Egy Ember Napja VI.

Az Éjlovas

Lassan a Nap a hegyek tetejére szállt, s én csak álltam. Szívem melengette a fény, arcom melengette az élet. Éltem, s éreztem, s vágytam, s szerettem, s szerettek. A Nap lassan a hegyekre szállt, s gondtalanul nézett végig hosszú majd végtelennek tetsző útján. Mosolyogva nézett szét, s emberek elgondolkozva néztek fel rá. Vágyták, hogy örökké ott ragyogjon, gyönyörszép piroslón, sugározva, melengetve az élet apró magvait, s felszárítva a fájdalom örök könnyeit. Álltam, és csak néztem. Lágy volt a béke, s örök a nyugalom. Elgondolkozva állottam, halk szellem-hangokon szólt hozzám az este, s nem értettem mit mond, felnéztem, s a fák lombja között már a szürkeség szaladt, nevetve játszott a levelek között, kergetőzött a széllel, de a Nap még fenn ragyogott. S néztem, hallgattam az éj furcsa szavát. Elfeküdt a fű, elhasadt a szára… Forró volt a tenyerem a szemem előtt… Hangos dobogás, és az éj szaladt a szemem előtt… Térdre rogytam, behunytam a szemem… Süvítő szél, éjhideg lélegzet… Jeges csontkezek, markoló rideg szemek…

Vágtázott már, láttam, ahogy rohant. Nem, kiáltottam! Nem még nem, nem lehet! És elmúlt az árny, nevetve szaladt a hegyek ormán a keleti ég messzi sarkába, ahová a Nap meleg sugara már nem jutott el. Gyengült ő is, egyre gyengült, nem ragyoghatott már annyira. S az éjszaka árnya egyre csak jött előre, nyomulva, mint a hóförgeteg, mindent elsöpört mi fény volt, mi meleg volt, mi szerelem volt. Kacagva nézte a Hold, s tudta már, másra néz aki a nappal hál, s mást suttog az éjszaka ura is, Ő, a Hold. Én nem értettem, hisz még fény volt. Egy pillanatra megállt minden, ahogy a fény s a sötétség örök tusra kelt, és fájón küzdöttek, a fény erős volt, s a sötétség gyenge. Gondoltam én, botor gondolattal, mert a fény gyengült, Ő volt valami, míg a sötétség erősödött, Ő nem volt semmi, hát nem is kellett hozzá semmi, a fény szülte a sötétséget, de a sötétségből sosem lesz fény? Vagy talán fordítva?

A Nap szülte az édes szerelmemet, és a sötétség elfordítja tőlem a nevető zöld szemeket? A lágy bőr illatát? A haj kavargó áradatát? De hát, eddig az enyém volt, s most elment, s helyette mi lett? Fagyos, jeges áradat, s a szív, mely eddig büszkén, boldogan, túláradóan dobogott, most hirtelen megmerevedett, egy pillanatra dobbanni is elfeledett. Ah, máris itt a lovas? Dehát, még süt a nap! S ő hol van? Hol ragyog két szeme? Ki fogja most két kezét? Ki hallja szép szavát? Hát tényleg elveszett? S nem szólt egy szót sem, csak haloványon mosolygott, s messze szaladt? De szólnia kell! Hisz most szívem rettegés üli meg, hogy talán már nem is vagy itt, talán már valaki mást ölelsz, engem meg csak a bú ölel, s csak a bánat nem feled? Nem, nem lehet, hogy egy ily szép nap ilyen sötéten múljon ki! Sötétben kezdődött, s sötétben kell végződnie? Itt van hát az éjszaka már végleg?