Világégés 1.

Megint kezdődik.

Érzem a torkomban, érzem a szívemben, érzem a lábaimban.  A sok emlék, ami megmagyarázhatná, mára elveszett. Mert nem akarok rájuk emlékezni.

Sopron 1945 márciusának végén kezdődött minden.

A város akkor került a szovjet katonák kezére, kik mohón tekintettek a város bőségére, mely még háborús időben is szemrevalóbb volt, mint sokuk tatár tanyája a szovjet szteppén vagy a tanyán őket hazaváró, az élelmiszerhiánytól lefogyott, lapos nők. Így ahogy évszázadokkal ezelőtt őseik, úgy most ők özönlötték el vaslóháton az utcákat.

Nekem ugyanolyan nap volt, mint az összes többi. Felkeltem, megmosakodtam, felhúztam a harisnyámat és a szűk fűzőm, megfeszítettem a fixemet, megfestettem magam, majd a lábamat keresztbetéve leültem az ablak elé egy székre könyvvel a kezemben. Ez volt a profilunk. Dömöriné a kifinomultság és a kiműveltség maszkját szerette látni a leányain már kora reggeltől, hogy a munkába menő keresztény-keresztyén középosztály megpillanthassa azt a tüneményt, mely nem derogál úri igényeinek, s mely igények kielégítése után a megfelelő eleganciával folytathatják az erkölcs és a törvény szavainak minél választékosabb orgiáját a tisztelt ház felterjesztésein. Filozófiáján a német megszállás sem változtatott, lévén „a német is emberből van, drágáim”, és tudniillik minél magasabban van valaki, annál jobban értékeli a minőségi á… nőket. A németekről tehát nyájasan szerette, mert jól fizettek. Miért változna mindez az új megszállókkal?

– Anna, drágám, – csendült fel az ajtóból egy félreismerhetetlen hang, majd sietősen odatopogott hozzá – tedd azt csak le, szívem. Úgy van. Itt van, tessék, ezt fogd a két szép kis kezeidbe, azt a Goethét pedig az ide, majd jól megtapossuk, és kitesszük a bejáró elé, hogy lássák, mennyibe se vettük a németeket. És jól tartsd is fel, kicsim, úgy-úgy, hogy a könyv borítója is látszódjék szépen az utcáról, mert ugyan magyarul van, tudod, de a borítón mégiscsak felismerik majd a nagy Dosztojevszkijüket.

– Köszönöm, asszonyom – szólt az illedelmes válasz, melyet elégedett mosollyal nyugtázott a drága Dömöriné, majd csókot dobva a lány felé kisietett a szobából és finoman betette az ajtót. A folyosó csempéjén távolodó kopogós léptek közül azonban még hallottam, ahogy visszaszól.

– Ha unatkozol, bele is olvashatsz, szívem. Nehéz, de vannak benne szép rézkarcolatok.

Rézkarcok. Gyűlöltem azt a nőt.


A nap meglepően nyugodtan telt. Dél felé járt az idő, és még a szokásos fiatalok se néztek be, csupán a környéken járőröző két kopasz legényfiú ment el óránként az ablak előtt, mintha valami abszurd, hús-vér hadi órák lennének, akik az utcák számlapján köröznek, míg le nem írják az egy órát, és nem kezdik elölről. Róluk jut eszembe, hogy van valami amúgy abban, hogyha valaki ópiumfüggő lesz, akkor még olyankor is ópiumra vágy, amikor már hányni tudna tőle. Nem csoda, hogy még a boldog békeidőkben is háborúztak érte Keleten, a kínai császár udvarában. Én se tudok mit tenni. Mindegy olyankor, hogy ki adja az ópiumot, vagy hogy már rozsdásak az orvosi kellékek, amivel a bőr alá juttatják, csak meglegyen. Amíg nincs meg, harcol érte a test.

A harmadik órában már azt vettem észre magamon, hogy várom, mikor jönnek el ismét az ablakom előtt. Anna a Kurtizán ilyenkor aludt szépen, és Anna a Kurvának neveztem magam. Kellett az ópium. A negyedik körre már tudtam, hogy körülbelül mikorra érnek ide, hisz jó párszor én is tettem köröket a környéken, amikor a Költő hol Freud Zsigmondról mesélt, hol a pesti irodalomról, hol arról, hogy milyen jó feleség leszek, csak előtte meg kell tanulnom szeretni. Ő megtanított. Legalábbis azt hittem.

Szinte láttam magam előtt, amint lefordulnak el a Tűztorony mellett, hogy négy sarokkal később beérjenek a kisutcába. Talán megnéznek pár nőt útközben, akik földre sütik a szemüket, hisz az anyjuk a lelkükre kötötte, hogy még csak pillantást se váltsunk velük, nehogy közeledő szándéknak véljék. Pedig lehet, hogy ők is őszinte szeretetre vágytak, amikor este az ágyuk mellé rakták a fegyvereiket. Talán őket, nem is várták otthon, és ők is azon szerencsétlenek közé tartoznak, akik csak otthonuktól messze találják meg a szerelmet. A szerelmet, aki biztos többre értékeli az ő erős, munkán edzett és a harcban megmarkosodott kezüket, mint a hol németbarát hol lelkes antifasiszta legények kormos tenyerét.

De ekkor már messze jártam. A „nagy Dosztojevszkij” kinyitva hevert mellettem, én pedig már nem az utcát figyeltem, hanem csukott szemmel a saját légzésemet. „Szeretnünk kell magunkat”, mondta a Költő is, nem sokkal azelőtt, hogy nem láttam többé. Olyan izgatott voltam, amikor felszaladtunk a fémlajtorján a padlástérbe, s azzal a kéréssel fordult felém, hogy érjek magamhoz, míg ő engem figyel. Akkor is becsuktam a szemem, és csak az ő arcszeszét éreztem, ahogy átüt a parfümömön, így nem láttam szemében a szégyenlős mozdulatot, ahogy vékonyka mosollyal válaszolok kérésére, vállammal félig elfordulva, lábaimmal azonban felé. Nem tudtam, hirtelen, mit csináljak, csak azt éreztem, hogy mosolygós szégyenemben egyre kipirulnak az orcáim, és hidegnek hat bőrömön a padláson átjáró levegő.

Nem siettetett.

Csak ott ült velem szemben egy szúmarta régi inas-széken. Nem ért hozzám, csak lassan előrenyújtotta a kezét, s finoman a jobb combom fölé helyezte a tenyerét, úgy, hogy abból az egy hüvelyknyi távolságból is éreztem véltem tenyerének melegét, pedig szoknyám alatt harisnyát is hordtam. S csak ott tartotta. A még mindig csukott szememen keresztül is láttam, ahogy magabiztosan felém dől, és azt üzeni, csak csak az fog történni, amit én is akarok. Ez idegen volt nekem. Otthon „fiam” volt a nevem még öreganyámnál is, és akkor ugrottam, amikor levegőt vettek, hogy értem kiáltsanak. De apámat nagyon szerettem. Amikor besorozták, kabátja belső rétegébe hímeztem a anyám nevét, hogy legalább ő a távolból tudja szeretni, mert biztos hiányozni fog neki. Bár az enyémet hímezhettem volna bele.

– Vigyázok rád – mondta a Költő, mire én bólintottam. A következő pillanatban azonban már nem éreztem meleg kezét, és kíváncsian ki is nyitottam a szemem. Engem nézett. Két kezét pedig felém nyújtotta feltárt tenyerekkel, mintha táncra kérne fel. Nem értettem hirtelen, de sugalmazó tekintetéről elszakadva, végül megláttam a félhomályban egy vörös szalagot – azt nyújtotta felém.

– Csak, hogy biztonságban érezd magad.

Hosszú ideig csodálkozva néztem a szemeibe, amelyek olyan szeretetteljes voltak, mint apám szemei, amikor visszafordult még egyszer, mielőtt becsukta volna maga mögött az ágyékig érő kis kerti kerítést. Lassan elvettem a szalagot, majd óvatosan, mintha eltörhetném, ha túl szorosra fűzném, körbehúztam csuklóin. Ő mintha imára tette volna össze a kezeit, hagyta, hogy egyre szorosabb kössem. Nem tudtam levenni közben a szemem róla. Olyan csodálkozással néztem, mintha először látnám, kezeim pedig maguktól jártak. De ő sem törte meg a pillantást, nem is pislogott, csak nézett, mintha azzal a tekintettel szavalná el nekem azt a versét, amivel ezer márkát nyert. Nekem.

Aztán nem tudtam tovább húzni. Leeresztettem a kezeimet, de továbbra is őt néztem. Lassan nekidőlt a szék még megmaradt háttámlájának, kezét leengedte széttett lábai közé, és egy önként vasba vonult fegyenc tartásával nézett rám, mint aki még magától is meg akarja védeni az ártatlan világot.

Én két kezemmel megfogtam mellénykémet.

Vakon megkerestem a legfölső gombját, majd onnan kiindulva egyesével kioldottam mindet, mígnem végül kinyitottam az anyag mindkét szárnyát, s az le nem esett a fapadlóra. Aztán megálltam.

Ő bólintott.

Nem kértem támogatást, de jól esett látni, hogy várja a folytatást. Hogy tetszem neki.

Némán felálltam a székemről, majd csípőmhöz nyúltam, hogy megoldjam a csatot szoknyám szélén. Kinyitottam, amitől egy pillanat alatt földre hullott az egész, feltárva harisnyás lábaimat.

Ő nyelt egyet.

Talán még inkább elpirultam, de új volt azt érezni, hogy valakinek tetszem. S talán, hogy valaki akar.

De innentől kezdve nem számoltam már a darabokat – meg akartam mutatni magam. Bár minden levetettnél átfutott a fejemen, hogy mi van, ha így lát, mi van, ha kiül az arcára, hogy mit gondol így rólam, de azt is tudtam, hogyha megállok, nem biztos, hogy újra tudnám kezdeni. Most megbíztam magamban, és nem akartam, hogy ez elszálljon és csak hosszú hetek támogatásával lehessen csak előcsalni belőlem. Nem akartam még egyszer elszaladni, mint amikor egyszer csak kirohantam Ferenczi Doktor székesfővárosi rendelőjéből, ahogy az analízis fénye édesanyámra vetült és hirtelen csupasznak éreztem magam.

Mint most.

De most nem akartam elszaladni. Ingjén át mellkasát bámultam. Csak féltem. Aztán valami kíváncsisággal vegyes mohóság vett rajtam erőt, mint amikor a gyerek földhöz vág valamit, és dacosan a szülejére néz, hogy na mit szól hozzá. És akármennyire is féltem, csigalassúsággal elkezdtem feljebb vinni tekintetemet, mígnem a nyaka és a szája után végül a szemébe nem néztem.

Aztán elkaptam a szemem, és olyan szorosan csuktam be, mintha sose nyitottam volna ki. Még kezeimet se kaptam magam elé, mert úgy szorítottam össze a szemhéjaimat, mintha attól eltűnnék.

Idegen volt még nekem azt látni egy férfi szemében, hogy nemcsak kedvel, nemcsak kíván, hanem itt és most a magáévá akar tenni. Féltem. De ahogy végiggondoltam ezt magamban, hirtelen kinyitottam a kezem, és a kezére pillantottam.

Ő tudta.

Ekkor ismét a szemére emeltem a tekintetemet, de ő már nem tartott szemkontaktust. Ő tudta, hogy mi fog történni, ismerte magát, így míg szemeivel úgy éreztem felfal, kezei mozdulatlanul, már-már élettelenül csüngtek az ölében.

Nekem pedig valamiért könnyes lett a szemem.

De nem voltam szomorú, inkább elragadtatott. Mintha, ami itt történne, az túl lenne mindenen, mintha nem kellene félnem semmitől, hogy más láthat, mit gondolnak rólam. S ettől valahogy úgy éreztem, nekem sem kell így látnom. Elkezdtem úgy tenni, ahogy akkor tennék, ha csupán magamnak kellene elszámolnom az egész világon, és minden mozdulatom olyan természetes lenne, mint ahogy levegőt veszek.

A lábaim közé nyúltam.

Összezártam az ujjaimat, és végighúztam a nagyajkaim mentén. Le is kellett rogynom a székre. A következő mozdulatnál már mélyebben szántottam végig. Erősebben. Bátrabban. Lábaimat is szélesebbre tártam, hogy jobban magamhoz férjek. Aztán megtört a kezeim szorossága, s csak a középső három ujjammal simogattam magam. Éreztem már korábban is, hogy hasonló történik velem, de olyankor megijedtem, és igyekeztem elterelni a gondolataimat. De nem most. Tudtam, hogy jól esik, noha fogalmam sem volt róla, hogy a következő pillanatban mit fogok tenni. Most az esett jól, hogy az ujjaimmal nem haladtam végig, hanem a kisajkaim csúcsán köröztem. Az nagyon jól esett. Én is hátradőltem a székemben, és egyre nagyobb hévvel vettem a levegőt. S ahogy becsuktam a szemem, érdekes módon egyre inkább betört a tudatomba a Költő. Ott is nagyon jól esett, amit csinál, de ott nem volt a csuklóján szalag. Ott ő is meztelen volt.

Éreztem, hogy rávetül minden, amit korábban a férfiakról egymás között sustorogtunk. Hogy mit csinálnak, ha leányokra vágynak. De ami akkor nevetségesnek tűnt és kuncogásra késztetett, az most valami elemi erővel átalakult, és arra vágytam, hogy ő is azt tegye, velem együtt, sőt, nézzen közben. Gondolataim Költője így már velem szemben ült, s míg én egyre hevesebben köröztem azon a ponton, ahol valamiért olyan jól esett, megmarkolt valamit a lába között. Meredezőnek és erősnek láttam, mint a történetekben, noha álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzéseket is ki tud belőlem váltani. Ahogy lassan föl-le kezdett járni a marka a hímvesszőn, én még inkább könnyezni kezdtem, és gyorsítottam mozdulataimon.

Valamiért úgy élt előttem, hogy a Költő csípőjét még ültő helyzetében is előre-hátra mozgatja, mintha egyedül is velem szeretne lenni. Hol kezeim mozgását figyelte, melyet igyekezett magám leképezni, hogy olyan tempóban és olyan hévvel érintse magát, ahogy én; hol pedig melleim és az arcom között cikázott. Úgy éreztem, mindenemet szereti. Kissé előre is dőltem, majd vállaimat közelítettem egymáshoz, mert úgy éreztem, így jobban ráláthat kebleimre, melyekben most annyi öröme van.

Még magamnak is csak csukott szemeim mögül tudtam bevallani, hogy arra vágytam, hogy felálljon, és hozzám lépjen. Fogalmam sem volt a lányos meséken kívül, hogy mi hogy történik, mégis ösztönösen a hátamra feküdtem volna, felhúzott lábaimat pedig szétengedtem volna. Így éreztem a következő lépést. De a Költő nem térdelt volna elém, azt akartam, hogy először azok között merüljön el, amikről le se tudja venni a szemét. Fogalmam se volt, hogy az emberek szoktak-e ilyet csinálni, de a Költő nálam mellkasom két oldalára térdelt, hímtagját pedig a melleim közé helyezte. Én közben már el is vesztettem a kezeimet fejben, csak élveztem, hogy olyan helyen simogatom magam egyre gyorsabban, aminél a következő pillanatig nem hiszem, hogy lehet még izgatóbb.

A Költő pedig úgy húzná végig magát a melleim között, mint ahogy én tettem a kezdetekben a kezem élével a lábaimnál. Remélem, neki is olyan jó érzés lenne. Látnám, hogy hátraveti fejét, melleimet összezárja két kezével, hogy még inkább olyan érzés legyen, mint ami majd rá vár. Talán egyre erősebben és mélyebbre hatolna, ahol én is tettem magammal.

Nem tudom.

De abban biztos vagyok, hogy hirtelenjében lejjebb csúszna, megragadná combjaimat, feljebb húzna, és egyszerűen belém hatolna. S ott is maradna, mellkasával rádőlve mellkasomra, karjával a földön kitámasztva magát. Én úgy érezném, hogy a lábaimmal magamhoz kell ölelnem, mintha anélkül elszakadnánk. És jogos is lenne a félelmem, mert a következő pillanatban már távolodna is belőlem, de mire levegőt vehetnék, hogy érte kiáltsak, ismét belém hatol, makkja egy pillanatok alatt végigfut bennem ölem középpontjáig, a magamhoz levegő pedig szavak nélkül, artikulálatlanul tódulna ki belőlem. És mire kifogynék belőle, alig tudnám a következőt beszippantani, mert újra és újra érezném ahogy belém hatol.

De persze előbújik bennem a gondolat, hogy a Költő világot látott, és ismer minden olyat, amiről még a lányok se mertek beszélni, és talán felemelné az egyik lábamat, ő pedig azt kitartva mozgatná tovább a csípőjét. Nem tudom, van-e ilyen, de erre vágyok, mert abból a szögből, úgy érzem olyan ponton érintene, amin túl már valóban elképzelhetetlen, hogy más is van. De ő figyelmes, és ezt észre is venné, ezért kicsusszanna belőlem, és mielőtt riadtan néznék vissza rá, felnyalábol kezével, és a magasba emel. Nem tudom, miért vágyom erre, de ezt akarnám. Azt, hogy találjon ott a kacatok között egy régi ágyat, és úgy fektessen rá, hogy derekam ne érintse a lepedőt. Azt akarom, hogy ő tartson, ne engedje el a lábaimat, hanem emelje a magasba, hogy így a derekam is felemelkedhessen. Valamiért így akarnám, hogy ismét belém hatoljon, mert így érinti azt a pontot, ami valamiért percek óta hideglelést küld a gerincem végétől a nyakamig, hogy ott is beleborzongjak.

De még a csukott szemhéjaim mögül is elpirulnék, mert eszembe jutna az, amit egy részeg francia kiáltozott egyszer a piacon, hogy a francia úrinők nem szájra kérik a csókot. Akkor eltakartam a kis arcom, de most még magasabbra nyomtam volna ki magamat, hogy meglássa, hova kérem a csókot. Olyan jól esne, hisz erre vágyom. Ahol korábban a kezeim jártak, ott meleg nyelvével futna végig, lentről fel, újra és újra, néha csak kis köröket futva a kisajkaim csúcsán, amitől a lábam is lehanyatlana, ha meg nem tartaná két kezével. Nem is tudom, meddig csinálná, de ez után vágynék arra, hogy úgy hatoljon belém, ahogy az előbb szerettem volna.

A Költő pedig meg is tenné. De ha addig könnyeztem, akkor ott már lehet sírnék, mert valóban nem volna onnan tovább. Ott érezném, hogy jól esett, amikor mélyebben simogattam magam, vagy jobban esett, amikor ő mélyebben hatolt belém, de itt már azt érezném, egy szinten lebegtet, és minden mozdulata azért van, nehogy leessek onnan. De persze minden szinten egyre nehezebb volt megmaradni, így itt már egy pillanat alatt zuhannék, ha nem mozogna a csípője olyan tempóban, hogy megtartson ott.

Utána már a pillanat pillanata alatt kell, hogy jöjjön a következő.

Utána már a pillanat szempillantása alatt kell, hogy mozogjon.

És utána vége. Majd egyszer csak neki is.

Minden erőfeszítése ellenére, végtelen zuhanással gyorsulnék lefelé, de ekkor már jól megérdemelt zuhanás volna ez, olyan elnyújtott, hangos kiáltással, amit csak így tudok hallatni, hogy rajtunk kívül nincs más, aki hallja.

Csak ezután hanyatlott le két oldalt a kezem, hogy testemnek már csak arra kelljen figyelnie, hogy emelni és süllyeszteni tudja a mellkasomat, hogy levegőhöz jussak. Jéghidegnek tetszett a szék, amin ültem, én mégis majd megsültem rajta. Élettelenül lógtak a kezeim, mintha belőlük is kiment volna az élet, hogy mellkasomban munkálkodjék az újabb és újabb lélegzetért. Ezek a lélegzetek pedig akkorák voltak, hogy éreztem a torkomban, a szívemben, a lábaimban.

Percek múltán volt annyi erőm, hogy kinyissam a szemem, vagyis egy résnyi fény vetülhessen rá a homályos szobából. Gyenge voltam, talán a világ leggyengébb nője, de bármennyire is nehezemre esett egyáltalán befogadni bármi mást a világból, azt éreztem, hogy tűzforró vagyok, a világ pedig hideg. Odabújtam a Költőhöz. Mindössze ennyi mozdulatra futotta az erőmből. Gyönge markú kezeimet összezárva, összefonott karjaimat mellkasom és mellkasa szorításába fogtam, meg ne fázzon, csípőmmel és lábaimmal pedig minél szélesebb felületen igyekeztem meleg testéhez érni.

Homlokom is mellkasára tettem. Szívemet is szívére tettem. Az életemet is életével örökre összetettem volna.

Ott feküdtünk. Ő átölelt, majd egy mívesen hímzett, ám valamiért sosem használt takarót terített ránk, hogy elválassza a hideg világot tőlünk, ameddig újra meg nem szokjuk; vagy azért, mert mi is kihűlünk és már nem zavar, vagy mert mi fűtjük fel a világot, hogy ne fázzunk. Szerettem volna, ha az utóbbi történne.

Elmosolyodtam, aztán felnéztem a szemébe.

És kinyitottam a sajátjaimat.

Talán azért tűnt szebbnek a világ, mert megkaptam az ópiumomat, amitől függök. De talán azért, mert legalább egy pár percig átéltem, milyennek kellene lennie ennek a világnak, ahol szerethetem magam, és engem is szeretnek. Amiből kinyithatom a szemem, és nem a véráztatta kis utca porát látom, ami makacsul be-bebámul az ablakomon, hanem a házunk körüli bevetett földet, ami nekünk terem. De ahogy kinyitottam a szemem.

Kihagy a szívem egy ütést.

Ablakom túloldaláról a két orosz mered reám.