Történetek

Kedves Barbara!

Emlékszem, azon a nyáron több volt a csapadék, mint a napsütés, ami vízparton kellemetlen lehet, ha nyaralási céllal táborozunk ott, de mi vidámak voltunk. Kövér cseppekben esett, mi egymásra néztünk, zuhogott, hát nevettünk.
Sok hónap, év telt el azóta, nem is hallottam felőled. Amikor eszembe jutottál, arra gondoltam, biztosan nagyon boldog Veled valaki.
Villámok kötötték össze eget a földdel, és megvilágították a mosolyodat. Máskor, kivételesen napsütéses délelőtt a padon ültünk és a világ komoly dolgairól beszélgettünk. Egyáltalán nem voltál Barbis!

Barbara, Kedves!
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el, hogy megkereslek. Először levélben. Nevedet tudom, várost tudom, még az utcát is emlegetted, a postás biztosan megtalál.
Melegebb volt a víz a levegőnél, amikor kijöttünk, vacogva menekültünk a törölközőkbe. Kinevettél. Micsoda nyaralás volt az, mindennap bőrig ázva? Micsoda nyár volt az – Veled!

Kedves Mosolygós Barbara!
Azóta lányok jöttek, névtelenül mentek, mind gyakrabban emlegettelek magamban. Először a neved, mint egy fohász, aztán a szemed, a mosolyod. Ezt meg is írtam Neked. Kár, hogy az első levelemet nem kaptad meg!
Emlékszel a mólóra? Felálltunk és kért tenyérnyi száraz hely maradt csak utánunk a szitáló esőben. Az is elmúlt, minden elmúlt, örökre elmúlt.
Meglepődtem ám, amikor édesanyád válaszolt a levelemre! Azt írta, biztos örülnél, ha olvashattad volna. Ezt a levelet már el sem küldöm, csak megírtam, csak úgy. Hátha mosolyogsz rajtam!
Miért hagytad, hogy legyőzzenek? Talán éppen akkor, amikor már a boríték címzésén törtem a fejem: milyen utca is?
Édesanyád azt írta, tudott rólam, és Te nagyon örültél volna a levelemnek. Azt is írta: alig egy hete mentél el, nem szenvedtél sokat.
Ha viszek Neked virágot, ugye, nem nevetsz ki? Csak mosolyogj rám, kérlek!
Kár, hogy a második levelemet sem kapod meg!