Viharok

Villámlik odakünn, és csattognak az ég fogai, tán még a hold is morog.
Megnyíltak a mennyei csatornák, ömlik, szakad, sir, rí, lehet még zokogni is fog ! Idebenn dacol a kályha, tűz lobog az üveg mögött. Nem hallani, mert a tetőn dobolnak milliónyi istenek, de a lánghoz képzelem, ahogy ropog.
Az ágyból szemlélem mindezt, félültömben, s kedvesem a mellkasomon piheg, hunyorgó szemekkel, görcsösen engem átkarol, mintha én lennék utolsó menedéke.
BANG!! És ROPP! Ez talán belénkcsapott? Mindketten megrezzenünk, s Ő rámkúszik, szinte belémolvad, ujjai bordáim közé sikamlanak. Ó ! Ez szép volt, mondom, s retinám felidézi a cikk-cakkos villanást, amit egy pillanattal ezelőtt láttam az ablakon keresztül, s mosolygom. Ne nézd már, mondja Ő, de én imádom, felelem.
Ő remeg, én lejjebb csúszom, Őt feljebb húzom, átkarolom, s a dunyhát magunkra rántom.

Így már jobb, igaz-e ? Tudod, hogy szeretlek, te egy földönjáró angyal vagy nekem. Bal combjával lágyékomhoz nyomul, én mindig pizsama nélkül fekszem az ágyba. Anna viszont a hálóing híve, nem baj, legalább van mit lehámoznom róla. Közel egész súlyával rámfekszik, majd kissé felkönyököl, puszit, csókot keres a sötétben. Ajkaink egymásra találnak, és a nyelvek játékába merülünk, forrón ölelünk. Érzem belső combjain az izmok játékát, és én is felizgulok, már csak a gondolattól is, attól, hogy elképzelem, arany kis cunusa nedvesedik.

Csípője kissé megemelkedik, értem mit akar. Valahogy elérem a hálóing alsó szegélyét, és kezdem szépen, precízen felgöngyölíteni azt. Csak addig, hogy alányúlhassak, s úgy simogathassam hátát, ujjbegyeimmel gerincét, lapockáit, majd ki a nyíláson a kis gallér felett. Ez engem nagyon felizgat, egyre többet izgünk-mozgunk, s csókolunk hevesen, levegőért kapkodunk. Ráeszmélek, fogytán az oxigén itt a sok toll alatt, de jó játéknak találom, meglátjuk ki bírja tovább.

Kezdem egy kicsit átvenni az irányítást, lelassulunk, érzékibb csókokra váltunk, még morgok is egy kicsit hozzá, " grmmm-haummmm-mmm " jelzem, ez nekem nagyon tetszik. Egyre jobban érzem, kellene egy kis friss levegő, de arra is gondolok, amíg ott lenn nincs hiány a vérellátásban, addig nem lehet nagy a gond. Még nincs probléma, kemény a tanúbizonyság erről lágyékom környékén.
Érzem, Anna is elernyed kissé, hát lábammal meglibbentem a dunyhát egy kis életmentő levegőért. A szabadság mámorát megkóstálva válik kapzsivá kedvesem, és repül a vastag takaró, most életéért piheg a drága, én sem egyébkülömb. Sisteregve lüktet a vér az agyamban,(is) érzem, mind az erek kidagadnak testemen.

Valahogy megfordult a felállás, Anna most hanyatt, s én lábai közt, mellkasom a hasán, halántékom a mellbimbóján. Visszahúzom a takarót, mert nekem tetszett a bódulat. Ő kinn szabadon lélegezhet, míg én a sötétben tevékenykedem kedvünkre. Felhúzza térdeit, érzem, már nagyon kíván. Sőt, mondja is, hallom tompán a hangját, "jer belém, most ne játszunk!"
Hát úgy legyen. Lábak a nyakamba, karjaimmal kerülőúton a mellekre tapad mindkét tenyerem, hím egóm közelít a forró birodalom felé az alkalmi sátorban. Minden hiba nélkül célbatalálok, s kezdem kedvenc játékom, csak a csiklót dörzsölöm makkommal. Többször is behatolni indulok. Az ám ! Ezt már Anna is ismeri, csak egy kis mézet hordok onnan ki, ki a csiklóra. Mint egy kígyó közeledik kézfeje, s ahogy szokta, ujjait benyálazza, úgy szorítja, nyomja makkomat arra a forró kis miniatűr olíva bogyóra. Ez egyébként is az egyik kedvenc pozitúránk, de most valahogy mégjobban tetszik, igencsak felizgat mindkettőnket.

Fülemet mellei közt szorosan bőrére tapasztom, s hallgatom, amint ezerrel ver a szíve. Isteni kavalkád ez, mindkét kezemmel gyúrom melleit, a balost az arcomba, a másikat a tarkómon. Hallom, ahogy szuszog, piheg, liheg, kapkodja a friss levegőt, én pedig itt lenn a "bányában" , oxigénhiányban tevékenykedek üdvösségünkért. Falloszom soha nem látott méretet ölt, s Ő próbálja beletuszkolni arany cunusába, de én nem hagyom, most csak a csiklót akarom. Konokságom gyümölcsöt hoz, térdei fejemhez szorulnak, ujjai elengedik dákómat, s most csak magával törődik, élvez folyamatosan. Zihál, markol, ujjai harapnak, sikoly száll az ég felé. Méginkább meggörnyedek, s duzzadt makkommal csiklóját kutatom újfent, és meg is találom. De úgy tűnik, ott most nagyon érzékeny, egész testében vonaglik, sikít, rikolt, sír, remeg, le akar dobni magáról, de én nem hagyom, nagyon be vagyok indulva. Azt is sejtem, ezek igazi utóhullámok, így hát továbbkorbácsolom ezt a dunyha alatti vihart.

Már a csúcsok csúcsán jár, zizereg egész testében, mint a nyárfalevél, szinte gőgicsél. Érzem elhagyja ereje, totál kivan. Jól van, megkegyelmezek, gondolom, mindennek van határa. Vagy tán mégsem, jön a következő ördögi gondolat. Most kell behatolnom, nagyon szépen, finoman, lágyan, puhán, lazán, könnyedén, és gyöngéden. S azt teszem. Szépen beillesztem makkom, és négykézlábra egyenesedem. Egy kis fuvallat érkezik,... , érdekes, most a friss levegő ami bódít. Ő mint a zselé, úgy elereszti el magát, csak ujjai járnak táncot popsimon, nem kétséges, hívogat. Finoman beljebbcsusszanok, csak egy ici-picit, s még lágyabban ki. Puha, a mégpuhább szövetekkel találkozik, s megmarkolom önmagam, kezemmel irányítom kéjrudam. Keringőt járunk, egy lazát, élvezzük az élet minden pillanatát, mind, ami most adatik. Majd egy önző gondolattól vezérelve, határozottan, de gyengéden, a nyílt titok legméjére hatolok.

Egy akkorát hörög, "ghrrhhhaaaaaaaaahh", hogy belém is átszáll élvezete. Szűkül, és tágul, és lüktet, szinte szív, és én pumpálok. S ekkor Ő felnevet, élvezi élvezetemet. Minden egyes kis kacaj egy újabb és újabb kis hullám. Mindig ezt teszi, nevet. Szippantja spermáim, és nevet. Egy földöntúli élvezettel, mennyei hangon nevetgél. Ezt már soha senki el nem lophatja tőlem, itt cseng, visszhangzik füleimben, örökkön-örökké...

Még a mai napig sem értem, mi az, ami kettészakíthatott minket ?
Az a néhány kis oxigén atom? Vagy a hiánya!?
Viharral, vagy szélcsenddel, majdcsak jő egy új angyal,... én úgy bízom benne.
S most az egeket fürkészem, de úgy tűnik, itt fenn a mennyekben sosem tombol vihar :-( , és nem is villámlik.