Add, hogy még egyszer

Kértem Őt, de csak hallgatott. Nagy volt a csend, ami körülvett és én néma fohászt indítottam útjára a februári hóba. Messze szállt tőlem, messze olyan szférákba ahol ember már nem hall hangokat, ahol nem érez ízeket, ahol nem érzi a simogató kezek lágy érintését. Nem akart menni, de muszáj volt neki. Minden két éve kezdődött. Addig csak egy ember szerettem igazán és hitvallásom is tiltotta, hogy másként cselekedjek.

Mikor találkoztunk minden megváltozott. Tudtam, te veszed át a helyet lelkem legmélyén, általad új értelmet nyer minden nap, amit megélek. Gyönyörű voltál nekem. Csak én láttalak olyannak, mint amilyen valójában vagy. Én átláttam a külszíni hámom és a valódi értékeid felé fordítottam lelki szemeim. Gondolkodás nélkül hajtottam fejet előtted és minden képességem szolgálatodba állítottam. A végtelen lehetőség, ami megfogott benned. Egy rész voltál belőlem. Egy csiszolatlan, romlatlan rész, mi kész meghódítania világot. Puszta tekinteted maga volt a tudásszomj. Mohón faltál mindent, mi körülvett, és amikor megértetted mire valók, szolgálatodba állítottad őket. Senki nem mert ellenállni. Az öregek és bölcsek legapróbb szavad is figyelték, és feltétel nélkül teljesítették. Környezeted minden értelemmel bíró lénye éjt nappallá téve figyelte ajkad minden édes szavát és vágyát. Ha kértél azonnal megkaptad. Soha senkinek egy rossz szava nem volt, mert sokat kértél, vagy mert nem háláltad meg eléggé a segítséget, az odaadást.

Hálás mosollyal nyugtázták, ha örült, és rémülettel fogadták, ha valami bajod lett. Az idő múlásával egyre jobban megtanultad, miként fejezheted ki magad egyszerűbben és mások számára is könnyebben megérthetőbbnek. Ha tettél valamit örültünk, ha nem tettél féltettünk. Éjszakákon át lestük puszta lélegzeted. Ha csak ajkad rezdült mi már készek voltunk bármit megadni. A testi bajok legkisebb jelére aggódás futott végig rajtunk. Néha magunkba roskadva vádoltuk magunkat, mert nem tudjuk megadni azt, amire szükséged van. Mindent megkaptál és magad módján mindent meg is háláltál. Büszkék voltunk és büszkeségünk kioltotta a fáradságot szívünkből és testünkből. Sokáig nem mertük elhinni azt, amit tudtuk, hogy nem kerülhetünk el. Magunkat vádoltuk és nem arra figyeltünk, amire kellett volna. Nem vettük észre azt a reménysugárt, amibe ha erősek kapaszkodunk, és minden akaraterőnkkel kapaszkodunk, akkor még fordítani tudunk az elkerülhetetlenen.

Amikor észrevettük már késő volt és ez még jobban kiborított minket. Tudtuk az önvád már nem segít és akkor sem segített volna. Bíztunk a legjobban, de gyarló módon engedtük, hogy az melengesse a testünket a legsötétebb órán. Bár már elfordultunk egymástól, akkor mindketten tudtuk és éreztük, szüksége van egymásra. Némán üzentük egymásnak, felfogva a másik összes rezdülését. Hittem, olyan leszel, mint én. Ha megtalálod a kiskapukat, akkor meg tudsz úszni bármit. De egy apró dologgal nem számoltam. Ebben a helyzetben nem létezett kiskapu. Az út egyenes volt és fényes. Túl fényes, ahhoz, hogy bárki is letérhessen róla. Minden általunk ismert eszközzel próbáltunk letéríteni és visszavezetni egy másik útra, de ez meghaladta képességeinket.

Bár messze voltunk lelkileg egymástól, pontosan tudtuk mikor jött el az idő. Abban a pillanatban éreztem meg az elvesztés súlyát. Tudtam és éreztem kiszakadt belőlem egy darab, amit már soha többé nem lehet visszatenni, vagy pótolni. Éreztem az elmulasztott órákat, melyekből percekért is odaadnám lelken egy újabb darabját. A befejezetlen lehetőséget sora, az összetervezés, és szervezés mind-mind feleslegessé vált. Átkoztam minden percet amit a jövő tervezésével töltöttem, bár nem tudhattam ily hirtelen kell egymástól válnunk. Soha el nem múló sötétséget hagytál magad mögött.

Minden, mi kedves volt neked rád emlékeztet. Nem volt erőnk elmozdítani semmit, minden ott van, ahol hagytad. Bízunk a lehetetlenben, abban, hogy visszatérsz, elfoglalod köztünk méltó helyed, és minden visszaáll a régi helyére. Egy dologra nagyon megtanított az elválás és örök betűkkel véste szívembe: az ember csak azt érti meg igazán, amit átélt. Ezt a fajta tudást nem kívánom senkinek.

Mikor halottam magamba megkönnyeztem, de utána már nem éreztem semmit, csak vittem tovább magam a kijelölt úton. Soha többé nem vonom kétségbe erejét. Már tudom mit jelent az üres tekintet, az élni vágyás teljes hiánya, a búskomorság, a némán ordítás,a hangtalan zokogás. Halottam a fák sóhajtásában, a mező suttogásában, a falak visszhangzásában legkedvesebb szavaid.
Anya és apa már tudja: nem való szülőnek gyermekét temetni.


A történet kitalált, nincs semmi köze a valósághoz.