rég elhagyta a 0 fokot, pedig az éjszaka még messze járt. Zsófi nagyon fázott, ezért sietve elindult, hátha egy kicsit átmelegszik. Senkije se maradt, akihez segítségül fordulhatott volna. Egyszerre rettegés fogta el. Nem a haláltól félt, hanem a magánytól. Régóta gondolkodott ezen, és akkor végre rájött. Fél egyedül lenni. De vajon miért? Közben elért a folyópartra, nekidőlt a kedvenc fájának. Álmosság lett úrrá rajta, de tudta, ha engedi lecsukódni a szemeit vége az életének. Ezt nem hagyhatta, mert még teljesíteni akarta az utolsó, élete legnagyobb feladatát. Szembenézni saját magával. Be akarta bizonyítani, hogy szülei halála nem az ő hibája volt. Nem tudta volna kivinni őket az égő házból. Még az is csak a szerencsének köszönhető, hogy ő kijutott. Próbálta visszanyelni a könnyeit, de kitört belőle a sírás. Nem tudta, sőt már nem is akarta abbahagyni.

Csak sírt, sírt órákon keresztül, majd hirtelen egy furcsa dologra lett figyelmes. A folyó közepén álltak a szülei, és őt hívták. Boldogan, fáradságát feledve futott feléjük. A jeges vizet már nem érezte, csak ment előre és előre. Odaérve, még mindig sírva borult a nyakukba. A szülei ránéztek, majd mosolyogva így szóltak:
- Mindent úgy csináltál, ahogy kellett - Zsófi ezt hallva nagyon megkönnyebbült, és elmúlt a mardosó lelkiismeret furdalása, és csak ennyit mondott:
- Tudom.

A hideg folyóban is melegség fogta el, és amikor hirtelen mindhárman emelkedni kezdtek, már tudta, hogy a szüleitől soha többet nem kell elválnia…