Egy Ember Napja III.

Délelőtt

S felkelt a Nap

Néztem az eget, lágy felhők szaladtak fenn, fent a magasban. Halványan derengett az ég, lágy, illatos szél fújta arcomba a tavasz leheletét. Valahol messze keleten, túl a mezőkön, túl a folyón, túl a dombok lágy lejtőin, emelkedett magasba a Nap. Lassan vonult vissza az éjszaka, és a hideg, fázós, nyúlós szellem-alakú köd is menekült a fény melege elől, rettegve rejtőzött el mélyen az ős öreg fák gyökerei között, lent a sötétben. De még nem... Még csak hajnal van, vagy még az sem. Még csak ígéret a nap, és ígéret a fény. Még sötét van, de halvány sugarát már rajzolja a keleti ég alá a fény. Hátradőlök, fáradtan hallgatom az utolsó megfáradt tücsök hangját, és lágy boldogság ömlik végig szívemen. Mindjárt reggel lesz, mindjárt nappal lesz, mindjárt vége ennek a hidegnek. Fejem felett ragyog a Hold, nyugati ég szélén integet fényes-szép nővérének, fáradtan pislant a vak világba, hallgatja a halkan dobbanó szívek hangját, a halk, reggel előtti pillanatok lágy neszét, s a lábujjhegyen suhanó idő árnyékát. Suhan a szél az alvó fák között, és reménykedve suttogja a fa, suttogja a bokor, és suttogja a folyó ezüst, lágy tükre is, reggel lesz, élet lesz, szép nap lesz…

Álmodom én is, a szél fülembe suttogja boldog a pillanatokat. Nagyot nyújtózom, és csak álmodom. Tapogatózva emelkedik a Nap, nevetés csendül a fülembe. Tapogatózik a fény, és ahova arany keze elér, rettegve menekül a sötétség, retteg az árny, retteg a tél. Emelkedik a nap, s bőre illatát hozza elém egy édes pillanat. Elmosolyodom, s a Nap visszamosolyog, s kibukkan a hegyek mögül, s arany arcával visszamosolyog. Fény önti el a tájat, arany, örök fény, s minden pillanat megdermed a gyönyörtől, maga a pillanat is… Csodálkozva nézi, alig hiszi, ilyen szépet hozott, Ő maga, egyedül? Nem hiszi, csodálkozva hunyorog a tájra, mely dermedt időtlenségében, némán, bátortalanul áll. Nem hiszik a fák sem, s nem hiszi a fű sem, hogy ily szép lehet egy reggel. Hisz tegnap is volt reggel, s holnap is lesz. A tegnapi a legszebbnek tűnt, a de mára szürkül, hisz ez sokkal csodálatosabb. És a holnapi? Ugyan, hol van az még…

Messze, az idő végtelen szürke ködében. A Pillanat sem hiszi, hogy eljő az még, de nem is izgat senkit sem a jövő most, mikor a nap először ragyog a hosszú jeges sötétség után, mikor még csak a hófehér felhők, és a Nap sápadt húga, a Hold hajózott fenn az égen. De a Hold már máshol ragyog, adja a fényt megfáradt utazóknak, itt már a Nap arany szekere szórja sugarát, melengeti fényével az éledő lelkeket. Fénye vakít, de lelkemen átsüt, meg melengeti, és eszembe csak egy kép jut, egy örökzöld, csodás szempár, ahogy ragyog át az éjszakán, a suttogó hang, nevető, boldog, édes hang...

És elönti szívem a melegség, talán maga a Nap önti belé? Ah, álom volna csupán? Nem lehet, hisz ragyog a Nap, és érzem, már gondolatban hívnak engemet. Marasztal a fű, hív a folyó hűs árja, de csábít egy csodás illat, egy lágy mosoly. Rohanok, a fény, mint glória ragyogja körül haját, s szél is csak óvatosan suttogja körbe, félve, csodálkozva, hogy is érintheti meg ezt a csodát, magát az életet, a szerelmet nem érti, de csodálja... S hallja a szívek dobbanását, s hallja az élet örök vágyát... Szeretni... S ragyog a Nap, érzem, végre van miért élni, végre öröm, hogy ragyog fenn a Nap, s nem csak egy újabb éjszaka vége, hanem egy örök álomból is ébredés, s csak futok, s suttogva néznek utánam a fák lombja, s kacagva harsog a fű a talpam alatt, rohan velem a folyó, tudja ő is jól, várnak rám, végre, várnak rám!