Ébredés

Alszom, álmodom. Álmot látok. Álmodok a családomról, barátaimról, boldogságról és szeretetről, egyszerű és gondtalan gyermekkorom élem. Tudatlanságom nem tartozik érdeklődési köreim egyikébe sem, gondtalanul élem életem kezdeti időszakát. Az udvaron játszom a kutyámmal, barátok hadai lepnek el nap-mint-nap, nem foglalkoztatnak a felnőttek bonyolult és számomra érthetetlen dolgai, úgy érzem mindig gyerek akarok maradni. Szeretet és boldogság övezi napjaimat, nincsenek viták, veszekedések, problémák, egyszerű és mégis csodálatos világ vesz körül. Nem érdekel a politika, a válságok, a kormány és a mezőgazdaság problémái, gondtalanul élvezem gyermekkorom varázslatos és tudatlan pillanatait.

Telnek, múlnak az évek, s a múló idők folyamán egyre kevesebb idő jut a játékra, biciklizésre a szomszédok virágágyásai között, vagy éppen az időseket heccelni nyugalmas sétáik közben, valami átveszi, kitölti ezek helyét. Már nem nyugodt az álmom, valami zavarja, nyugtalanul alszom. Eltelik egy kis idő, és gondolatok és kérdések százai lepik el az addig gondtalan s tudatlan elmémet, idegen ez az érzés, megpróbálok elzárkózni előle. Gyerek vagyok, hát hagyatok tovább álmodni!

De hiába, értelmetlen hangok most már ezrei törnek fel belőlem, értetlenül hallgatom őket, forgolódok és izzadok, nyugtalanító és teljesen új érzés kerít hatalmába. Nem hagytok aludni! S már érzem is, nyitjátok fel a szemem, hajlok én is egy új dolog felé, elkezdek gondolkodni.

Félelmetes ez az új erő, minek birtokába jutottam, bár megnevezni még nem tudom, érzem egész valómban s egyesül is velem teljes egészemben. Zajok hada csapkolódik bennem, fel akarnak ébreszteni, mert már tudják, álmaim szertefoszlanak. Egyre nyilvánvalóbbá válik számomra az érzés mivolta, az érzés, ami a tudást hordozza magában. És nem akarok többé aludni, nem kellenek már rózsaszín álmok, tudni akarok mindent, s elmém nem is korlátoz többé tudatom felszabadításában. Gondolataim egyre világosabbá válnak előttem, látom az összefüggést, látom a leplet, ami eddig szememet fedte, próbálom lerántani, de félek az ismeretlentől.

S számomra már nem létezik a felhőtlen álom, csak a rideg valóság, amit gondolataim hada tárt fel előttem, furdal a kíváncsiság, és látni akarok, végre látni! Készen állok? Talán nem, talán még folytathatnám itteni életem, de az ébredés már nyilvánvalóvá vált számomra, látok, és nem akarok többé a fejemet homokba dugva álmokat kergetni. Láncaim megvilágosodtak előttem, határaim, melyek szinte áttörhetetlen falnak bizonyulnak, de a múló idők során elmém és tudatom határtalansága bebizonyította, nincs lehetetlen számomra!

Új eszközök jelentek meg érzéseim tárházába: tudat, akarat, hit, ismeret.

S látok. Látok embereket, akik vakok. Makacsul és erőteljesen ragaszkodnak álmaikhoz, tudomást sem véve a valódi világról, csak alszanak tovább. De én továbbra is látok, s szeretném, ha más is érezné ezt az új, kissé szokatlan gondolatok mélységét és igazságát. Kiáltok is: „Ébredjetek!” Nem jön válasz… Egyedül szemlélődök a sötétben. „Ébredjetek!” Mindenki alszik… De nem! Valaki csak hall engem! És igen, van más is, látom, mert Ő is lát. Végre a sötétségből és káoszból egy társ! Csak remélem, hogy Ő is ezt a valóságot éli át, s remélem, nem akar aludni kezében egy kinccsel, a tudás.

Ne aludjatok hát, hisz ez a valóság, de látom, az álmok börtönéből nehéz szabadulni, erős a lánc, s gyenge a tudat. Leköti őket a múló öröm és vágy, s feledésbe merül a gondolkodás, az igazság, s már nem a tudásra, hanem tudatlanságra való vágy tölti be álmaikat.

Nem akarnak ébredni…
Többségben vannak…
Egyedül vagyok megint…
Bántanak, gúnyolnak, nem értenek meg.

Álmosodok, visszahúz az ágy, kezdem felejteni mi is a valóság, nem érzem, hogy lenne valahol igazság. De ébren maradok, nem csüggedek, megrázom magam újra és újra, s kiáltok megint: „ÉBREDJETEK!”.
Elmondom mi a valóság…

Írta: Tóth Dávid