Vivodas

Gondolkodom. Furcsa, ám megszokott gondolataim fénysebességnél is gyorsabban száguldoznak. Rá gondolok. Emlékek halmaza tör rám hirtelen – ahogy a folyóson hozzámért, ahogy megcsókolta homlokom, ahogy ramnéz – gyomrom görcsberandul gondolataim súlya alatt. Vágyom karjaiba, érezném ajkaimon forró csókjait. De hirtelen visszariadok álmomból.
- Ugyan már, te erre nem vagy képes. Félsz még magadtól is - mondom riadtan magamnak. Hangom visszaverődik szobám csupasz falán.
- De szeretem őt. Éjjel vele alszom el, ő utolsó gondolatom, és reggel vele ébredek.
- Hallgass! Mit tudsz te minderről?
- De hiszen ő is szeret. Ebben biztos vagyok.
- Mit adhatnál neki? Kételyt? Keserűséget? Állandó kínszenvedést miattad?
- Nem, boldog lenne.
- Dehogy lenne. Úgyse tudnád végigcsinálni. Még soha semmit nem csináltál végig. Csak bántanád, ahogy eddig is. Sosem értené meg félelmeid. Azt hinné, szégyelled őt.
- Nem, én nem szégyellem! Csak félek. Nem tudom mitől, talán az emberektől. Mindent tönkre tehetnek. Gonoszak.
- Te nem az emberektől félsz, inkább a saját démonjaidtól.
- Tévedsz. A rosszalló pillantásoktól félek. Ezért is riadtam vissza már annyiszor.
- Akkor mondd el neki. Mondd h szereted, mondd el hogy félsz. Mondd el h több idő kell mig megszokod a helyzetet. Hadd tudja meg hogy mindennel jobban félsz az új dolgoktól. Hogy előbb meg kell szoknod az újat.
- De ha nem érti meg? És végleg elveszítem?
- Ha igazán szeret, ahogy azt állítja, akkor meg kell értenie. Bíznod kell benne. Segíteni fog. Ha meg nem érti meg akkor nincs értelme tovább rágódnod.
- Igazad lehet. Tudnia kell.
Szemeim a távolba merednek. Végiggondolok mindent. Próbálom leküzdeni félelmem.
- Nem. Ezt nem tudom megtenni. Nem tudok parancsszóra szeretni. Ez magától kell kialakuljon.
- Na te aztán tényleg bonyolult vagy.
- Sajnálom!
- Nem sajnálkoznod kell. Tegyél valamit. Tudnia kell mit érzel.
- Igazad lehet. Elmondom neki. Mindent elmondok.
Erre pulzusom megnőtt, valahol az egekben járhat. Szívem egyszerre dobog a torkomban és a gyomromban. Majd kiugrik. Lépteim lassúak, de határozottságot sugallnak. Még pár lépés van hátra. Igen, mindjárt ott vagyok. Kopogásra emelem kezem. Hirtelen megremeg. Határozottságom elszáll. Megfordulok, és szinte rohanva tűnök el. Nem tudom merre, csak minél messzebb attól a bizonyos ajtótól. Újra meghátráltam.