A Te Bosszúd

Te tudod, tudod jól elmondtam sokszor, voltak akik, amilyenek, fizikai érintések, egy a lelki az pedig Te. Örökre. Mikor kimondod SOHA és ami ezt követi természetes, ember érzésével játszol, aki még így soha senki iránt nem érzett. Teszek olyanokat, bár ne tettem volna, malmodra hajtják a vizet, ettől csak még inkább mondhatod dölyfösen, mennyire igazad volt, lesz, van. Telik az idő, ha bele nem is, de lenyugszom. És mi történik? Messze tőled, átadva magam a nikinélküli nihilnek, beállítasz váratlanul, hajnaltájt, hónapok, évek múlva, egyetlen táskával, jeges eleganciával. Szép vagy, fáradt, keserű, de büszke. Nem hiszek a szememnek, nem is érdekel semmi, csak ölelnélek, csak szorítanálak magamhoz, rád fér látom, tudom. Azt is, nem hagynád és csak ezek után érzem a nem értemet.

Mit keresel itt? Ha a gyűlöleted fizikai alakot ölthetne, elmetszené a torkom. Kiélvezed a kínom, majd közlöd, a feleségem vagy, ezáltal jogod a lakásom, bármim amim van, használnod. Amíg én kínlódok a csajjal, aki az ágyamban fekszik, bírom távozásra szerény olasz tudásommal, de elszántan, Te gúnnyal telve a hűtőmben keresgélsz és már tejet szürcsölve követed tekinteteddel, a távoztában hangosan káromkodó lányt. Megmutatom a szobád és nem kérdezek, megtanultam, meg bizony, nem lehet. Napokkal később, az idegeim pengeélen, jössz-mész, dolgaid intézed, esténként szónélküli idegenek egy fedélben vagyunk, kitör belőlem, ha így, nekem is vannak jogaim.

Rábólintasz, hangod nem kapom mellé. Hallom a zuhanyt. És tudod mit? Felveszem a páncélt én is, nem érdekel hogyan leszel újra az enyém! Végigdőlök az ágyon, várlak. Ahogy vártalak annyi de annyi éjszakán át. Hogy szeretlek, elhomályosít minden mást, mire mellém lépsz és leejted magadról a törülközőt, valahol a te is szeretsz érzésnél járok meseországban. A lepedőre dobod az óvszert, ez visszazökkent a vanba. Csodálatos érzéked örökre tied, ahogy szeretni, úgy alázni is tudsz röpke pillanat alatt, egy szóval, szónélkül, bárhogy. Elborít a düh. Lerántalak az ágyra, hagyod. Megfordult a fejemben, majd ha bejössz, elmondom neked, nem így akarlak, de akarlak és mondok sok mindent. Erre ez történik. Meztelen tested, az a tökéletes, a rohadt tökéletes, ami jellemzi az egész életről alkotott képedet, elveszi az eszem és némi perverz vágy bennem, most megkapod, minek feszítetted a húrt? Megérdemled!

Kiéhezett kutya a koncra, vetődök Rád. Vadul, erőszakosan. Valami emberit akarok tőled, állíts le, ellenkezz, egy jajszót, sírj, mondd, hogy ne és én olyan leszek, mint a bárány újra. Szeretni akarlak és hogy szeress. És hogy ott a jégbe, legyen újra neked is érzésed, bármi, szinte mindegy mi, legyen már valami Niki! Harapom a szád, bőrödet, nem simogatás, amit a melleddel művelek, markolom a combjaid, szét na gyerünk! Kerülöm a tekinteted tomboló őrületemben, mégis megbabonáz. Szemed kettémetsz, nem félrenézel, nem a plafonra, nem hunyod be ne lásd, ne láss, évek fájdalma benne, ahogy az enyémbe. Felülök, elfordulok szégyenemben, a zokogás elemi erővel tör ki belőlem.
- Ennyi? - kérded.

Hallom, ahogy tested lesiklik az ágyról, a lépteid nesztelenek. A bosszúd iszonyú. Megérdemlem. Másnap elmégy. Elvégezted a dolgod, azt hiszed. Azt, megmutattad nincs többé remény. Tévedsz, Niki, ez egyszer. Gyenge pontod, nem tudod mi a szerelem, mert kiöltem belőled az érzést. Gyenge pontom, én tudom. Ezért mindig várni foglak, amíg élek, ez ellen semmit sem tehetsz.