Daylight Dancers

”Set me free, your heaven’s a lie
set me free with your love”

- De jó lenne, ha mindig lyukasórád lenne ilyenkor! – kezdte a lány, ahogy a fiúval egymásba karolva lépkedtek a kiürült és szokatlanul csendes iskolai folyosón. A fiú nem szólt semmit, csak megállt az utolsó ajtó előtt és elkezdett a zsebeiben turkálni.
- Mit keresel? - kérdezte a lány és kíváncsian közelebb húzódott kedveséhez. – Ugye nem akarsz ide bemenni? Hiszen itt óra van! – a fiú szóra sem méltatta, arcát sötét, hosszúra növesztett haja mögé rejtette, miközben acélkék szemei idegesen körbefordultak a folyosón, van -e még rajtuk kívül errefele valaki.
- Nyugi.- szólt a fiú és előhúzta egyik zsebéből, amit eddig keresett: egy egyszerű, ezüstszínű kulcsot – ilyenkor nincs itt senki.
- És hogy-hogy nálad van a kulcs?
- Túlságosan is megbíznak bennem - a lány nem kérdezett tovább, inkább besétált a jól ismert osztályterembe, ahol most sokkal sötétebb volt, mint általában szokott. Letette a táskáját az első padok egyikére, ő maga pedig kényelmesen elhelyezkedett a tanári asztal közepén. Közben a fiú ismét kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és mosolyogva megkérdezte a lányt:
- Elfoglalod az ofőm szentélyét?
- Miért, félsz, hogy összegyűröm az abroszt? – a lány megjátszott kelletlenséggel leugrott az asztalról, összehajtogatta a karácsonyi mintás terítőt, és biztonságos távolban elhelyezte az asztal sarkán.
- Nem, igazából nem.- közben a fiú közel lépett hozzá, egészen addig, amíg el nem fogyott köztük a távolság, és a lány finoman hozzáért az asztal lekopott szegélyéhez. Tekintetük, mosolyuk összekapcsolódott. A lány lassan felcsúsztatta kezét a fiú finomszövésű ingén figyelmesen kitapintva a ruha alatt megbúvó részleteket. A fiú tovább mosolygott, majd lassan elkezdte cirógatni barátnője oldalát. A lány eközben lábujjhegyre állt, és hagyta, hogy kedvese ajkai találkozzanak az övéivel egy édes, lassú és kívánatos csókban. Milyen régóta csak ere vágyom, hogy ilyen közel legyél hozzám és hogy érezzem, ahogy megérintesz. Ajkaik járták a lassú, ősi táncot, hol egymás felé kerekedve, véget nem érő harcban, hol engedve, hogy a másik úgy ízlelgessen, mint valami különleges vörösbor lenne a másik kipirosodott ajka. A lány lassan feljebb vitte kezét, a srác hajába túrt, gyengéden masszírozva kedvese nyakát, miközben a fiú közelebb húzta magához a lányt a derekánál szorítva, meg-megérintve azt a kis bőrt, ami a lány felsőjéből kilátszott. Kifulladva, mosolyogva váltak el.

- Gyönyörű vagy… - mondta lány, majd egyetlen mozdulattal felült a tanári asztalra. Lassan kinyitotta a lábait, hogy helyet adjon a fiúnak, aki kicsit vonakodva fogadta el a felkínált helyet. A lány bátorítóan végigsimított a hátán, kezei megállapodtak a fiú fenekén, és olyan közel húzta magához, ahogy csak tudta. A fiú nevetve engedelmeskedett az édes kényszernek, és forrón csókolta barátnőjét, ügyelve arra, hogy miközben a hajával játszott, egész napra kellően összeborzolja hosszú, mézbarna szálakat. A lány ismét a vállánál fogva ölelte barátját, és lassan hátradőlt a tanári asztalra, és közben a fiú dereka köré fonta lábait. A srác viszont nem tért vissza az előző nyugvóponthoz, ujjait lassan végighúzta a lány nyakán, miközben az némán megborzongott, és belemosolygott a csókba. Magában könyörgött azért, hogy a fiú ne álljon meg itt, hanem simogassa egy kicsit lejjebb is… a lélegzete megakadt, amikor kedvese kecses ujjai megérintették a kívánt formákat. Édesdeden játszadozott a téli pulcsikba bújtatott testrészekkel, miközben a lány felsóhajtva megszakította a csókot, és ajkai a fiú nyakának illatos bőrét kezdték kóstolgatni. Hirtelen, az iskolai fűtéstől szokatlan forróság öntötte el mindkettőjüket ettől az érzéki játéktól, mely tovább élezett minden percet és pillanatot, apró sóhajt és érintést. A csókok egyre követelőzőbbek és intenzívebbek lettek, az érintések egyre konkrétabbak és célratörőbbek. Amikor már érezték, hogy mit is kíván a másik, és mire megy ki ez az egész becézgetés és utalgatás, a lány kedvesen, sokat sejtetően megkérdezte:

- Mit csinálsz?
- Te, mit csinálsz? – kérdezett vissza a fiú kicsit kétkedve.
- Nem akarod ennyi idő után felavatni ezt a termet… ezt az asztalt?
- Hm, felavatni… végül is… - szavai helyett tetteivel válaszolt. Kezei a lány derekánál pihentek, kellő magasságban ahhoz, hogy elkezdjék kigombolni a fekete farmert. A lány kapva kapott a lehetőségen, ő is finoman bontogatni kezdte kedvese nadrágját, miközben újra csókolóztak. Egyre gyorsabban küzdöttek le minden akadályt, amit a különféle ruhaneműk okoztak mindkettőjüknek, de mivel a teremben alapvetően kicsit hideg volt, csak a feltétlenül szükséges helyeket tették szabaddá. Nem kellett sokat várni, hogy a két test eggyé váljon, végleges és szétszakíthatatlannak tűnő egységet alkosson. A kezdetben visszafogott, lassú és őrjítő mozdulatok egyre közelebb vitték őket valami távoli, de egyre megfoghatóbb kiteljesedés felé. Észre sem vették, hogy a rozoga asztal nem bírja az ilyen jellegű igénybevételt, és főleg nem az az üvegváza, ami a sarkán állt. A nem várt mozgás hatására lassan letáncikált az asztalról, és hangos csörömpölés közepette sok ezer, fénylő, apró darabra tört a parkettán. Mindez a közjáték alig volt fogható ahhoz a felvillanó csillagzáporhoz, és a testet elnyelő végtelen zuhanáshoz, amelyet a két gimnazista is eközben átérzett és megélt. Ezek után ismét, egészen közel húzódtak egymáshoz egy könnyed ölelésben, elmélyülten, hosszú mozdulatokkal, gondoskodóan simogatták egymás vállát és hátát…

***
- … hé, te már megint nyitott szemmel alszol? Miért bámulod annyira azt a tanári asztalt, meg azt az ízléstelen, üres és piszkos vázát?

~ vége ~