Bórax I.

- Húzza föl a nadrágját. Végeztünk.
- Valami változás, doktor úr?

Dr. Burah Szelim már nem először látta Mártont a klinikán. Már nem először. Ez a szerencsétlen férfi egy éve kereste föl őt, a szexológia doktorát a Semmelweis Kórházban problémáival. A hosszú hónapos kezelések után sem sikerült változást elérnie, s lassan kezdte úgy érezni, hogy páciense menthetetlen.
-A tesztoszteron kezelés nem használt, a hipogonadizmusa még mindig fönnáll, azaz a heréi még mindig zsugorodottak, a pénisze pedig még mindig mikrofallusz állapotban van, még mindig nem több pár centiméternél. Sajnálom.
Márton felhúzta a sliccét, majd a széken pihenő kabátjáért nyúlt.
- Köszönöm doktor úr. Tudom, hogy ön mindent megtett. Talán egy új kezelés pár év múlva majd segíthet.
A doktor hosszú másodpercekig bambán nézett a kabát felé, úgy válaszolt betegének:
- Talán. Ne adja föl a reményt- azzal kezet nyújtott betegének.
Hosszan nézte, ahogy megfordul, kezét az ajtó gombjára teszi, majd csöndesen becsukja maga mögött az ajtót.
Dr. Burah lerogyott a székre, ahol korábban a szürke kabát pihent. Karját átvetette a támláján, s állát is lassan a fehér műanyag borítású támlára engedte.

Szegény embör… és még harminc éves sincsen…
Nincs hét, anélkül, hogy csábító testű aphrodité-dívákat, kék szömű, szőke hajú, szőke szömű, kék hajú, duzzadó férfiasságú férfiak hágnak mög, akik péniszét a hatalmas, a gigantikus, az adoniszi vagy az óriási jelzővel illetik. A filmök. A reklámok.
És ott vannak azok, akik hallgatnak. Mint a betegöm. Akiket születésükkor mögbélyegöztek az ágyékuknál egy betegséggel, mintha valami torz billyog lönne, ami életük végéig azt üvölti, hogy szerencsétlen vagyok, hogy nyomorék vagyok, hogy kitoltak velem, hogy kicsesztek velem! És igen! Kicsesztek! És a vulgáris nyelv megannyi büdös virága se tudná kifejezni azt, amiben ők élnek. El se tudom képzelni, hogyan élhetnek ezzel a megbélyegezettek.

*

Márton hosszú buszozás után a 8-as, 14-es és 14H járatokon megérkezett a Hejő parki házuk elé.
Kis ház. Márton gyűlölte ezt a jelzőt.
Kis udvar.
Kis járda.
Kis kapu…
…amin belépve meglátta barátnőjét, Orsolyát. A fekete hajú lány a bejárat melletti gyöngyvirágok mellett térdelt egy rongyon, s egy kis kesztyűben húzta ki a gazokat, amelyek elárnyékolták kedvelt virágjait.
Márton közeledtére lehúzta a kesztyűt, lesöpörte magáról, a gonoszul belékapaszkodó gyomokat, majd hosszú csókot váltott Mártonnal.
A férfi ölelte, ölelte a drága Orsolyát, csak ölelte, ölelte, ölelte és ölelte. Minden közhely nélkül állíthatta, hogy a világon neki ő a minden. Az a sok történet, tele klisékkel az „igaz szerelemről”, az „élet szerelméről” akkor nyert neki értelmet, és törtek ki üvöltve a rózsaszín ködből, bebizonyítva, hogy igen, ők léteznek, amikor Márton végzett a József Attila Tudományegyetemen, Szegeden. Akkor, a napfény városában ismerkedett meg Orsolyával, egy szokásos JATE bulin. A földre dőlő műanyag söröspoharak és egyetemisták zuhatagában ők is felvonultak Márton legénylakására, hogy fiatal felnőttekként jobban megismerjék azt, amit csak egymásnak tudnak adni. Márton az alkoholtól elhomályosulva nem ellenkezett, pedig lett volna miért. Ó Uram, lett volna miért. Így mikor Orsolya kibontotta nadrágját, hogy férfiasságát felszabadítsa, sikoltva pattant fel. Márton csak másnap, miközben a megérdemelt fejfájás marta a fejét belülről, fogta fel, hogy megint megtörtént vele, ami már oly sokszor.
A Nap elvonult egy gyöngyvirág alakú felhő mögé, mire Orsolya kézen fogta kedvesét, s bevezette a házba. Vékonypénzű fiatalok révén nagyapák, nagybácsik és egyéb családtagok által ácsolt bútorokból álló előszobába léptek, amit csak egy derékmagasságú szekrénysor választott el a nappalitól. Az egyik szekrényen Márton elmélyedt egy fekete-fehér fénykép tanulmányozásában, amin Orsolya volt látható, egy sárga rózsával a kezében.

A borzalmas találkozás után Márton egy szál sárga rózsával a kezében és egy analóg fényképezőgéppel a nyakában rejtőzött egy orgonabokor mögött, s leste Orsolyát, ahol kilép nagyanyja házából, ahol lakott, míg Szegeden tanult. Oldaltáskáját átvetve vállán elindult az utcán. Márton erre kilépett a halványlila takarásból, s gyors léptekkel követni kezdte a lányt, aki a mögötte hallatszó lépésekre hátrafordult. Ahogy meglátta, hogy ki követi, elhúzta a száját.
- Nézd… részeg voltam aznap este. Fel se mentem volna veled aznap este. Nem akartalak megbántani. És ha most megbocsátanál…
- Várj, ezt neked hoztam! - azzal felé nyújtotta a virágot.
- Tessék?
- Sárga rózsa, a reménytelen szerelem virága –Orsolya erre a mondatra döbbent pillantást vetett Mártonra. – Csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy hadd fotózhassalak le. Nem akarlak zaklatni, csak egy fotót kérek, hogy én… megengeded?
Orsolya a virággal a kezében, Márton szemét kutatva lassan bólintott. A fiú elővette fényképezőgépét, s a csodálkozó-zöld szemeket ezüst-bromid ágyba ringatta a jövő számára. Ez után gyors pislogások és egy mosolynak induló arcizomrángás közepette megfordult, s elfordult a legközelebbi sarkon. Ahogy Orsolya még ki tudta venni a távolodó alakból, az sokszor a szeméhez kapott, míg el nem tűnt a sarkon.

Márton a nappali közepéig követte az őt vezető fehér kezeket, majd azok ösztönzésére hátradőlt egy kinyitott kanapén, amely talán sosem szolgált ülőalkalmatosságként, talán arra volt kárhoztatva, hogy szűk erszényű fiatalok álmodhassanak rajta. Orsolya ráfeküdt a hátradőlő Mártonra, s hosszú csókba bonyolódott vele, miközben fehér kezei a férfi vörös hajfürtjeivel játszottak. Márton becsukta a szemét, ahogy a nő ajka az övéihez ért, majd kinyitotta őket, miközben egy halk sóhaj hagyta el az ajkát. A pár másodperc alatt, amíg egy pillantást vetett a való világra, meglátta a lány nyakában himbálózó fehér arany nyakláncot.

- Márton!
A fiú letette maga elé az asztalra az imént olvasott Délvilágot, majd felnézett a hang irányába, amit elhomályosított a kávézó üvegablakaiból betörő fény.
- Márton! Köszönöm a verseket, de…
- Tudom, ne folytasd - Márton egy pillanatra lecsukta mindkét szemét, majd folytatta- hülye voltam, hogy annyi verset dobtam be a házatok postaládájába, nem akartalak zaklatni.
- Nem, nem erről van szó. Nagyon aranyos vagy - Orsolya arca enyhe pírba borult - csak tudod… nekem most már barátom van - Márton csak most vette észre a lány nyakában függő fehérarany nyakláncot, ahogy a fény megcsillant rajta- és kicsit kínos, hogy küldözgeted nekem azokat.
- Értem. Sok… boldogságot nektek.
Orsolya a fiú szemébe akart nézni, de az lehajtotta fejét, hogy elővegyen zsebéből egy kétszázast, de talán csakhogy ne kelljen a szemébe néznie. A lány most először pillantotta meg igazán a fiút igazi valójában, ahogy az felállt az asztaltól, s rendezte számláját, talán szánt szándékkal hátat fordítva a lánynak.

Márton már félmeztelenül hevert a kereveten, fehér vászoninge mellette hevert. A nő mellkasát csókolgatta, s közben kezei a férfi csupasz oldalán csúsztak le. Majd felemelte fejét, s ismét megcsókolta Mártont, aki nyelvével magasabb szintre emelte a csókot. Orsolya ezt követően ismét lecsúszott a feltesten, s a nadrág vonalát csókolta végig. Néhol be-benyalva a bársonynadrág alá, újabb bőrfelületet fedezve fel. A felfedezés öröméért ezért kigombolta a nadrágot, s hat húzással lehúzta, akik a lábaknál búcsút mondtak a férfitesttől. A mozdulatot nem abbahagyva az alsónadrághoz nyúlt, de ekkor a fehér kacsókat elkapta két cserzett kéz. Orsolya felnézett Márton szemébe, ahogy az lassan felült. Az egyik kéz szabadon engedte a lány karját, s a derekát karolta át. Orsolya, még mindig mélyen a férfi szemébe nézve engedett a gyenge húzásnak, s lassan lehuppant Márton mellé. A lassú világból kitörve Márton felült, egyik combját átvetette a lányon, majd ráhajolt a forró testre. Kigombolta a blúzát. Kiengedte a gumiból a haját, s végigsimított a puha szálakon. A lassú világnak végleg búcsút mondva lehúzta a blúz fehér anyagát, kikapcsolta a melltartót, a lassú világot elűzve gyorsan lehúzta a zoknikat, a lassú világot száműzve farkasszemet nézett az árválkodó fehérneművel. Így, hogy ne legyen egyedül, magához vette az árvát, lehúzva a karcsú lábakon, s magához ölelte, hogy ne fázzon az árva. A lány elmosolyodott, majd fehér kezei kihúzták a férfi öleléséből a ruhadarabot, s maguk mögé hajították.

Márton pár másodpercig szemezett a lány ölével, majd kinyújtott nyelvvel megindult felé. Behatolt a nagyajkak közé, miközben mutató- és középső ujjával a klotiriszt ingerelte. Lentről felfele végigszántotta a nő vagináját, majd felső szegletében megállt elkalandozni. Kihúzta két ujját, s a rajtuk levő nedvet körkörösen felvezette a nő vénuszdombjának felszínére. Ismét lassú tempót felvéve időtlen mozdulatokkal rajzolta vele a köröket a borotvált testfelületre, s közben felnézett Orsolya arcára, akinek ajkai alig észrevehetően kinyíltak, hogy szabadjára engedjenek egy elhaló sóhajt. Márton most csókot nyomott a kis dombra, majd ismét lejjebb csúszott. Két ujját kitárva a vulva két oldalát egyszerre simította végig, majd megcsókolta a találkozási pontot, ahol ujjai ismét összeértek. Ahol találkozott mutató és középső ujja, ott apró, folyamatos rezgéssel ingerelte a nőt. Orsolya egy újabb sóhajjal reagált a mozdulatokra.
A sóhajra válaszul a férfi nyelvével nem hatolt bele a nőbe, hanem a nagyajkak határán lebegett, sok, kis mozdulattal ingerelve azt, kiöltve nyelvét, majd ismét visszahúzva. Majd ismét kiöltve, s egy parányit benyitott a nagyajkak közé. Majd ismét elhagyta, s egy kicsit még beljebb lépett, mielőtt ismét eltávolodott volna. Orsolya felemelte a csípőjét, ahogy háta ívben megfeszült az érintések hatására.

Márton ismét közeledett a női genitália felé, ezúttal nyelvét kiöltve egyenes utat tört magának az ajkak fedte nyílásban, ismét sóhajra ingerelve a nőt. Mikor már nem tudott tovább haladni, körkörös mozgást végzett, mire emelnie kellett fejét, mert a csípő egyre emelkedett, ahogy a fekvő nő egyre jobban megfeszítette a hátát egy emberi ívbe. Ha lehetett, még mélyebbre hatolt, folytatván gyors, körkörös mozgást, s együtt emelkedett a csípővel.

- Nëm mögmondtam, hogy hagyd békén a bigém? He? – azzal csizmájával egy újabb erőteljes rúgást mért, a már a járóköveken kucorgó Mártonba – Nëm mögmondtam-e te csësznye?! Nësze nëked te, ënnëk örüjjé’!
- GÁBOR! – egy nő sikolya tépte át magát a szegedi éjszaka dübörgő zivatarában – ELÉG! HAGYD ABBA!
Márton feje a korábbi zúzódásoktól elnehezülten arccal előrebukott egy pocsolyába, fölötte villámlott, s a hirtelen fényben még meglátta a fölötte tornyosuló alak eszelős tekintetét. Ebben a bekövetkezett sötétben csak azt érezte, hogy arcát a hideg víz mossa, szemét nem tudja kinyitni tőle, igaz ha akarná se tudná a lila duzzanatoktól. Két keze a hideg kövön feküdt. Feküdt, mivel mozdítani azokat sem bírta. Többi tagját mér percek óta nem érezte, s ez az esés is egyfajta áldás volt neki, hogy nem kell többé ütlegelőjét látnia. De valójában nem az ő állatias arca rémisztette meg leginkább, bár attól is kifutott minden vér az arcából, hanem a pár lépésre tőlük zokogó Orsolya arca.

Orsolya már rég becsukta szemét, már rég nem érdekelte ennek a világnak a fizikai kivetülése. Már rég becsukta a szemét, mert már nem akarta unni a megszokott formákat, színeket, becsukta a szemét, mert ezen a kereveten most, így sokkal többet látott.
Lábait csak sejtette, hogy még tárva fekszenek, s köztük kitárulkozik öle.
Annál jobban érezte, ahogy Márton körös körül táncol odalent, s ehhez a keringőhöz az idő és a zene múlásával egyre többen csatlakoznak, pár ujj kéri föl egymást egy-egy körre, hogy még nagyobb örömet okozhassanak neki, a nőnek.
Ennek előrehaladtával egyre kevesebbet és kevesebbet érzett és egyre többet és többet.
Mert mihez viszonyítva érez az ember a világból kevesebbet vagy többet?
Ki mondja ki, hogy melyik világ az, amely az origo? És nem-e az a világ A Világ, amelyet érzünk, amelyhez ő is egyre közelebb van Márton minden egyes mozdulatával, minden egyes gyönyör okozási vágyával.
Vajon ő, a nő nem szakadhatna-e ki a világból pár órának tetsző pillanat erejéig, ahol fáradtnak érzi magát, ahol szomorúnak érezheti magát, ahol kötelezettségeket kell teljesítenie, hogy olyan dolgokat kapjon a kezébe, mint a pénz és a megbecsülés. Nem jár-e pár óra hedonista élvezet? Nem jár? Nem jár-e mindezen kiharcolt munka után pár óra ebben A Világban, hogy gyökércsakráján át testileg szellemileg feltöltődjön a vággyal, az élvezettel, a szerelemmel?
És igen, két kezével megszorítja Márton vállát kétoldalról, lábát neki nyomba a kerevet előtt álló asztalkának, hogy attól nyomja egyre följebb magát, fejét mélyen az anyagba hajtja hátra, ujjai akaratlanul karomként kapaszkodnak, szorítják Mártont, szorítja, mert elszáll nélküle és sose jönne vissza.
Mikor már nem tudja tovább nyomni magát, tovább kapaszkodni, akkor szakad ki hátrahajló fejéből a sóhajtás, amivel átadja magát A Világnak.

Márton már rég átadta volna magát annak a végtelen pihenésnek, ami megkímélte volna őt a további ütlegek kínjaitól és sose kellett volna Orsolya arcára néznie. De nem tette. Nem tette, ehelyett beleharapott önnön nyelvébe remélve, hogy az agy fájdalmi kapu mechanizmusa árán észleli ezt a legújabb, legélesebb fájdalmat, ilymód elnyomva a többit.
Ebből erőt merítve kitámasztotta a hideg kövön fekvő két karját, s kinyomta felsőtestét. Ismét látta a zivatart, az esőcseppeket, ismét látta a villámokat, ahogy az állat szemében lecsapókat is.
- Még fölkelsz te mocsadék?! – azzal egy lépést hátrált áldozatától, de nem a félelemtől, hanem, hogy lendületet gyűjtve újabb, erős ütést mérjen rá.
- Nem én voltam- azzal kezeit ismét kitámasztotta és nyomta magát.
A támadó megállt a mozdulatban.
- Nem én voltam- lábait is érezve négykézlábra állt, s úgy lihegett:
- Nem én voltam- azzal ingadozva, görnyedten felállt.
- Ahogy az… elején is mondtam… nem én erőszakoltam meg Orsolyát. Sose tenném.
-HAZUDSZ TE DÖG!- azzal ismét elkezdte a mozdulatot. Késő este ért haza a kocsmából, ahol ivócimboráival italozott. Közben megvertek pár egyetemistát, akik egy nehéz zh után néztek volna kikapcsolódás felé az ivóban. Hazaérve senki sem nyitott neki ajtót, hiába csöngetett fel. Alkohollal fűtve így betörte az ajtót és az asztalon találta Orsolyát. Pőrén. Meztelen. Még lámpa nélkül és illuminált szemekkel is látta, hogy hüvelyéből vékony patakban kicsordult a vér és sperma keveréke. Nem volt már szűz. Csak megerőszakolhatták. Dühösen csapkodni kezdett, levert minden faliképet, poharat, vázát, mire Orsolya is riadtan fölébredt.
- AZ A SZEMÉT VÓT, UGYË? AZ A KÖLTŐ!- azzal félrerúgta a földön heverő ajtót, s kicaptatott a lakásból. Orsolya kinyújtotta felé a kezét, majd ahogy látta, hogy megállíthatatlan, magára kapott egy hálóruhát, letörölte a szája sarkából valamilyen fehér port, majd kirohant a zuhogó esőbe Gábor után.

- Nem én voltam. Nem is lehettem az.
- HAZUDSZ! - azzal belerúgott.
Márton meg sem érezte a rúgást, felállt. Rozoga lábakra támaszkodva, fájdalomra támaszkodva, de szilárdan megállt és szembenézett Gáborral.
- Akik itt voltak a téren tanúsíthatják, hogy három órája itt ültem a téren és írtam a, egészen addig, amíg rám nem törtél- látta, hogy Gábor már készül egy újabb fröcskölő ellenvetésre, így befejezte a mondatát.
- Nem is lehettem én. Születésem óta hipogonadizmuson van és mikrofalluszom. Én, én szeretem Orsolyát, te, te csak birtokoltad. Én szeretem. Örökké szeretem.
Gábor arcára kiült a szörnyülködés, majd eltorzult:
- Te… te… szörnyszülött! Te te állat, te szörnyszülött!- azzal lassan ismét hátrálni kezdett, de ezúttal lassan megfordult, még mindig ujjal mutatva Mártonra, majd lassan elkezdett futni, vissza-vissza nézve, majd tovább őrjöngve elkezdett rohanni, s az eső végül elmosta üvöltéseit.

Orsolya Márton mellett feküdt. Testük mezítelenül a lábuktól a fejük búbjáig összeért. Szenvedélyes csókba bonyolódtak, majd szétváltak, hogy lélegzethez jussanak. Orsolya mosolyogva tekintett Márton szemeibe, majd adott egy csókot az ajkai fölé, majd egyet lehelt az ajkaira is. Ezt Márton elkapván újra előretört nyelvével, hogy kalandozhasson Orsolyáéval.
Percek teltek el így, a nő testének izgatott remegése lassan alábbhagyott, s kipirosodott arcuk is lassan visszanyerte az ebbe a világba tartozó színét. Még percekig feküdtek így, kezük egymást átkarolva.
Orsolya közelebb húzta őt magához és fejét a vállüregébe nyugtatta.
Percek teltek el, Márton egy szót sem szólt. Orsolya csak mosolygott, élvezte ezt a csendet. Szerette Mártont.
- Szeretsz?- kérdezte csukott szemmel, beszívva barátja illatát.
Márton nem szólt egy szót sem. Orsolya kinyitotta nyelvét, s visszakúszott a helyére, hogy a szemébe nézhessen. Azonban nem tudott, Márton szemhéjai elzárták az utat.
- Márton? - rázta meg a vállát mosolyogva- Márton?
A fiú csak nem válaszolt. Orsolya összeráncolta a homlokát.
- Márton?
Felült, s hátrafordította a barátját. Abban a pillanatban a szája elé kapta a kezét, s sikított. Ezúttal nem a pénisz mérete miatt, mint anno régen, hanem a férfi mellkasa alatti elszíneződéstől: egy barna sáv húzódott el. Márton nem aludt. Elájult.

*

Orsolya a váróban ült, lábai egymás mellé szorította, táskáját ölében fogva szorongott. Aztán kinyílt egy ajtó, s megpillantotta Dr. Burah Szelimet.
Legott felpattant, s elésietett.
- Mi történt doktor úr?
Amaz kezével végig simította homlokát, s Orsolya látta, hogy közben becsukja a szemét. Aztán felelt.
- Nem tudjuk hölgyem. A férje mája nem működik megfelelően. Még eszméletlen.
Orsolya elkezdett remegni.
- Nem tudjuk még, hogy miért hölgyem, de nincs közvetlen életveszélyben. Nyugodjon meg, kézben tartjuk a barátját, folyamatosan figyeljük az életjeleit. Itt biztonságban van.
Orsolya bólogatva hátrált a székbe, ahol korábban ült, remegve ismét helyet foglalt, s táskájából egy zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje szemét. Az orvos odalépett elé, s letérdelt. Orsolya zavartan nézte a férfit. Az két kezét a vállára tette:
- Nyugodjon meg.
Még mielőtt Orsolya a kellemetlen helyzet miatt megkérte volna, hogy vegye le a kezét a vállairól, így is elég súly van rajtuk, egy kiáltás hangzott Márton szobájából.
- DOKTOR BURAH! JÖJJÖN AZONNAL! A BETEG VESÉI LEÁLLTAK! AZONNAL DIALÍZIST KELL KAPNIA!
Erre a doktor felpattant a nő mellől, s viharzó orvosi köpennyel futva indult a kórterem felé. Orsolya is felpattant, de nyomban vissza is zuhant erőtlenül. Könnyei megindultak és az ismeretlen kilátásoktól zokogni kezdett, s zokogó arcának torz tükrét visszaverték a kórház falát díszítő fehér márványlapok.