Beteljesedés

A lány az ágyon feküdt. Az ablakon besurranó holdfény megcsillant bársonyos, mezítelen bőrén. Formás, telt keblei lágy hullámként emelkedtek és süllyedtek a légzés ütemére. Vérrel telt mélybíborban tündöklő bimbói izgató merevséggel mutattak felfelé, mintha az egeket készülnék megostromolni. A lány tompora mély krátert fúrt magának a patyolattiszta lepedő vásznában, s most ebben a gyengéden-szorosan köré simuló gömbölyded bölcsőben nyugodott. A testre átlósan egy vékony takaró borult, maga alá rejtve a bal combot és a jobb lábszár háromnegyed részét is, szabadon hagyva azonban a lány felsőtestét és lapos hasát, a végletekig szabályosan ívelt jobb csípőt, s némi bepillantást nyújtva a combok védő ölelésében meghúzódó domb dús, buja, gyönyöröket rejtő erdejébe.

Hosszú, sűrű, hullámos ébenfekete haja szétterült a virágmintás párnahuzaton, szabálytalan, de szemet gyönyörködtető keretet képezve a hamvas arc körül. Egy művész sem rendezhette volna el szebben. A finoman domboruló homlok alatt mesterien ívelt szemöldök húzódott, határozott védősáncként a szemgödör fölött, óvva a nyugodt, ellazult, leheletnyire kinyílt szemhéjakat, melyeket csipkedíszként koronáztak a felívelő szempillák. Közöttük a formás, fitos orr, s az alatta meghúzódó, érzéki, rózsás ajkak, s a piciny résből elővillanó, a legtisztább fehérben csillogó, szabályos fogak. Mint aki arra vár, hogy megcsókolják.
Karjai a lepedőn feküdtek a test mellett. Így aludt most ártatlanul-védtelenül-szűziesen, de ugyanakkor érzékien-örömökre-gyönyörökre ittasan-kihívóan. Aludt. És álmodott.

Végeláthatatlan mezőn sétált. Körülötte millió és millió búzaszál lengedezett a langy tavaszi szélben valamilyen távoli, de mégis mindenütt jelenlévő zene dallamára. Ő is ennek ütemére kezdte el ringatni a csípőjét, s együtt mozgott a magtól dagadó kalászokkal. Fokozatosan az egész teste átvette a ritmust, míg szinte vergődött az extázisban. Hullámzott teljes lénye – egészen a lelke mélyéig. A földre vetette magát, s halk nyögések közepette jobbra-balra forgott, a kalászokat is a földre döntve. Szemeit lehunyta, teste ívben megfeszült, miközben melleit simogatta. Nemsokára hangos kacagásban tört ki, felpattant a földről, s kitárt karokkal szaladni kezdett, miközben dús keblei színuszgörbéket leírva végezték periódikus mozgásukat.
Z
öldellő tavaszi erdő vette körül. Csendben lépdelt az árnyas fák között meghúzódó ösvényen. A környezet megnyugtató volt, mégis hevesebben kezdett verni a szíve a színárnyalatok tarka kavalkádjában gyönyörködve. Minden fa, minden egyes bokor a zöldnek más-más tónusában pompázott, s a játékos napfény még az egyébként egyforma színű leveleket is különbözőre festette. Az ágakon madarak csicseregtek, a fák koronái izgatottan susogtak-sustorogtak, mintha a közöttük sétáló tüneményről cseréltek volna véleményt. A lány pedig lépdelt tovább, mélyeket lélegezve, hogy magáévá tehesse a természet megszámlálhatatlan komponensből álló illatorgiáját. A föld pedig kéjesen megbizsergett alatta, ahányszor csak hozzáért talpa finom bőre. A fák még akkor is hajladoztak utána, amikor már csak emlékét őrizte az út pora.

Kies fennsíkra jutott. Csak állt tágra nyílt szemekkel és nem tudott megszólalni az elétáruló látványtól. Kéken ragyogott le rá az ég, s a távolság kék fátylába öltöztek a messzi látóhatárt őrző, égbe nyúló, hósapkás hegycsúcsok is. Kemény, hideg vésőként, gyaluként gleccserek csúsztak le érzékelhetetlenül lassú tempóban ormaikon. A szakadékok, mint mély sebek ékelődtek be a hegyoldalakba. Sebek, melyek talán sosem gyógyulnak be. A táj mozdulatlan volt, mégis élt. Lélegzett, valahol a mélyben a magma vérként folydogált. Lassan, nagyon lassan változott, az idő számára százezerszer, milliószor lassabban telt. De azért alakult, formálódott. Hol lavina indult meg mind erősebben dübörögve, egyre fékevesztettebb tempóban rohanva, mígnem a kezdeti kis hókupacból természetformáló erő lett. Másutt szikla zuhant le a mélységbe, véget vetve egy muflon életének, a rücskös kőfalba kapaszkodó bokrokat, fákat letarolva, amíg szétrobbanva, porrá omolva el nem pusztult, apró kövekként, kavicsokként tovább élve. Valahol egy sebes folyó vitte hordalékát, faragta a sziklákat, míg egy lassúbb, kevésbé meredekebb szakaszon meg nem szabadulhatott terhétől, visszaadva a természetnek azt, amit elvett.

A táj festői, hallgatag és békés volt. Mindent körülölelt valamilyen szertartásszerű némaság, a csak szemmel bejárható, végtelenbe vesző táj a szabadság üzenetét hozta magával. A távoli hegyekről visszhangzott a csend.
A lány tekintete lassan a fennsík felé fordult, most ezt vette szemügyre. A magaslaton dús fű sarjadt, legelőként szolgálva a különböző formájú, a zöld egyhangúságot megtörő masszív, elmozdíthatatlan sziklák árnyékában meghúzódó zergecsapatnak. Az egyikük, egy erős fiatal hím kivált a csapatból, s odabandukolt hozzá. A lány megsimogatta a hátát, megpaskolta a nyakát, az állat pedig megszaglászta-nyalogatta a hívatlan, de kedves látogatót. Azután a szemébe nézett, majd intett fejével, mintha azt akarná mondani: kövess, végül megfordult és kecses szökellésekkel futásnak eredt. A lány pedig utána.

Szaladt, mert szabadnak érezte magát, függetlennek mindentől és mindenkitől. Szaladt, s a szél ezernyi érzéki kézként simogatta-csiklandozta csupasz bőrét, ő pedig kéjesen sikongatva iramodott lefelé. Fenyők között szaladt, ügyesen kerülgetve a lehullott tobozokat. Újabb füves mező következett, majd a sima talajt sziklarengeteg váltotta fel, de az állat – megtalálva a legkönnyebben járható hasadékokat, ösvényeket a kőlabirintusban – tovább vezette. Már-már úgy tűnt, a bércnek soha nem akar vége szakadni, amikor a hasadék kiszélesedett, s egy varázslatos völgy bontakozott ki előtte.

A zerge megfordult, s visszatért társaihoz. Ő pedig lesétált az áttetszően kék tóhoz és térdig gázolt a vízbe. Körülnézett. Belül valami azt súgta neki: ez az a hely, ahova mindig vágyott, amit mindig keresett. Behunyta a szemét és átadta magát az érzékszerveinek. Szélcsend volt. A nap forrón tűzött le az égről, bizsergetve bőrét, halvány pirosra színezve szemhéját. Pirosra. A szerelem színére! A vér színére!! A vadság színére!!! Érezte, ahogy vére pezsegni kezd, de még ellenállt a rátörni kész vágyhullámnak. Mert minél erősebb a gát, annál erősebb lesz a víz sodra, ha sikerül végre áttörnie. A vízesés moraját hallgatta. Ez a zuhatag táplálta a tavat. Hallgatta a sziklákon bukdácsoló, szabadon zuhanó, s a fodros vízfelülettel csókolózó és eggyé váló cseppek összemosódó zubogását. De ezt a hangot hamarosan felváltotta egy folyamatosan erősödő, ütemes dübörgés, mígnem minden mást elnyomott a szívverés ritmusára áramló vér visszhangja a fülében.

Végül olyan hangos lett, mintha ő maga lett volna benne egy hatalmas, lüktető szív közepében. A tűz és a forróság egyre erőteljesebb hullámokban csapott le rá, s az egész, mint egy kibiztosított bomba robbanás előtt, az ágyékában összpontosult.
S ekkor meghallotta háta mögött a lépteket. Megfordult, s ott állt előtte erőtől és vágytól duzzadó tagokkal, meztelenül a Férfi. Egyetlen gyors, de a végtelent magába foglaló pillantással végigmérte a Testet. A rövidre nyírt hajat, a mosolygó, de falakat ledöntő tekintetet, a széles vállakat, a hatalmas bicepszeket, a dagadó mellizmokat, s a combok közt zászlórúdként meredő, lüktető, duzzadt, erektől szántott falloszt. Azután a férfi két lépéssel közvetlenül előtte termett és mielőtt bármit mondhatott vagy tehetett volna, a karjába kapta, s elindult vele a tó közepe felé, s egyetlen lendülettel feldobta a lányt, aki mint egy delfin, kecses ívet leírva, nagy csobbanással ért a vízbe.

A férfi, még mielőtt a lány teste becsapódott volna, a víz alá merült, s miután a lány is megérkezett, együtt úsztak, kergetőztek, lemerülve egészen a tó fenekéig. S amikor időnként, ziháló tüdővel jöttek fel levegőért, megújult erővel folytatták a vad, fergeteges táncot. A férfi megfogta volna a lány széles csípőjét, aki azonban ügyesen kitért előle, sikeresen manőverezve, mind jobban felajzva a párzani kész hímet. Végül a part felé vette az irányt, hogy ott folytassák az izgalmas hajszát. A sekélyesbe érve futásnak eredt, de a férfi egy óriási vetődéssel elérte és a fövenyre teperte, erős testével ráborulva és beterítve. A lány csapdába esett, de eszébe sem jutott menekülni. Szeme előtt szűkülni kezdett a világ, s már semmi másból nem állt, mint egy kék szempárból. Azután már abból sem. Szemhéjait lecsukta, s az összes érzékszerv szerepét a nyelv vette át. Egy ide-oda csapdosó, izgő-mozgó, nedves nyelv, egy új végtag.

Azután egy száj csókolta az arcát, szemhéját, fülét, nyakát. Mellére polipként simult egy tenyér, majd követték a szívókorongként rátapadó ajkak. Az egész lány egyetlen kéjes, örömteli sikollyá lett. A gyönyör mind nagyobb kitevőjű hatványai közt vergődött. A férfi szája már a hasán járt, keze a combokat simogatta, majd az ujjak rátaláltak a kitárulkozó kapura a gyönyörök kertjében. Az egész test vibrált az élvezettől…

A lány kiszabadulva a férfi karjaiból most felülre került. A férfi mellkasánál indított és céltudatosan haladt kiszemelt célpontja felé. Rövid kitérő után a fészekaljban először kezei kulcsolódtak rá a vaskos dorongra, erős satuként fogva, majd ajkai ölelték körül a kemény, vöröslő bóbitát, lassan maguk közé gyűrve majd az egész szerszámot. S keze, ajkai és nyelve összehangolt munkája nyomán egyre erőteljesebb hangokat csalt elő a férfi torkából, mígnem az egész völgy az ő kiáltásától visszhangzott…
De még mielőtt mindent elöntött volna a kitörni kész lávafolyam, újból a férfi vette át a kezdeményezést. Befúrta fejét a széttárt combok közé, előkészítve a terepet és az idegvégződéseket a behatolásra…

Teste teljes hosszában ráborult a lányéra, s a két test, de a két lélek is egyesült ebben a vad, szenvedélyes eggyé olvadásban. Két hang csendült össze egyetlen ragyogó, kristálytiszta akkordban. A szimfónia csúcspontjához közeledett…
…Ott feküdtek egymást szorosan átölelve, lihegve, tüdejük levegőért kiáltott. Hosszú percek teltek el, mire szívverésük újból elérte a normális szintet. A férfi a tópart homokjára hemperedett, a lány pedig a férfi combjára hajtotta fejét, s az időközben besötétedett és csillagok ezreivel tarkított égboltra függesztette tekintetét. Közben úgy érezte, az imént testvéreikké lett, hiszen ő is földöntúli magasságokban járt. Ajkai mosolyra húzódtak, szemei pedig lassan lecsukódtak. Mind több csillag hunyt ki, mígnem minden – az egész világ – koromfekete lett. Elaludt.

Amikor felébredt, teste még mindig bizsergett az álom hatására, minden pórusában érezte a gyönyör lassan halványuló, de örökké élő emlékét. Bőre verejtéktől csillogott.
Az álompirula hatása elmúlt, ő pedig elment zuhanyozni. Még akkor is mosolygott egész lénye, mikor a forró vízsugarak simogatni kezdték testét. Hiszen tudta, hogy amit átélt, az minden élvezet, öröm, szenvedély, kéj, érzékiség, gyengédség és vadság tetőpontja, beteljesedése volt; a tökéletes gyönyör… egy férfiaktól tökéletesen mentes világban.