1 gyerek, 1 nő, 1 férfi és az édes-keserű álom

Amikor az ember azt gondolná, hogy egy pocsék óra után már nem jöhet rosszabb, akkor jön egy pocsék nap. Amikor azt, hogy azzal a pocsék nappal vége a sok rossznak, akkor jön a pocsék hét, amikor úgy tűnik mindennap a „becsesebb” bal lábunkat tesszük elsőként ágyból a padlóra. Amikor pedig már az idegeid járnak táncot és azt hiszed itt a vég, nem bírod tovább, jön valami ami megkoronázza az idegtépős, ballábas, pocsék hetet. És ekkor vagy üvöltesz, vagy törsz, mindent, ami kezed ügyébe kerül, vagy leülsz a sarokba és csendben vagy, hangosan zokogásba kezdesz. Higgyétek el van ilyen.

Csak képzeld el, ahogy rohansz az utcán, alapból késésben vagy, kattog az agyad, hogy magyarázod meg a főnöknek, hogy az 5 éves gyereked ma reggel büdösnek találta a macskát és gondolván egyet, kádnyi vízben mosdatásba kezdett. Sikítás, vonyítás, úszik a fürdőszoba, üvölt a gyerek, akinek vérzik a keze. És legszívesebben te is üvöltenél mérgedben, de a gyerek úgyis túlüvöltene, fogva a fájó kezét. Nézed a macskát, akit kiszedsz a vízből, miközben süllyed és kiugorva a kezedből se híre se hamva, csak a víztócsa jelzi merre rohant. Még ez is, remek. Nincs jobb, mint úszó lakást takarítani kora reggel. Így hát csak egy mély levegőt veszel, és ahelyett hogy egy nyaklevest kevernél a gyereknek, meglágyuló szívvel kezded vigasztalni és bekötözöd a kezét. Amikor pedig úgy érzed semmi nyoma a vízözönnek a fürdőszobában, nincsenek tócsák a lakásban, a gyereked meg egybe, az órára pillantva rájössz hogy oltári késésben vagy. Ekkor jön a rohanás, a kocsi természetesen a szerelőnél, már egy hete. Rohansz, a gyereket vonszolod magad után, majd gyors fejre puszit követően az óvoda gondjaira bízod. És folytatod a rohanást, fogalmad sincs mindezt, hogy adod elő és akkor hallod a „reccset”, majd érzed a bokádba hasító fájdalmat. És félreérthetetlenül tudod, hogy kitört a cipőd sarka. Naná, hogy még ez is pont aznap reggel. És csak arra gondolsz ilyen nincs, vagy legalábbis veled nem történhet meg. Pedig de.

Aztán állsz a főnök előtt, aki ahelyett hogy ordítana, beveszi a sztorit, nézi a lábad és erősen próbálkozik hogy elnyomja a kitörni készülő röhögést. Majd ott hagy, és tisztán hallod, ahogy messziről szál a hangja. Nem sikerült visszatartania. Mindegy, már ez sem érdekel, lényeg hogy az állásod még meg van. Aztán nyolckor nyitod a boltot, ami elég jól megy, többször nagy a forgalom, mint sem. Tizenegyig, aznap is nagy a pangás, majd tizenegy után, mintha az emberek megbolondultak volna. Mindenki tonnányi oldalt akar nyomtatni, fénymásolni, színeset, simát, képet, s ha lehet mindezt bájosan sugárzó kedvességgel. Zárás előtt tíz perccel, mikor már mennél és mindent hagynál a fenébe, a gyerek meg vár az óvodában, nyílik az ajtó és abban a pillanatban tudod: vagy megfordul és szó nélkül kimegy, vagy aznapra betelt pohárral felállsz, felé fordulsz és minimum a szemeddel megkezded a gyilkolást. A lépések egyre hangosodnak, majd elhalnak és árnyék borul feléd. Maradt. Te pedig felnézel gyilkolni készülő, mérges szemekkel, még ha tudod is, hogy ez rontja az üzletet. De már nem érdekel. És ekkor elakad a lélegzeted. A mérges szemed egy huncut fénnyel csillogó szempárral találja magát szembe.

Sötét barna haj, világító zöld szemek, karakteres, megnyerő arc, pont az ideálod, már ha van olyan. Majd megszólal, azon a mély, dallamos hangján és az arcára megnyerő mosoly költözik. Mondja a nevét és hogy miért jött. Te meg csak állsz megbabonázva, valami furcsa érzés kerít a hatalmába. Nem akar mást, mint itt hagyni a névjegykártyáit. Orvos, most költözött a városba, rendelőt nyitott nem messze. Körül belül ennyi, ami eljut hozzád, miközben elmerülsz a szemeiben. Egy lassú mozdulattal nyújtod a kezed a kártyákért, és a te szád is mosolyra húzódik. A keze meglepően puha. Szép kezei vannak, formás, arányos ujjakkal, épp kellően férfias. Mikor elhagyja az üzletet, meglepődve veszed észre az ürességet. Lényével és termetével eddig betöltötte és uralta a teret.


A következő napok hasonló rohanó tempóban telnek, mintha az üzlet bolondokháza központja lenne. A gyerek továbbra is minden nap produkál valami újat. Eközben éjjelente, nem hagynak aludni azok a csillogó zöld szemek. Beindul a fantáziád, a mi nem is csoda. Egy éve elváltan, egy gyerekkel, férfi nélkül, 30 évesen ez nem normális, mondja a sok abnormális rokon s barátnő. Biztos igazuk van. Csukott szemeid mögött, megjelennek a képzelt képek. A testeden, a bőröd minden egyes négyzetcentiméterén érzed a végig simító férfikezeket.
Ötödik nap már úgy érzed, nincs tovább, vége a belső erőnek, és a türelem utolsó morzsáit éled, ezért estére lepasszolod a gyereket a kedvenc nagynénihez.

Zárás előtt, mikor már tűkön ülsz, csak azt várod, hogy mehess, nyílik az ajtó, te pedig elkeseredett mély levegőt veszel. Sosem lesz ennek a hétnek vége. Ez a mondat kattog egyre hangosabban a fejedben. Felnézel és megdermedsz. A helyes doki áll előtted cinkos mosollyal. A szíved egyre gyorsabban ver, levegőt sem mersz venni, csak várod, hogy mit fog mondani. Nem mersz hinni a fejedben kiabáló hangnak. „Miattad jött!!”
Ekkor megszólal azon a mély bizsergető hangján és tudod, hogy az este csak a tiétek. Elvisz vacsorázni, ahol a kaja finom, a hangulat remek, és kezded sejteni, hogy a megnyerő külső egy megnyerő belsőt rejt. Érzed, hogy a tempó túl gyors, de nem érdekel. Elmerülsz a szemekben, melyekből süt a vágy, ajkadon érzed a forrón bizsergető leheletét, testeden a barangoló kezek vágykeltő erejét. A vágy benned is ébredezni kezd mély szunnyadó álmából. Az ajkad, nyelved bekapcsolódik a pergő harcba, ahogy a kezeid, a kezek játékába.
Nem tudod mikor, és hogyan jutottatok el az ágyig, az ő ágyáig, mintha bezárult volna a külvilág s nem maradt volna más csak az őrülten tomboló vágy. Hallod az anyag reccsenését, szinte tépitek egymásról a ruhát, nem tudod honnan ez az égető tűz. Egy biztos: lángra kapott a szunnyadó parázs.

Mikor kifulladva fekszetek egymás karjaiba kapaszkodva, halljátok a zakatoló szívetek kapáló ritmusát, s múlik testetek, gyönyör okozta remegése, úgy érzed jelen pillanatba nincs a világon szebb és jobb hely, mint az erősen ölelő férfikarok óvó menedéke. A szemed lassan lecsukódik és kellemesen fáradt testtel, lépsz át az álmok hívogató világába.
Órákkal később, pár pillanat kell, hogy visszatérj a földre és ésszel is felfogd mit érzékeid már észleltek. A simító kezek, a csókoló ajkak ismét remegést keltenek benned. Bizsereg a bőröd, ahol a fogak gyengéd nyomot hagynak. Te is viszonzásba kezdesz. Mozgásba lendülnek kezeid s az ajkad, hogy ismét elmerülhessetek a vágy keltette mély, forró hullámgyönyörben.

Magas, sípoló hang üti meg a füled és ránt vissza végérvényesen a földre. Az ajtó csattanással nyílik s gyerek sikítás hallatszik. Az ágy hirtelen ismerősen besüpped, s miközben egy apró, meleg test furakodik öledbe, tudomásul veszed, mára már vége az édes-keserű álmoknak s minden visszatér a rendes kerékvágásba.