Beszerzés

A közelmúltban vásárolt a cégünk egy gépet… Hogy milyet és mi célra, az most nem érdekes.
A lényeg, hogy folyamatos kellékanyag-ellátást igényel, amit a forgalmazó cég biztosít. Általában úgy történik a kellékek beszerzése, hogy telefonálok, és másnap a futár hozza is a megrendelt dolgokat. Nemrég történt egy olyan esemény, ami megváltoztatta a beszerzés menetét. Íme:
A kicsomagolásnál már gyanús volt… nem ilyen dobozban szokott lenni… Basszus, ez nem az, amit rendeltem! Telefon, kissé emelt hangon való érdeklődés… szabadkozás… eltévesztették, természetesen kicserélik. Persze, akár ma is, ha vissza tudom juttatni a tévesen kiküldött csomagot. Gyors fejszámolás… az időbe talán-talán belefér. Már indulok is! - mondom, és kinyomom a telefont. Bevágom magam az autóba, akik látják, hogyan indulok, nem értik… Jó egyórás autóút, idegesít a forgalom… Amikor ezt észreveszem magamon, lehiggadok. Átgondolom a napomat: nemsokára megbeszélésem lesz, éppen odaérek, észnél kell lenni, stresszelni TILOS! Ezen muszáj vigyorogni. Megérkezem. A dobozt a hónom alá kapom, és erőltetett nyugalommal lépek az üzletbe, ami iroda és bemutatóterem is egyben. Sehol senki: na, ez jól kezdődik… Hangosan köszönök. Válaszként halk hangot hallok, meglebben a függöny, ami mögött a konyha lehet… és már itt is van az a hölgy, aki felelős az egészért. Telefonon már sokszor beszéltünk, személyesen talán harmadszor találkozunk. Külsőre semmi rendkívüli: Negyvenen túli, vállig érő barnahajú, szemüveges, mosolygós, érett asszony. Sárga blúz, virágmintás nyári szoknya, épp a térdét takarja. Ápolt lábak, vajszínű félmagas sarkú cipő. Összbenyomás: Ha nem sietnék, biztos elengednék egy-két célzást, bókot… hátha… De sietek. Tisztázzuk a félreértést… Neeem, dehogy haragszom, úgyis errefelé van dolgom. Semmi probléma. Közben a szemébe nézek, és mintha kicsit megszédülnék… az a meleg barna szem… az a pillantás. Valamit kérdez.

- Elnézést, nem figyeltem, mit is kérdezett?
Mosolyog. A fogai is szépek, ápoltak. (miért erre figyelek???)
- Tudna segíteni? Elég nehéz ez a doboz, lehozná a raktárba?
- Természetesen! (naná… hol az a raktár?! És mi minden történhetne ott… ha nem sietnék!)
- Akkor legyen szíves… Pillanat, bezárom az ajtót!
Már rá is fordítja a kulcsot. Na, ha nem vagyok hülye, ez jelent valamit. Felveszem a dobozt, lehet vagy öt kiló. Persze, nekem nem nehéz… De egyre inkább gyanús, hogy neki sem lenne az. Azért csak óvatosan, nehogy „földbe rúgjak”, amint azt egy focista barátom szokta mondogatni. Pillantás az órára: az idő, az könyörtelen. Halad. Megy. Fogy.
Kimegyünk a hátsó ajtón, azt is bezárja.
- Ilyenkor úgysem jönnek még a vásárlók! – és mosolyog. A szeme is, a szája is. Szép szája van (miért erre figyelek???)
- Akkor csak én vagyok ilyen renitens? – kérdezem, főleg, hogy mondjak valamit. Közben a hátsó udvaron egy lejárathoz érünk. Elindul lefelé.
- Nem renitens, Ön kiemelt ügyfél! – válaszolja mosolyogva. – És még egyszer elnézést kérek, amiért rossz csomagot küldtem!
- Köszönöm, és semmi probléma – mosolygok, érzésem szerint kissé bárgyún, de egyre növekvő izgalommal.
Lemegyünk a lépcsőn, nyitja a lenti vasajtót. Úgy veszem észre, kicsit remeg a keze, nehezen talál a kulccsal a lyukba…
- Itt van a raktárunk, elnézést, amiért így megsétáltatom!
- Nem probléma, ennél többet is szívesen sétálok, főleg jó társaságban!
- És most jó a társaság? – kérdezi.
- A legjobb – felelem, és a szemét nézem. Mosolyog.
Közben belépünk a raktárba. Dobozok, polcok mindenfelé. Leteszem, ami a kezemben van. Ő egy létrát próbál odébb húzni, de elakad egy dobozban.
- Segítek – lépek hozzá.

Egészen közel, mellette állok. Megérzem az illatát. Diszkrét, mégis érdekes illat. Megfogom a létrát, a keze mellett. Ahogyan átemelem a doboz felette, karunk összesúrlódik. Nem néz rám… A torkom kicsit száraz, nem szólok semmit. A vérem a fülemben dobol. A létrát odaállítom, ahová mutatja. Ő sem szól. Fellép az első fokra, a polcot nézi. Még mindig fogom a létrát. Második fok. Harmadik. A feneke a karom mellett. Kicsit változtatok a testtartásomon, a következő lépésnél combja a karomhoz súrlódik. Finom érintés, mégis megrázó. Ebben a pillanatban megcsúszik a lába. Combja határozottan a karomnak-vállamnak nyomódik, próbálom megtartani: sikerül, semmi baj. Kapaszkodik, valamit mond, nem értem… mintha víz alatt lennék, csak kapok levegőt. Leveszem a dobozt, amit nyújt, majd lesegítem a létráról. Valami olyasmit próbálok kinyögni, hogy fő a biztonság… vagy hasonlót. Nem fontos. Mire leér, karom a derekán, másik kezemmel a kezét fogom. Nem engedem el, és nem veszi el. Lassan fordul meg. A szemébe nézek, és vágyat látok benne. Nincs idő… nem, nem úgy: egyszerűen NINCS idő. Megszűnt, elveszett. Nincs tér. Az is elveszett. Csak a csók van. Szemem lehunyva, kamasz módon élvezem ajkaink játékát. Ölelem a derekát, öleli a nyakamat. Lassan térek át ajakáról a nyakára, beszívom tiszta, friss illatát. Kezem a hátán vándorol, gyengéden masszírozom, míg ő a vállaimat simogatja. Jól esik ez is, naná! Csókokból fonok láncot a nyakára, fejét hátrahajtva ad helyet.

Közben a kezem lejjebb vándorol: a nyári szoknya kellemes anyagán át az asszonyi csípőt, a lelt feneket fogja. Száját a fülemen érzem, fogai foglyul ejtik a fülcimpámat. A láncra medál is jár: elindulok a blúz gombolása felé. Nem tudom a számmal kigombolni, a kezeim pedig máshol járnak: a combokat térképezik fel. A blúzon keresztül nyomom számat a mellek közötti völgybe, egyre hangosabb sóhajokat kiváltva. A tarkómat erősen húzza, arcom a mellei közé szorítja, teste remeg. Ezzel nincs egyedül: mintha lázas lennék, remegek, szédülök, kapkodom a levegőt. Kezem már a szoknya alatt jár, lassan elétérdelek. Kissé széjjelebb teszi a lábait, és hátradől. A hasát csókolom, miközben a blúzát kigombolja, leveszi. Selyemszerű melltartó, a szebbik fajta! Izgató. A mellbimbó megkeményedve szinte átdöfi a finom anyagot. Csókolom a hasát, kezem a szoknya alatt felfelé indul. A melltartó követi a blúzt. Két érett mell az arcom felett. Keze az ingem alatt a hátamat simogatja, ahogy előredől, mellei az arcomat simogatják. Megcsókolom, egyiket a másik után. Nyögés. Vagy inkább sóhajtás? Mindegy.

Az ingem is lekerül, meztelen felsőtesttel ölelkezünk. Csók. Nyelvek és ajkak finom, mégis követelő játéka. A szoknya gombja, cippzára könnyen enged. Kilép belőle, ujjai a nadrágom gombjain matatnak. Kezem a mellét simogatja, ujjaim a bimbókkal játszanak. A nadrág a bokámon, a boxerrel együtt. Férfiasságom előre mered, finom ujjak simogatják. A bugyit kissé türelmetlenül húzom le, és végre előttem a gyönyörű, nedves punci. Fazonos frizurája barna, illata izgató. Már nedves, naná, de mennyire! Van itt egy asztal, eddig észre sem vettem. Felül rá, várakozóan néz. Nem kell sokat várnia: minden további nélkül elé állok, széttárt combjai közé ölel, és érzem öle forró síkosságát. Mennyei! Felnyögök, ölelem, csókolom. Tövig bent vagyok. Nem mozdulok, élvezem az érzést. Lábait körém fonja, testét kicsit hátrébb engedi. Hátul megtámaszkodik, mellbimbói felém ágaskodnak.

- Ne mozdulj – súgja, és a belső izmai kezdenek dolgozni. Hihetetlen jó érzés!
Egy ideig passzívan élvezem, majd kezem csípőjére téved. Hasát simogatom, amire halk nyögés a válasz. A belső izmok elernyednek, most én következem. Kicsiket, majd nagyobbakat mozdulok. Fejét hátravetve torokhangon nyög, próbál mondani valamit, de nem értem. Nem fontos. Lábai a levegőben, végigsimítok rajtuk. Lábszárát a vállamra veszem, mindkettőt átölelem, kicsit szorosan, és csak a mozgásra figyelek. Elnyújtott nyögések, sűrűsödő remegések. Amikor puncija lüktetni kezd, még kettőt-hármat mozdulok, majd kitör a vulkán: forró lávám elárasztja belsejét, a mozgás leáll, szorosan összetapadva várjuk a földrengés végét. Még mindig benne vagyok. Izzadta, lihegve nézzük egymást. Lassan alábbhagy vérem dübörgése, jóleső fáradtság fog el.
- Köszönöm – suttogja.
- Nem, én köszönöm! – felelem. Felül, megcsókolom. Ez sem egy perces. Ajkai simogatnak, nyelve nyelvemmel játszik. Kicsusszanok, a forró öl után a hűvös levegő kicsit kellemetlen.
- Nem baj, hogy beléd… - kezdem, kicsit aggódva. Csak a fejét rázza, lehunyja a szemét.
- Nem, ne félj! Tudod, nem lehet gyerekem – egy könnycsepp indul el az arcán.
- Nem félek, csak… - nem tudom, mit mondjak. Átölelem, simogatom. Hozzám simul.
- Fel kellene öltöznünk – mondom.
- Igen, persze.

Elengedjük egymást. Megkeressük a ruháinkat. Felöltözve összeölelkezünk, kicsit félszegen. Felmegyünk a boltba, a dobozért az utolsó pillanatban lépek vissza.
- Nem bántad meg? – kérdezem.
- Nem, és te? – kérdez vissza mosolyogva. Elnevetem magam
- Úgy nézek ki?
- Nem. Figyelj csak! … - elharapja a mondatot. Azt hiszem – remélem, tudom, mit akar kérdezni. Hivatalosra állítom a hangomat.
- Azt hiszem, meg kell változtatnunk az üzleti kapcsolatunkat. – Kérdően néz rám, nem érti.
- Amennyiben Önök tudják garantálni, hogy a maival megegyező kiszolgálásban részesítenek, a jövőben cégünk nem tart igényt a kellékanyagok futárral történő kézbesítésére. – csak elvigyorgom a végét… Veszi a lapot:
- Természetesen, mivel az Önök cége kiemelt ügyfelünk, mindent megteszünk igényeik legmagasabb szintű kielégítése érdekében! – mosolyog, a szeme, a szája, talán még a puncija is :-). Végszóra nyílik az ajtó, amin Edit főnöke lép be. Épp elkapja az utolsó szavakat.
- Jól mondja, Editke, nálunk első az ügyfél! Valami probléma van esetleg? – fordul hozzám.
- Dehogy, egyáltalán nem! Csak eltévesztettem a legutóbbi rendelést, és Editke volt olyan kedves, hogy soron kívül foglalkozott velem! – közben majdnem elnevetem magam, látom, Edit is éppcsak bírja valahogy.
- Nagyon helyes! – mondja az üzletvezető. – Nálunk az ügyfél az első!

Elköszönök, a főnök háta mögött mutatom Editnek, hogy felhívom. A szemével simogat, némán köszön el. Bólogat, ami nekem is szólhat, de a főnökének is, aki már az aznapi teendőket sorolja. Még elcsípem, hogy „a raktárban is rendet kell tenni”, azután kilépek az ajtón. Az órámra nézve látom, hogy a megbeszélésről visszavonhatatlanul elkéstem. Előhalászom a telefonomat, azon gondolkodom, hogyan mentem ki magam. Egy nem fogadott hívás… szörnyű, meg sem hallottam! A megbeszélés miatt kerestek… nyomom a zöld gombot, hívás…
- Halló, jó napot kívánok! Elnézést, amiért nem vettem fel a telefont, kisebb problémám adódott…
- Én kérek elnézést, Tóth úr! – hallom meglepődve – Tudja, közbejött valami, arra akartam kérni, hogy a megbeszélést tegyük át holnap 11 órára, ha ez önnek nem gond!
- Nem, egyáltalán nem gond! Tudja, nálunk az ügyfél az első – Vigyorgok. – Tehát holnap, 11-kor! Rendben van, ott leszek, minden jót kívánok!

Összegezve: Kicseréltem az elrontott csomagot, remek délelőttöm volt, a megbeszélés holnap 11-kor… előtte? Valószínűleg segítek rendbe tenni a raktárt…
(Segítettem!!! :-)