Diadalív, a kezdet.

Zsuzsa a diadalív városában lakott, Soroksáron dolgozott. Határozott, jó kedélyű elegáns asszony, de szőke. Gyermekkorom óta azt hallottam, hogy a fekete, sötétbarna, vagy vörös hajú nők az igaziak. Anna volt az etalon. Zsuzsa tehát szóba sem jöhetett volna. Elvileg.
Abban a bizonyos irodában, egy íróasztal állta utamat, egy szigorú tekintetű nő kérdezte, mit keresek. Mosolytalan arcáról leolvastam, mennyire utálja, hogy békés semmittevésében zavarom. Szakállamtól meg végképp undorodott. A következő helyiségbe küldött.

Végre hellyel kínáltak. Egy perc sem telt el, és valahogy az volt az érzésem, valaki figyel. Hátra fordulva, két sötétkék mágnes vonzásában találtam magam. Szerencsére az ügyintéző öregecske hölgy nem találta az iratot, mert a nyakam úgy maradt, nem tudtam visszafordulni, a festetlen, félig nyitott, nedves ajkak fénye valami ősasszonyi kívánság üzenetét csillogták. A kivillanó fehér fogak közül velőmet borzoló alt hangok rezegtették szívdobogásomtól már így is hangos dobhártyámat. A kék szemek pillanatra elengedték káprázó pillantásomat, és megállapodtak szakállamon, a természetes-vörös csillogó ajkak mozgásából megállapítottam, hogy hozzám beszél, mert elbűvölő mosolya továbbra is felém csillogott, Már nem a szakállamat bűvölte, a számon vibrált a vágyó tekintet.
- Kérem, az irattárban van a számla.
- Ha kell, egy hétig ülök itt várva!

A számla előkerült, én támolyogva mentem az ajtón át a melegtől párolgó udvarra.
Tanácstalanul álltam, meg kell ismerkednem ezzel az ékszerrel! Az alt hang csengve bongva rezegtette koponyámat, valahol az agyam hátsó részében zengett ismét.
- A városba megy? Kocsival van?
- Igen, megyek sebbel, lobbal!
- Elvisz, netán gyalog menjek?
- Kérdezhetne ennél szebbet?
A táskája már a kezében volt. A kocsit sem találtam izgalmamban! Csak a fehér bőrű lábak után indultam. Most meggyőződhettem, ha van tökéletes alak, akkor az övé az. A parkolóban álló jármű ajtaját nehezen tudtam kinyitni. Beültünk, az árnyékban álló jármű hűvöse biztonsággal töltött el. Bemutatkoztam, megfogtam a felém nyújtott kezet. Megemeltem, és megcsókoltam a kék erekkel díszített fehér puhaságot. Az ápolt, fehér, karcsú ujjak illata majdnem szétfeszítette a koponyámat. A kéz hirtelen megfordult, és megmarkolta a szakállamat.
- Milyen selymes! Suttogta lágyan.
- Minden lányban csak önre vártam!
- Indulj drága, mondta vágyva, kezét ajkamra zárva.

Kiderült Vácon lakik, oda indultunk, de már az első kanyar után fél kézzel vezettem, mert a kockás szoknya alá siklottak ujjaim.
- Nem korai ez még édes?
- Nem, mert minden szép lesz!
- Ujjad selymes, lágyan halad!
- Milyen finom, ugye szabad?
- Kell a kezed, kell a szád!
- Örülök, hogy nem vagy fád!
Kis erdő, kanyar földút buckák bokrok, velem már a föld is forgott! Pokróc, nadrág ing a földre, bugyi száll, a köldök gödre ing előttem. Puha csókok lágy hasán, aztán lejjebb, lerogyunk, és egyre beljebb vés nyelvem utat! Nektár után mohón kutat, itt a rés! Acélszerszám készen, heves. Melltartója szoros, begyes. Ne! Még akkor kislány voltam, sebesültem egy bokorban annak látszik itt a hege, nem szép kedves, (dadog a nő,) de a pinám igen nedves! Bánom is én keble hegét, szürcsölöm a kelyhe levét!

Repedjek szét, gyere álmom, vágyam! Zöld fűben szép zöld ágyam! A két lába széjjel tárva, csillog piros puncikája. Húzza vállam, erős a kar, rögtön mindjárt engem akar! Reccsen fehér melle pántja, felrepítem lengve, szállva, egy ágon pihen, néha libben. Keble színes foltja számban. Lököm, döföm kanos vággyal, nem törődve a világgal, szállunk, reng a föld és ég is! Sikolt, kapar, lök felfele, elnyel, mint a tenger leve! Lökjed herceg, nyög a drága, harap szív a piros szája, ölel, szorít, kínja repes. Mozdulata kapkod, szeles! Aztán nagy bumm, világ vége Zsuzsa sehol, csak szemérme, szorít, szív nem enged el! Testem görcsben szállva csapong! Hol vagyok, jaj hol? Mozdulok. Nem enged két kar!! Ki ez?? Csapda?? Haja számban Megfulladok!
Azt hiszem, hogy őrült vagyok!

Felültem, egy nagy csomó, gubancos haj, köpködök, kezemmel tisztítom a szám. Nem haj ez, hihetetlenül göndör, és hihetetlenül szőke! Megkeresem a helyet, ahonnan a göndör erős szál származik. Kecses hajlat, pihegő has, alján bozont világít a nap fényében. A tehetetlen combok, most fáradtan, súlyosan nyomódnak a pokróc csíkos mintájára. Órámra nézek. Negyven perce még nem tudtam, hogy létezik egy ékszer, egy szőke ékszer, amely befogad, örvénylik és elvarázsol.

Komolyan néz rám, vizsgál. Talán azt kérdezi, milyen vagyok? Kellek ez után is? Bólintok, gondolatban. Mosolya, lassan a szeméből szivárog, mint az örömkönnyek, ajkain csak lassan, vonakodva jelenik meg. Bátorítóan nézek, már a fogai, a gyönyörű csillogó fogai, melyek előbb a vállamat harapták, kíváncsiskodva lopakodnak vörös rejtekükből, hogy aztán elöntse a szép arcot a ragyogás. Megnyalja a száját. Kezemmel végig simítom a mellét, ahol a régi bokor sebének halvány nyoma látható, megcsókolom a heget.
- Ezt szeretem a legjobban.
Széles mosollyal kínálja a másik mellét, hasát. Köldökében elidőzik a nyelvem, sóhajait egy szellő viszi, egy madár látja, hogy nyelvem ismét a kis bozót felé tart, a rózsaszín rés tágul, ahogy szétválnak térdei, egy kis alig észrevehető csúcsocska kínálja magát a rózsabimbó hegyén, a két ajak találkozásánál.

Megnyalintom, a has összerándul, a kezek a hajamat túrják. Nyelvem csak nyomul.
Lihegő ajkai a nő csodáját zengik. Nem hagyom abba, hiába kérlel, nyög, csak amikor érzem, és hallom, itt a vég.
A kocsiban sokáig nem szólunk. A ház előtt megálltam.
- Megtaláltalak!
- Megtaláltalak!!
Visszafelé többen rám dudáltak, lassan hajtok, nem tudom mit tegyek. Éget a szégyen! Egy nő, aki itt ül az agyamban, nem figyelek semmire, csak az illatai, a puhasága, a szőkesége! Mi lesz otthon?