A titkos imádó (bővített változat)

Elveszett, hát felraktam újra, kicsit kibővítve.

Ma is, mint az elmúlt napokban mindig, alig vártam, hogy hazaérjek, s végre kinyithassam a postaládát. Szinte megszállott lettem. Győzködtem magam, hogy csak a kíváncsiság hajt, de tudtam, éreztem, hogy ma is ott kell lennie a sima fehér borítéknak a kis levélkével, benne egy idézet és semmi más. Ráadásul számítógéppel írva. Se címzés, se utalás, semmi… Reszkető kezekkel nyitottam a postaládát… s ott volt a következő levél, benne az idézet: „Két szememnek barna kárpitjára akarom vagy se, ülve, állva, fekve csak téged fest látások ecsetje”.

– Vajon ki lehet a „titkos imádó”? Izgatott várakozással találgattam, néztem a körülöttem élő férfi arcokat, vajon ki lehet? De hiszen neked férjed van! – szólt a lelkiismeretem. – De hát álmodozni csak lehet! – beszéltem neki vissza. A lakásba lépve a levelet a könyvespolcra raktam, a többi közé. Ádám úgysem ér rá azt nézegetni, hiszen mindig dolgozik. Nem ér rá olvasni. Nyílik az ajtó:
- Szia édes! Megjöttem! Főzöl valami finomat! Farkaséhes vagyok – csókol bele a nyakamba Ádám. Mozdulatlanul hagyom, hogy lélegzetvételnyi szünet után továbbmenjen a háló felé. Miközben öltönyétől, s nyakkendőjétől szabadul, egy pillanatra elfog a bűntudat, s megszólal egy hang „Ez az ember szeret téged, te meg egy arctalan idézetíróról fantáziálsz”. De nem hagy nyugodni a kisördög, ki küldheti őket? Nem – rázom meg a fejem – felejtsd el, s visszakérdezek.
- Persze, mit szeretnél enni? És milyen volt a repülőút?
- Elviselhető és unalmas. Mindegy, csak ne főzelék legyen! Valami húsra vágyom! Persze ha van kedved főzőcskézni. Ha nincs, elmehetünk valahová vacsorázni!
- Nem, inkább főzök valamit! – mondom, s közben arra gondolok, hogy most nem tudnék beszélgetni, s ha hallgatnék – ami abszolút nem jellemző rám – azonnal észrevenné, hogy valami nem stimmel.
- Nem történt semmi, míg távol voltam? – kérdezi.
- Nem – válaszolom.
- Akkor én lezuhanyozom!
- Persze, majd szólok ha kész a vacsora.

És mi lenne, ha megkérdezném tőle. Lehet, hogy ő küldte? De hát itthon sem volt. Áh, nem hiszem. Bár régebben, még szerelmünk kezdetén, mikor vidéken dolgozott sok levelet írt nekem. Volt, hogy két hétig sem jöhetett haza, így leveleztünk. Minden nap írtam neki, s ő is nekem. Én 18 voltam, ő 24. Ábrándos szép napok, s azok az éjszakák, mikor végre hazajött! Persze erre most sem panaszkodhatok. Akkor is, most is tapasztalt, önzetlen szerető, csodás önuralommal. Hol gyengéd, hol szenvedélyes, mintha a gondolataimban olvasna. Nagyon szerettem, most is szeretem. Hányszor megírta, elmondta, hogy mennyire szeret! S azok a pajzán levelek, még most is kipirul az arcom, s bizsergek, ha újra olvasom. Még jó, hogy 94-ben már nem volt cenzúra, mert kb. az maradt volna a levélből a kihúzás után, hogy: Kedves Kyra! …………..… Szeretlek, millió csók: Ádám! Viszont lett volna egy jó napja a cenzúrázó-biztosnak, vagy hogy hívták. Ma már nem mondja, hogy szeret, meg imád. Tudom, tudom, biztos szeret még, de … szívesen hallanám. Áh! Hülyeség! Nem érdekelnek azok a hülye idézetek. Holnap fogom, és kidobom az egészet a kukába!

Közben serényen jár a kezem. A felcsíkozott pulykamellet az olívaolajba borítom, befűszerezem, s felteszem a rizibizit, amit annyira imád. Közben kiolvasztom a párolni való zöldségeket. A húsra kis fehérbor, fedő, had puhuljon.
- Fürdesz még? – kiáltom a fürdő felé. – Ha végeztél, lezuhanyozom én is, jó?
- Persze, persze menj csak. Majd én vigyázok a kajára. Meg is terítek jó? – jön a dolgozószobából a hang.
- Ok.

A fürdőben óriási gőzfelhő fogad. És természetesen minden csupa víz. Megengedem a vizet, levetkőzöm, mert a ruhám pillanatok alatt átjárja a gőz, s teljesen rámtapad. Vajon, miért nem képes egy férfi felmosni maga után a fürdőben? Az emberiség nagy kérdése. Azonmód meztelenül fogom a vödröd, a felmosót, s feltörlöm a rengeteg kifojt vizet. A sarokban, a központi fűtés tartája alatt felfedezem a minap elgurult szappant. Négykézlábra ereszkedem, hogy kihalásszam.
- Lezártam, azt hiszem ké…..szen van. – Segítsek? – hallom hátam mögül férjem meglepett hangját. Hallom puha lépteit a hátam mögött. Felemelkednék, de … már mögöttem térdel ő is. Vállam felett nyúl el, ágyéka fenekemhez préselődik… – Azt hiszem drágám, ha beljebb nyúlnál, elérnéd. Nézd csak, ott, a sarokban! – mondja rekedtre váló hangon.
- De nem érem el. Lejjebb kéne ereszkednem, de akkor … nem tudok … mert, mert nem férek el tőled. Menj egy kicsit távolabb, mindjárt elérem.
- Nem akarok.
- Tessék?
- Egyáltalán nem akarok egy milliméterrel sem hátrébb húzódni – mondja, miközben kezével simítja meztelen hátamat, ágyéka fenekem halmainak feszül. Önkéntelen homorítom, s domborítom a hátam, mint az elégedett macskák.
- Na? Megvan már? – kérdezi
- Mi? – lepődök meg.
- A szappan gyönyörűm.
- Óh, az, az nincs. Még mindig nem érem el. – válaszolom immár inkább kihívó, mint félénk hangon.
- Hát akkor nyújtózz még egy kicsit! Óh, így! Igen! A feneked meg emeld feljebb, akkor biztos jobban hozzáférsz. Úh, de szép vagy ebből a szögből.
- Csak abból?
- Nem, minden oldalról szép vagy! Te vagy a legszebb nő a földön! És neked van a legcsodásabb feneked. És másodról még nem is beszéltem. – mondja mély, szuggesztív hangon. Nem bírok ellenállni, mikor ezt a tónust használja.

S keze oda téved, amiről nem beszélt. Először óvatosan simítja, majd erőteljesebben dörzsöli egész tenyerével! Átforrósodom. Egész lényem érez. Bőröm minden négyzetcentiméterén érzem a jelenlétét. Mellem alá nyúl, először oldalait simítja leheletfinoman, hogy beleborsózom, s gerincemen remegés fut végig, majd erősen megfogja. Felsőtestem magához emeli. Így fenekem kemény férfiasságához préselődik, hátam a mellkasához ér, fejemet a vállára hajtom miközben karjaival masszírozza a melleimet, majd mellbimbóim dörzsöli, simogatja. Szája nyakam oldalát simítja, suttogó hangja fülemet ingerli, szavai szívemet élesztik. Keze kifeszülő hasamra kalandoz, majd csúszik lejjebb, lejjebb. Nagyon lassan köröz lefelé. Fenekemmel körkörösen izgatom férfiasságát, hallom, hogy felnyög. Nem bírok várni! Kezem kezére téve húzom ölemre. – Még, még! – kiáltom fejemben – Csiklómat ingerli érzékeny, hosszú ujjaival. Nedvességem szétkenve ujjai belémcsúsznak, s dörzsöli, simogatja hüvelyem érzékeny belső falát. Puha szájával harapdálja hátamat, nyelve nedves nyomot hagy gerincemen. Ujjait kivéve belőlem újra melleimet simogatja, gyúrja, bimbóit morzsolja. Közben lehelete fülemet ingerli.

- Ne, ne így, magamban akarlak érezni! - kiáltok.
- Gyere... – mondja. Felállít, felé fordulok, szorosan átölel megcsókol. Két keze közé fogva arcom selymes, puha szájával becézi minden részletét. Közben lépkedünk hátrafelé, nem is tudom, talán egy kilométert is mentünk már, mire odaérünk a célhoz. Hátamon érzem a csempe hidegét. Sikkantok egyet. Cinkosan rám mosolyog, na, mehet? – kérdezi a szeme. Ingatom a fejem. – Előbb én jövök! Leguggolok háttal a falnak elé, végigsimítom feszülő izmait, combját, majd számmal követem ugyanezt az utat. Sóhajt, remeg, feszült a várakozástól. Először csak nyelvem hegyével becézem lassan férfiasságát fentről lefelé. Szopogatom, nyalogatom a kemény, selymes húst. Aztán hirtelen mélyen számba veszem, miközben heréit morzsolom finoman.

Mikor kezemmel is segítem örömét, csípője önkéntelenül előre, hátra mozog, erős keze hajamba „markol”, s húz magához. Majd szorítása enged, simogatni kezdi hajamat, vállamat, ahol éri. Kezeimmel elengedem, számmal fogva tartom. Fenekébe markolok. Felhúz magához. Simogat, csókol, gyúr, markol, szájával kezével ahol ér. Újra fellángol a szenvedély. Csókolózva, igéző szemeitől fogva tartva lépkedünk a kád felé. Beszállunk a forró vízbe. A víz simogatása érzékeny, felajzott bőrömön, keményedő mellbimbóimon szinte fáj. Leültet a sarokkád padjára. Elém térdel, s szájába veszi mellbimbóimat. Először nyelvével ingerli bimbóim csúcsát, majd hirtelen, szorosan forró szájába zárja, s szívja. Majd másik mellemet harapdálja óvatosan. Közben keze újra ölembe téved. Először egy, majd két ujja feszít, simogat belülről. Széles vállára támaszkodom. Kezeim hajába túrnak, felhúzom, belecsókolok a szájába. Felhúzom magamhoz. Ahogy puha mellem mellkasához, hasam férfiasságához szorul felnyög, s sóhajtásnak tetszik a hangja. – Gyere gyönyörűm! – Azzal leül mellém, derekamnál fogva megemel, lábára ültet. - Gyere! – mondja újra. Vállaira támaszkodva ráereszkedem. Próbálok én is lassan, kimérten mozogni, mint ő.

Először csak kicsit engedem magamba. Vissza. Újra kicsit beljebb, vissza. Még beljebb, vissza. Szorítom hüvelyizmaimmal, amit annyira szeret. – Áhhhh. - Tör fel belőle egy mély hördülés. Megfogja fenekem, s teljesen magára húz. – Igen!! – sóhajtja. Miközben fel és le mozgok melleimet csókolja, s derekamat, fenekemet fogva szorít magára még beljebb, még erősebben, még gyorsabban, gyorsabban. Lassít, megőrülök. Lábaimat még szorosabban kulcsolom dereka köré, hogy még jobban érezzem. Annyira mélyen van, hogy már szinte fáj. Újra és újra szorít magára. – Áhhh! Végigfut testemen a jól ismert remegés, hüvelyem összeszorul, csak erre várt, ő is elengedi magát. Izmaim ritmikus rángással kipréselik belőle az utolsó cseppet is. Kielégülve, fáradtan, elcsigázottan dőlünk egymás karjába. Feleszmélve simogat, melleimet becézi, megcsókol.
- Azt hiszem nem ártana megfürödnünk! – mondja pajkosan.
Leszappanozom izmos, ruganyos testét, majd ő az enyémet, de már csak kedveskedőn. Lemossuk a habot, egymást töröljük. Máskor ilyenkor újra kezdtük volna, de most, valami más volt. Meghittebb, nyugodtabb, kielégültebb.
- Gyere, adok neked vacsorát, megérdemled – nézek rá szerelmesen.
- Nem, azt hiszem, már nem vagyok éhes. Valami melegre vágytam, de ... azt megkaptam. Gyere, feküdjünk le inkább, késő van.

Összebújva, egymás karjaiban aludtunk el. Reggel csókkal ébresztett, majd mielőtt elköszönt furcsán, mosolygósan nézett rám. A szobába beszüremlett a napsugár, s megvilágította mellettem a párnát. A párnán egy szál vörös rózsa, és egy fehér boríték volt. A borítékban egy immár kézzel írott levél:
„Két szememnek barna kárpitjára akarom vagy se, ülve, állva, fekve csak téged fest látások ecsetje”.

(folytatom)