Néhány nap múlva, mikor a hóesés már elállt, ám még mindig rettentő hideg volt, egy újabb ló közeledett a város felé. Lovasának testét köpeny fedte, óvva őt a jéghideg széltől, mely nélkül igen kellemetlen lett volna utazni ebben az időben, ám még ez is elég kevésnek tűnt azok számára, akik látták őt közeledni a város felé. A kapuőrök ajtót nyitottak, ám őt nem engedték be olyan könnyedén, mint korábban Ryant. Kezdték furcsállni, hogy ilyen ítéletidőben miért jönnek újabb és újabb lovasok.
Ryan Black egy középmagas, harminckét éves férfi volt. Fején csuklya, arca előtt kendő, testét medveszőr kabát fedte, ahogy beért Cyress városába, mely Orthosya keleti csücskében feküdt. A zord tél tombolt országszerte, évek óta a legkeményebb, amit mind az emberek, mind az állatok megsínylettek. Az utakon a fél méteres hó már alacsony magasságnak számított. Néhol elérte az egy–másfél métert is. Ezt Ryan tudta a legjobban, hiszen két napja utazott a hóviharban Riva városából, mely jó időben talán félnapi útra volt csak Cyress városától. Mikor látták, hogy a város kapuja előtt áll, az őrök kinyitották a kaput. Ryan pedig belovagolt a kapun, s útját az első istálló felé vette.
– Megőrült? – kiáltotta utána az egyik őr, de a széltől még a saját hangját se hallotta. Így tudta, hogy az érkező sem hallotta őt. Ahelyett azonban, hogy tovább foglalkozott volna az érkezővel, a másik őrrel közösen visszazárták a kaput, majd az őrbódéba mentek, ahol égett a tűz és meleg volt.
Pár nap alatt magas fák nőttek ott, ahol korábban üres mező tátongott, bokrok bukkantak elő a talajból, ahol korábban az országút kövezett útjai húzódtak.
De nem ez volt a legszörnyűbb dolog. Sötétföld erdeiben különös teremtmények jelentek meg éjszaka, melyek tizedelni kezdték a lakosságot. A parasztok két lábon járó agyaras szörnyetegekről, farkasemberekről és apró, hegyes fogú teremtményekről számoltak be a lovagoknak, melyek lerágták az ember húsát, csupán csontokat hagyva maguk után...
Itt egy részlet az egyik történetemből... kicsit másképp, átszerkesztve, hogy novella jellege legyen.
A háború és a csatározások rengeteg ártatlan halálát okozták. Végül Sötétföld ura eljutott egészen Calantria szívéig, ahol ostrom alá vette a királynő kastélyát. Hónapokig próbálta bevenni az erődítményt, de végül be kellett látnia, hogy ez ostromgépek nélkül aligha sikerülhet neki, így hát parancsba adta országa minden népének, hogy hatoljanak be a Sötét Rengetegbe, ha kell, vágják ki az összes fát, de legyenek meg idejében a kért ostromfegyverek...
Azt mondják az emberek, hogy csodák nem léteznek. Ám egy fiatal matróz mégis megcáfolja ezt, mikor akarva s akaratlanul egy olyan teremtményre bukkan, aminek a létezését homály fedte egészen mostanáig.
A különös lény semmihez sem hasonlítható. Hófehér a haja, a szemei pedig kékek, akár a tenger. A viselkedése egész normális, de mégsem olyan, mint egy emberé.
Mi lesz a sorsa? Mi és ki is ő valójában?
Szép lassan eltűnnek a titkok. Egy kegyetlen játékba kerül, ami nem más, mint az élet.
Egy prológusból ugyan nem sok minden derül ki... de idővel küldöm a fejezeteket is. Minden esetre kíváncsi vagyok a véleményetekre:)
Sétáltak az úton közben a tegnap esti filmekről beszéltek. Meg a neten megbeszélt hétvégi bulizásról. Észre sem vették, hogy mennyi utat tettek meg a beszélgetés alatt, csak mikor a Rendelőnek majdnem a sarkánál jártak. Fordultak volna éppen be, amikor egy magas, vöröses barna hajú srácba botlottak. A fiú hátrált egy két lépést, majd megállt. Sajnos Karen nem ilyen szerencsésen járt.. Ö a földön landolt, és a tenyerét megvágta a betonból kiálló kődarab. Az ismeretlen fiú ijedten és meglepetten állt.. Libby mázlista volt, ő a fal mellett állt meglepett arcot vágva, és hol Karen-t, hol az ismeretlent leste. A kis vörös észhez tért, majd felsegítette Karent a földről.
Kis mese a tündérek kettős természetéről. Egyes népek mondáiban nem jóságosak, hanem buják, szeszélyesek és veszélyesek. Ezt akartam megragadni.
Itt a 9. fejezet. Jó olvasást!