a Lótuszbimbó illata 13.rész

A tezpuri robbantásban meghalt fiú temetése után Jayati Svindadiarival a teaültetvényes lányával autóba ültünk és útnak indultunk. Nem tudtam mit tartogat az alkony, amikor a Himalája csúcsait vörösbe öltöztette és kíséretünkül szegődött.
Nem a birtok felé, hanem ellentétes irányba, az ültetvény felé haladtunk. Kérdőn néztem a lányra, aki pillantást sem vetett rám. A kacskaringós úton vadul vezetett mintha űzte, hajtotta volna valami. A majmok is riadtan menekültek az út közepéről, közben sűrűn potyogtatták ölükből a fáradságosan összegyűjtött ropogós diót. Gépkocsink kerekei géppuska módjára szórták vissza, rájuk, a finom csemegét.
Az ültetvény gazdasági épületeiben már világítottak a lámpák, a cserjesorok között száz szám, bambuszfáklyák égtek és a parcellák sarkainál lángoltak a máglyák. Az égben utazó azt hihette, az istenek földre szálltak, hogy ide pottyantott édenkertjükben teázzanak.
A magas torony, amit nappal világítótoronynak véltem most sötétbe burkolózott, a fények nem jutottak idáig, csak az autó reflektora világította meg a bejáratát. Amikor ez is kihunyt Jayati kiszállt, leült a nehéz fakapuval szemben egy lapos sziklarögre és magához hívott. Mielőtt kiszálltam, fokozatosan kiszáradó torkomat a gépkocsi palacktartójából, édeskés gyümölcslével locsoltam. Ha gépkocsival utazom mindig tartok magamnál effajta italokat. A sziklához közeledve csak egy alakot láttam, a sötétség fátyla hullott rá. Mintha Párvati istennő ült volna kőtalapzatán. Tegnap bronz ruhába öltözött, ma csillámpalából volt palástja. Hamar rájöttem: ő nem lehet, párszi nők felett nem uralkodhat. Mikor a kőre ültem megéreztem a lótuszbimbó illatát, Jayati vállamra hajtotta a fejét és mindketten az eget bámultuk. Az ég teljes félgömbjét láttuk millió csillagjával, Tejútjával, Fiastyúkjával, Medvéjével, Ikreivel, a vörös színű Marssal, amint Vénuszt üldözi, és Jupitert, ahogy gúnyosan nevet az égbolt lakóinak hiú játékán.
Mindeközben arra gondoltam: milyen sokszor úgy éreztem ilyen fiatal nők társaságában magam, hogy korlátlan hatalmam van felettük. De most rájöttem, e fiatal indus nő, az ártatlan Jayati mellett, hogy a teljhatalmú ember is tehetetlen, most éppen azt esne nehezemre megtenni, amit legjobban szeretnék. Sohasem féltem a fiatal nőktől, elvégre a sűrű füvet könnyebb kaszálni, s a harcos férfiúi gőgöm is akkor érezte jól magát, ha minél több ellensége volt. Otthon úgy tennék, ahogy gondolnám: a finom falatokat gondolkodás nélkül le kell nyelni. A kardot is belepi a rozsda, ha nem használják. De most szörnyen elbizonytalanodtam, hiszen nem tudtam ki az ellenség, kit kell legyőzni: Párvatit a hinduk istenét, vagy a párszik Tűzistenét, netán a fiatalságot. Ezek az istenek elégedetlenek lennének velem, mert megvetik az olyan földi halandókat, akik azt hirdetik: az a legfontosabb, hogy elégedettek legyünk, mert az élet nem más, mint kívánságaink kielégítése. És a fiatalság? Mindig hálátlan, amikor az érett korral szembesítik, amikor gondtalanságát a boldogtalanság, a nyomasztó élmények, a hányattatás képeivel akarják zavarni, pedig együttérzést várnak tőle, csupán figyelmet, s ekkor az ifjúság szinte kegyetlen lesz, semmiről sem vesz tudomást, s mivel nincs múltja, nem hiszi, hogy másoknak van, nehéz a mára figyelnie, mert akkor óhatatlanul a régmúltba vagy a közelmúltba kell néznie, őt pedig csak a jövő érdekli, csak az, mi lesz vele, mert még az egész élet előtte áll, még alig élt, s azt hiszi, hogy az egész világot uralja.
És ekkor megszólalt a fiatalság
- Látta már a Hallgatás Tornyát, ahol széttépnek majd a keselyük? – kérdezte Jayati.
- Nem jártam még Mumbaiban (Bombay), de hallottam már a Malabar Hilli toronyról.
- Ott a halál lakik. És ezt a tornyot látta e?
- Csak távolról.
- Ez a Boldogság Tornya. Ennek ablakai is vannak. Ide az élet költözött. A párszi nők rejtekhelye. Kilencéves voltam, amikor rám adták a szent selyeminget, ez a tisztaság jele, és derekamra kötötték a gyapjúzsinórt. Naponta ötször ki kellett bontanom, ekkor elutasítottam a gonoszt, és ugyan ennyiszer csomót kellett rá kötnöm, ekkor megígértem, hogy tetteim jók lesznek. Anyám akkor elhozott ide, ugyanúgy ültem vele, mint most magával. Erről a toronyról mesélt és azt mondta, jól jegyezzem meg, amit hallani fogok: a család minden női tagjának, mindenkor ismernie kell anyáink örökét. Egyik női ősöm építtette. Megismerkedett fiatal korában egy angol férfival, akinek az apja teakereskedő volt, de leginkább ópiummal üzletelt. A kínai határ közelsége miatt Tezpurba költöztek. Ezután sokat találkozott a két család, a fiatalok egymásba szerettek. A szülök megértően kezelték a fiatalok kapcsolatát, de párszi nő, fehér férfi szerelmével nem szennyezhette be a földanyát. A lány ekkor arra kérte apját, építtessen nekik egy nagy tornyot, hogy a földtől távol fenn a magasban találkozhasson szerelmével. Amikor a torony megépült, fiatal ősöm ideült erre a köre, akkor megjelent előtte tűz képében az isten és azt mondta neki - ez a torony a Boldogság Tornya, a vágy, az öröm és a szerelem lakhelye. De figyelmeztette - a vágy és az öröm a kapujánál hál, fent a magasban csak a szerelem vár, a tüzet, amit a szívedben gyújtottak csak a földön lehet táplálni, fent a magasban nincsen fahasáb, fent a szerelemnek fia születik, a gonosz bujaság. A tűz szelleme szerint, minél többször látogatjuk a szerelmet, a gonosz annál erősebb lesz, majd végül elfújja a lángot. Fiatal ősöm nem tudhatta mikor borítja fel a világ egyensúlyát. Egy alkalommal fent, a torony korlátjának támaszkodott a szerelmes angol férfi. Hirtelen a Himalája felől vad vihar kerekedett és a szél is, a férfi is lebukott a mélybe. A fiatalember ezen a kősziklán végezte. Mikor a láng kihunyt a lány szívében, utódaira azt hagyományozta: a tűz istenének férfi kiválasztottjával, a toronyba csak a család női tagjai léphetnek be, és csakis egyetlen egyszer.
- Szomorú történet! – mondtam, miközben egyre rosszabbul éreztem magam.
Először enyhe émelygés vett erőt rajtam, majd furcsa, kavargó puffadás éreztem a hasamban. A lány csak beszélt
- Azt hiszem a tűz szelleme megkísértett. Anyámtól tegnap megkérdeztem: milyen a szerelem? Azt válaszolta: a szerelem olyan, mint az óceánba hullott drágakő, kihalászni nem lehet, csak a vad hullámzás vetheti partra. És még hozzá tette: mi messze vagyunk az óceántól, most mégis idáig ér a hullám tajtéka. Most már elárulhatom, mielőtt ideért hozzánk, anyám megtiltotta, hogy magával bármikor is egyedül maradjak. De mi Eshával fogadalmat tettünk: egyszer kettesben leszünk az európai férfival. Itt van nálam a Boldogság Tornyának kulcsa, most feljön velem ugye, csak egyetlen egyszer!
Ahogy megmozdult Jayati, hogy elő halássza a boldogság bejáratának veretes kulcsát, kecses alakjának támasztéka elbillent, a szikla szinte megmozdult velem és lefordultam róla
- Kedves Jayati! Most el kell mennem! – mondtam akadozva, a szám kezdet összezárulni.
- De ne most, nagyon kérem!
- Muszáj! – ezt már nyögdicsélve tudtam csak ki mondani. Ezután elvesztettem az eszméletemet.
Később a sötét helyett, szürke, sűrű köd kezdett lebegni szemem előtt. Lassan átlátszóvá vált, egy öregasszony kenegette a homlokomat, valami zsíros folyadékkal, kesernyés italt itatott velem, lapu- és lótuszlevél ázalékát. Úgy éreztem, hogy egy káprázatszerű világból ébredek, ahol a szerelem tudományában járatlan nők vesznek körül, és harcolnak e tudomány ismerőjével. Valamelyikükbe szerelmes lettem, látni és megszeretni ez volt az első, ezután jött a szívben keletkező nyugtalanság majd követte a nővel kapcsolatos álombeli képzelődés. A szégyenérzetem is megszűnt, az érzékszerveim eltompultak a külvilág dolgai iránt, jött az eszméletvesztés, sőt halál is következhetett volna, ha meg nem ment az egyik nő. De vajh, ki Ő?
Amikor megkérdeztem
- Mi történt velem?
Az öregasszony nem válaszolt.
- Süket-néma szegény. - hangzott a női hang, a háttérből.
- Kedves Jayati! Én nem tehetek róla, bocsásson meg nekem, nem tudom mi történhetett velem!
- A lányom már nincs itt! Az anyja vagyok.