Történetek

Az elrontott dolgok visszajárnak kísérteni: ott vannak minden tettünkben, gondolatunkban, a tudatalattinkban. Akkor sem hagynak békén, ha már elfogadtuk a sorsunk. Nem menekülhetünk.
A telihold fénye egy halvány csíkot vetett a szobára. A nő összekuporodva gubbasztott a sarokban. Zokogott. Hirtelen felállt és kinyitotta a hatalmas üvegablakot. A szobának ez a fala teljesen üvegből készült. Lágy szellő csapta meg az arcát. A látvány gyönyörű volt: a felhőkarcolók minden kis ablakából fény szűrődött ki. Az ég sejtelmesen felhős volt, csak néhol bukkant fel néhány csillag. Akár az elméjében. A sűrű homályban motoszkált valahol az érzelem. A remény éltetője. Egy emlék oltalmazója. Hallotta a sírást, a szívdobogást, minden szót.

Imádta a magaslatot. Amikor rátalált a lakására, majdnem összeesett a látványtól. Az volt az érzése: egész New York egy képen. Szabad estéin nem az utcán sétált, hanem a felhőkarcolók tetejéről szippantott jó mélyeket. Olyankor az emberek olyan parányinak tűntek, akár egy porszem. De aki ott ült előtte már nem volt olyan parányi. A fiú a hátát hanyagul a vészesen alacsony párkánynak támasztotta. A nő lefeküdt a hideg kőre és kinézett magának egy csillagot: távolabb volt, mint a többi és elérhetetlenebb. Vonzották az elérhetetlen dolgok. A fiúnak gonosz vigyor jelent meg az arcán, ami átváltozott gondolkodóvá. Egy pillanat alatt a párkányra szökkent. A nő tekintete a kis csillagról a fiúra tévedt. Vér szökött az agyába a dühtől.
- Azonnal szállj le!
- Ahogy akarod! - a fiú elkezdett a mélység felé dőlni.
-Te hülye, ne arra!
A fiú gúnyosan a szájára csapott, majd könnyedén, de kelletlenül leszállt.
- Megijedtél?
- Úgyse mertél volna leugrani...

A fiú arckifejezése a lemondóból vélt dacossá. A nő is tudta, hogy ez nem igaz. A levegő hideg áramlata figyelmeztette, hogy ezt nem kellett volna. Annyira ismerte a fiút, hogy tudja milyen lobbanékony, de annyira nem, hogy tudja mennyire dacos. A fiú elindult a tető másik oldala felé. Visszanézett. A nő várakozóan állt a sötétben. Csak a körvonalai látszódtak. Így, a rövid hajával akár férfi is lehetett volna, de széles csípője és hosszú combja tájékoztattak női voltáról. Közelebb ment, majd megtorpant. Akkor látta, hogy pár méterre egy másik, kicsit alacsonyabb épület tornyosodik.

A következő pillanatban a fiú már lendült. A nő körül hirtelen megfordult a világ. Úgy érezte, hogy lábai ingoványba süllyednek. Megnyugtató koppanás jelezte a sokkban lévő nőt, hogy a fiú földet illetve tetőt ért. A nő kinyitotta a szemét. a fiú nem fordult meg. Lassan elindult az épület belső lépcsője felé. A nő a párkányhoz szaladt. Lenézett. A vére rendületlenül dübörgött az ereiben. Érezte, hogy felrobban, ha nem csillapítja izgalmát. A gyomrában gyilkos lepkék cikáztak. A fiú eltűnt az ajtó mögött. A nő leroskadt a párkányra. Amilyen gyorsan jött a feldúlt állapot, olyan hamar esett vissza a kétségbeesésbe. A könnycseppek tiltakozóan zuhantak a mélybe.

Hirtelen megborzongott. Becsukta a hatalmas üvegablakot. A könny nemrég száradt meg az arcán, de ismét feltört belőle a keserű, dühöngő zokogás.
Örült, amikor megpillantotta. Az egyik kis kéményen gubbasztott. Amikor a nő köszönt, összerezzent, de nem fordult meg.
-Mi változott meg? - hangjában érződött a keserűség és a kíváncsiság. Eléggé ismerte a nőt, ahhoz hogy ne reméljen választ.
- Te. Senki se tart vissza, hogy itt hagyj!
A fiú magabiztosan leszállt a kéményről és nő felé fordult. Az elinduláshoz minden erejét össze kellett szednie. A nő kicsit meglepődött, de nem hátrált meg. Mostmár nem kellett lopva rápillantania. Szívesen állta a fiú zöld szemeinek ellentmondást nem tűrő pillantását. A fiú derékig érő, összecopfolt hajával a szél egy pillanatra eljátszott. Megragadta a nő kezét. Hátrasöpört egy kósza, hullámos tincset az arcából, de ekkor már visszavonhatatlanul közel volt a nőhöz.

Újból a sarokba húzódva szipogott. Ez az emlék megnyugtatta. Halvány mosoly jelent meg az arcán. Finoman benedvesítette ajkát. Becsukta a szemeit.
A fiú ajka olyan gyengéden ért a nőéhez, hogy egy pillanatig elgondolkozott, tényleg vele történik. Az ösztön tudta, mit kell tennie, de az elvei tiltakoztak. Az ösztön győzött. A nyelve a fiúéhoz fonódott, úgy ahogy a testük is egybeolvadt. Kiengedett a görcsből, ami az elméjét fogvatartotta. Amikor az ajkak elváltak, a fiú a nő vállára fektette a fejét, akár a kisgyerek, aki megnyugvást, menedéket talált. Aztán valami történt. A nőn erőt vett egy gondolat: az elvei rágalmazni kezdték az ösztönt: meghátrált. A fiú kérdően nézett rá. A félelem összes formája végigvonaglott az arcán.
- Szeretsz?

A nő maga sem tudta mit mondjon. Némán állt és nézte, ahogy a fiú a párkányhoz megy.
- Szeretsz? - kérdezte hangosabban és követelőzőbben. De volt valami kétségbeesésé a hangjában. A nő már válaszra nyitotta a száját, amikor újabb kérdés kongott a csendben:
-Szeretsz?

Az ösztön már feltörekvőben volt: rendületlenül harcolt az érvényesülésért.
A méreg végleg elkeveredett a vérével. Legvégső erejével, legutoljára az üvegfal felé fordult. Látta a fiú zuhanását, hallotta a saját zokogását, vére dübörgését. Legmélyebbről jövő indulatával résnyire nyitotta a száját. Üveges tekintettel, szomorúan a távolba meredt. Erőtlenül tört fel a nyögés. Nem is nyögés volt, hanem egy szó: szeretlek.